Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-09-22 / 38. szám
NAGYBANYA 3 1904. szeptember 22. Ez uj keresetforrásokat pedig az biztosítja legjobban, ha városunk kellemes és vonzó tartózkodása lesz az idegeneknek. De hogy az legyen, legelső sorban is kényelmes, nyári lakásokról kell gondoskodnunk, mert oly nyaraló vendégeket, minőkre a város méltán számíthat, holmi veresvizi kis bányászszobákban elhelyezni nem lehet. S ha már a magántőke sokszori buzdításra sem volt hajlandó belemenni a nyaralóépitésbe, vállalkozni kellett arra polgárságának jóvoltáért, hogy ne mondjuk, megmentéséért magának a varosnak. S hogy a város vállalkozása anyagi károsodással semmiesetre sem fog járni, mi sem bizonyítja eklatánsabban, minthogy a nyaralók még fel sem épültek, már is kettőt igen illusztris vendégek foglaltak le. Az egyiket Kristótfy József főispán, a másikat dr. Farkas Lajos kolozsvári egyetemi tanár. Annak jelentőségét pedig, hogy Szatmár- vármegye főispánja városunkban fog nyaralni s ezzel a megye központja egy-két hónapra mintegy városunkban lesz, azt hisszük, még maguk a nyaralók ellenzői sem fogják kicsinyelni. Balgaság volna azonban feltenni intézőköreinkről, hogy ez öt nyaraló építésével a nyaralótelep kérdését megoldottnak tekintenék. Ez öt nyaraló építése csak a kezdet legkezdete. S ha az idegeneknek városunkba való édesgetése sikerül, amint hogy nagyobb arányokban is sikerülni fog, mihelyt lesz vízvezetékünk, csatornázásunk, villamvilágitásunk, a jó köz- biztonsági állapotot biztositó csendőrségünk, ez öt nyaraló építését nyomon fogja követni igen sok nyaraló építése, de ez építkezéseket már a magán vállalkozás fogja teljesíteni, mert előre biztosítva fogja látni vállalkozásának sikerét s nyomon fogja követni egy szép fürdőépület s hotel építése is, melynek megvalósítására a mozgalom magánosok körében már meg is indult. De az első lépést valakinek csak meg kellett tennie s hogy más vállalkozók hiányában arra maga a város vállalkozott, intéző köreink mindenre kiterjedő figyelmének csak dicséretére válik. Kétségbe vonják, hogy a nyaralók építését a közgyűlés tagjainak nagy többsége valóban akarná. Ismételten hangoztatjuk, hogy a nyaralók építését a közgyűlés egyhangúlag határozta el; egyhangúlag döntött azon kérdés felett, hogy hova építtessenek és egyhangúlag döntötte el azt is, hogy a nyaralók költségeit mily alapból fedezzék. E közgyűléseken, melyeken ez érdemleges határozatok hozattak, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint összesen nyolczvannégy képviselő volt jelen, tehát több mint háromharmada az ösz- szes képviselőknek, kik annyira egyhangúlag járultak hozzá a határozatokhoz, hogy még szavazást sem provokáltak egy Ízben sem. E kimutatásból értékelhető legjobban azon nyilatkozat súlya, jelentősége és való volta, hogy a nyaralók építését a képviselőtestület nem akarja. Azt pedig még feltenni is képtelenség és végtelenül nagy sértés volna a mi intelligens és soha sem befolyásolható képviselőtestületünkre, hogy akár összességében, akár egyénen- kint dezavuálnák önmagukat. Képviselőtestületünknek ez az elvszilárdsága és nem befolyásolható volta a megmagyarázó ja annak is, hogy a nyaraló egy pár ellenzője legnagyobb erőlködésük daczára még annyi aláírást sem képesek gyűjteni, hogy ez ügyben egy rendkívüli közgyűlést hivathassanak össze. Kétségbe vonták azt is, hogy a nyaralók helyét a közgyűlés preczizirozottan kijelölte volna. Ez állítással szemben álljon itt az 1903. év julius hó 22-én tartott közgyűlésben hozott határozat következő szakasza : „A közgyűlés- a közmunka bizottság javaslatának elfogadásával az építendő nyaralók helyét a Széchenyi-liget nyugati oldalán, közvetlen a Bittsánszkyféle nyaralótól kezdve fölfelé elterülő helyen jelöli ki.“ stb. Annyit talán csak konczedálni fognak, hogy ez az idézet nem apokrif. Ami pedig azokat a gyilkos fejszéket illeti, melyeket már köszörülnek, hogy egy nagy területen kiirtsák a dús vegetácziót s a világszép gyertyánsort, engedje meg — y. czikkiró, hogy mindenek előtt gratuláljunk élénk és dús fantáziájához. Ha a kiirtásra kerülő piszkos akáczos-bózot is oly dús vegetáczió volna, mint a minő dús képzelő tehetsége vagy rémlátása, valóban kár volna érte. De nem fantáziák, hanem a valóság után Ítélve csak köszönetre tarthat számot az, aki a ligetet e piszkos, ronda, bűzös részétől megmenti. A világszép gyergyán- fasornak pedig nem történik semmi baja, állni fog ezután is, mint állott eddig gyönyörűségére a szemnek, üdülésére a léleknek. Azonban ily valótlanságok szélnek eresz- tése még akkor sem bocsátható meg, ha czél- zata kirívó is: hangulat keltés a nyaralók ellen. Y. czikkiró kéréssel, kívánsággal és követeléssel végzi czikkét. Kívánja, követeli a szerinte czélnélküli építkezéseknek a napirendől való levételét. Azoknál, akiket eddigi érveink meg nem győzhettek törekvéseink helyességéről, szükségességéről s eszthetikailag is kifogástalan voltáról, az érvek már hiábavalók. Nem is az ő kedvükért irtuk e sorokat, hanem a megtévesztett közönség felvilágosítására. Nekik csak annyit válaszolhatunk nyolczvannégy képviselő által hozott határozatokra támaszkodva : — Némuljon el a törpe minoritás! Takarmányhiány és a kisgazdák. Az a csapás, a mibe az országot az elmúlt nyár sodorta, csak most, a betakarítás után mutatkozik a maga igazi és mélyreható jelentőségében. Mikor a gazda egész évi súlyos munkájával, homloka véres verejtékével leszámol. A takarmányhiány nagy csapása az ország— No, né — ijedezett a jövevény — karóba ne húzass! a te hires rózsáid végett jöttem. — Tudsz arról valamit ? — kérdé lelkendezve Rasid. — Az imént láttam mind a hármat. — Hol láttad te ? A monstrum arczán csudálatos vigyorgás támadt, Rasid elhülve látta a rettentő rútságot. Miféle teremtménye ez Allahnak. Mocskos, sárga arczával olyan volt, mint valami ismeretlen állat, a kibe valahogy lélek tévedt. Szörnyen csúnya volt szegény. — Láttam bizony. Kisérj el, meglátod te is. Ott van a keresztény templomba mind a három, ama gyönyörű asszony képe alatt, ha ugyan ismered azt a képet. Felséges asszony az, hallod-e ? Ahogy ezek a hitetlen kutyák beszélik, hogy valami szent; bizonyos Issus anyja, a ki megint szent és örökkévaló .........Bolondság! — Allah az egyedüli örökkévaló. Rasid bég hitetlenül csóválta fejét. — A templomban ? — dörmögé magában. — Hát hogyan került oda ... az én rózsám . . . Nem lehet az. A monstrum arcza dühbeborult. — Nem lehet? — már hogyne lehetne.— Lehet bizony. Tulajdon lányod vitte oda. Két látó szemeimmel láttam. A te leányod! — Az én lányom? — Az Aisha? —hebegé Rasid bég, fakóvá váló orczával .... Nem igaz, nem igaz .... Azonban az alkonyati időben palakinhordó csauszok állottak meg a füleki kápolna előtt. Rasid bég holthalaványan lépett ki a párnák közül. Hol azok a rózsák ? A templomban csönd volt már. Az esti napfény halvány sugara szűrődött be az ablakon. Szegényes, kicsiny volt a templom, falai szürkék és kopottak voltak. Az oltár fehér térítőjén virágok hervadoztak. A levegőben még tömjénillat kavargóit. A fölséges béke csendjében Rasid bég lelkét névtelen ijedelem fogta el. Az oltár fölött fügött a madonna. Valami ismeretlen lángész festette meg büvöletes arczát. Csupa fény, megadás és hit áradt szét homlokáról; szemei kékek voltak és mintha az élet sugara szűrődött volna belőlük. A három fekete rózsa pedig frissen, illatosán, ott pompázott lábainál a kőpárkányon. Rasid bég utánuk kapott. Belesöpörte bő kaftánjába mind a hármat. Valaki ekkor a vállára tette kezét. Megriadva fordult vissza. Egy vén paulinus fogta meg szelíden a nagy ur kezét. — Te most bűnt forralsz kegyelmes ur — sugta fülébe. Rasid már nem volt a régi Rasid; félt és remegett, mint a büntevő gyermek. Nem — dörmögé — csak büntetni akarok. — Kit, az Istent? válaszolt a barát. — Őt, vagy magadat ? kit fogsz büntetni ? Hallgass meg. Allah vagy Isten, egy és ugyanaz. Nem vitázom veled, melyik az igazi neve, felséges marad és örök mindenkép. Te elmégysz és megcsókolod a Kaába kövét, mert hiszel csodájában és Allahod lelkében. Én hiszek az én Uramban s eljövök ide hol Jézusom anyjának csodáit várom e perczben. A mi gondolatunk közös, csakhogy kétféle mesgyén indultunk egy azon égfelé. — Te álmodól boldog másvilágról — én is, tehát nem féljük a halált. A te Prófétád meg az én Messiásom talán testvérek immár valahol. Te meg gyarló ember, dühre gerjedsz, hogy leányod az én testvérem lön már a földön. Rasid bég hörögve kapkodott lélekzet után. Homlokáról szakadt az izzadtság, valahogy kinyögte mégis: — Hát megkeresztelted ? — Úgy van — válaszolt nyugodtan a pap. — Oda nézz! Látod ama fölséges asz- szonyt ? Mit neki a te csudálatos rózsáid! Földi ajándék — bah! De ő belát az áldozó szivébe s egy rózsaszál, vagy arany korona, mindegy neki és egyképen becses, ha a szív tiszta. Érzed az Ur kezét — nemde ? Ismeretlen nyavalya gyötör, a halál tanyáz küszöböd előtt, nincs árkánum a te kórságodra; tudósok, sarlatán bűvészek tudják a te pusztulásodat. — Nos, a te leányod eljön ide kérlelni Istent, ha kegyelmezne már neked, idejárul áldozatával; együgyű tiszta hittel csodát vár; virágot hordoz titokban ... Ez a te rózsád története . . . Távozz békével. Rasid bég semmit se hallott a beszédből. Fülei zúgtak, két szeme káprázott. A templom csöndjében csupán ama két szó kínozta egyre, hogy leánya keresztény. Valahogy magába szállott. Ah! az ő leánya titkos renegát . . . Allah kerim ............... ho gy lehet az. Rasid bég leánya ... A rózsák pedig ott illatoztak köntöse redői között, üdék voltak és feketék egyre; bizony igaz, az ő leánya megcsalta Allaht. Hát az a keresztény Isten hatalmasabb, ez a fehérképü asszony itt az oltár fölött, valóban csodatevő ? — Meglássuk — dörmögött emberölő dühében. — Allah nevével megfenyítem azt a szajhát . . . Meglássuk, elér-e eme csudás asszony keze odáig, hol Allah fényes nevével bűnhődik egy hitehagyott . . . meglássuk tüstént. Hanem hogy palotás házában a remegő félholt leány elébe szórta a megkerült rózsákat, dühéből szent borzadály vállott és odahullt ő maga is tulajdon leánya lábai elé a porba, hol a három rózsaszáll illatozott fölötte üdén és bűbájosán. Már akkor fehér volt mind a három, mint ama csudatevő asszony homloka a füleki kápolna kicsiny oltára felett, aki bizonyosan a fényes Allah tudatával tette rá enyhítő kezét a Rasid bég nyavalygó szivére abban a perczben. Blum József.
