Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-09-08 / 36. szám
i: két nem ismeri — ott a törzsökös lakó nem boldogul a földjével. Ez visszás állapot. Az a néhány száz hold föld, mely j a sik földön vesz körül bennünket, okszerű gazdálkodással biztosan még egyszer any- nyit teremhetne; ehhez a gazdálkodáshoz hozzászámítom a föld kellő táplálását is, mert a földet ígéretekkel hiába biztatja valaki. Úgy jár, mint a czigány a lovával. Minthogy azonban állatállományunk rendes körülmények közt is sokkal kisebb volt, mint a mennyi itt az intenzív gazdálkodás szempontjából szükséges volna s most a kényszerű apasztás miatt még kisebb lesz: nagyon kívánatos, hogy műtrágya gyártással mielőbb segítve lenne e bajon. Ideális állapotot véve alapul, városunk képének olyannak kellene lennie, mintha nagy kertnek közepén állana. Ettől még távol állunk ugyan s nem is remélhető, hogy a mai tengő-lengő állapot egyhamar megváltozzék ; de azért a jobbhoz közeledni kötelességünk s minden lépés, melyet ez irányban teszünk, elő fogja mozdítani vagyono- sodásunkat, tehát erőnk gyarapodását, művelődésünket, kényelmünket és életkedvünket. Több mint egy évtized óta rovom hegyoldalunk utait, mesgyéit s bár nagyon szeretnék kellemeset állítani, csak fájó érzéssel gondolok ama elhanyagoltságra, mely ott nagyrészt uralkodik. Mikor arról a sok százezer koronáról beszélünk, mely a gyümölcstermelés révén forgalomba jő, jusson eszünkbe, hogy ebben a mi közvetlen területünknek csak kis részesedése van, mert nagyobb részét a távolabbi környék teszi zsebre. Boldog és ábrándos dicsekvés helyett a valósággal kell számolnunk. Igen, úgy kellene lennie s erős akarattal, megfelelő ismeretekkel és ízléssel el is érhetnék, hogy maga Nagybánya az ő gyümölcséből sokszorta többet vegyen be, mint a mennyi most jut neki. A gazdáknak versenyezniük kellene abban s büszkeségüket kellene abba helyezniük, 2_ nek lélekjárása ijeszté folyvást - sehogy sem bírt meghalni szépen. Az éjszakát átkinlódta. A virrasztó barát minden hajaszála felállt a rémülettől; az a pokolbeli vijjogás, mit e nyomorult miveit, meghaladott minden fogalmat. Reggelre azonban meg- csendesült és gyónni kívánt, mert - a hogy mondá - érzi már a megnyugvás szárnyütését, s a következő óra elcsöndesiti végkép. A vikárius jőve hozzá. Félő kíváncsisággal kukkant be a veszendőhöz. A íönséges kötelesség hangjai között legelőször hallott valami idegenszerüt. - Szive ez egyszer nem ama vaserős szív vala; mintha meglágyúlt volna . . . , Egy asszony —ah ! minő lehet az ? . . . . Tapasztalt vének meséiből annyi veszedelmet, annyi rettentő bűbájt, annyi szokatlan varázslatot sejtett e fogalomban, de a mint ránézett a zilált, duz- matag asszonyi arcra, hol sárga, mély barázdákat vont az élet, a szenvedés, meg a bűn, szivét elhagyta minden ijedtség és kíváncsiság s mély igaz szánalom sóhajával tette izzadó, szennyes homlokára kezét. — Hát ez az asszony ? — gondold — Uram Istenem .... — Mit kívánsz ? — mondá szelíden. A nyomorult arczán végig futott már a halálos nyugalom első napsugara. A hangja gyöngült, vibrált; csendesen, lihegve beszélt a bűnök óriási lánczolatáról. Elvégre elkezdett reszketni, fuldokolni, miglen egypár könycsepp szökött beesett fakó szemeibe. Az igaz bűnbánat szótlan könyei között beszélt valami iszonyú vétekről, — egy gyermekről, a ki az övé volt - hanem fölötte rosszkor születvén, ő, mint valami beteg macska kölyköt, az útszéíére lökte .... Mi lett belőle, mi nem, biz ő nem tudja, de lelke mélyén ott sikoltoz emléke örökre . . , . E kolostor ajtajába tette — igaz, hogy nagyon rég volt az már, de mégis, ha tudna róla valamit, valami hogy ha már olyan helylyel áldotta meg : őket az Isten, melynek gyümölcse világhírű lehet, e tényt, ez előnyt a legrendszeresebb gazdálkodással igyekeznének a maguk javára fordítani. Ez nincs úgy ; egyes területek kivé- j telével csak elócskult rendetlenségeket lát az ember. Sajnos, hogy a gazdasági egyesület, melynek az a főhivatása, hogy e helynek gyümölcsészeti érdekeit irányítsa és szükségleteit kielégítse, jelenleg maga sincs abba a helyzetben, hogy az igényeket fedezhesse s úgy látszik, csak mostanában megy keresztül ama helyes átalakuláson, melyet már régebben kellett volna megvalósítania és saját példájával a köztudatba átvinnie, hogy t. i. itt nem a szőlészet, hanem a gyümölcstermelés a fontos. A telep szőlőterületei még ma is túlságosan nagyok és nem mutatják be i azt az egészséges arányt, melyben itt a két termelési ágnak, a szőlőnek és a gyümölcsnek egymással állania kell. Mikor a regáleváltsággal városunk megnyílt az idegen bor számára, akkor kellett volna megindulnia annak a felvilágosító áramlatnak, hogy borunknak csak múltja van, jövője a múlthoz képest elenyészően csekély; ellenben a gyümölcsnek múltja semmi ahhoz képest, a mennyi a jövője lehet. Fényes Elek Magyarország geo- gr aj) hiai szótáráéban már 1851-ben mondja Nagybányáról: „A gyümölcstermesztés itt nagy fontosságú“ ; mennyivel inkább áll ez most, midőn a gyümöcs- fajok nemesedtek, á tenyésztés törvényeit kitűnő könyvek ismertetik és az értékesítést a vasutak megkönnyítik! Ha birtokosaink ezen a mesigyén haladtak volna, már sok százezer koronával gyarapodott volna a közvagyor Azonban még nem késő, hiszen helyesen cselekedni sohasem késő, Ha valaki egészséges, hozzávéve az erkölcsi élet egészségét is; ha intelligens és ha vagyonbeli jólétre tett szert NAGYBÁNYA ___ biz onyosat, valami megnyugtatót — attól a leiké- j ben zsibbongó tenger talán lecsendesülne és | ■ meghalna szépen . . . A vikárius arcza sárga volt már, hebegett, i ! fuldoklóit, sehogy sem találta meg lelkét. Az j asszony se várt a vigasztalásra, kezdett hörögni, vivődni, ez aztán fölrázta a tébolygó barátot, i Eszébe jött a pap erős kötelessége, meg hát az I ablakon beszökött a napsugár és odaíáncolt a félholt halavány arczára — csupa fény lett tőle. Csöndes, reszketeg hangon elkezdé tehát: — Ego te absolvo , , , hanem a hangja ! elakadt. Sejtelmes, öntudatlan vágygyal lehajolt j az asszony homlokáig és - a halált megelőzte egy csókkal . . . — Mert hátha — az én anyám volt - gondolá. E naptól fogva, fráter Gilbertó nem lelte nyugtát. A csöndben, az örök békességben, hol Isten nevének kultusza légfönségesebb, füleibe zúgott valami hívogató szózat. Hát nem százszorta dicsőbb, hirdetni eszméjét a bűnök tanyáin, a hol ama szegény, nyomorult asszony lelke zománcza lekopott. Hátha akadna ott is megtérő, akinek mint h megvan Írva - jobban örülnek az égben, mint száz igaznak, (5 hivatást érzett öregbíteni az égiek örömét. Csudálatos, lázas indulat vette meg a lelkét s egy szép napon a templom oltára előtt be- i szélni kezdett fönséges missziójáról, ama félig ] öntudatlan vágyakozásról, mely ellenállhatatlanul viszi, ragadja lelkét, hogy a vétek kutforrása mellett megbirkózzék a gonoszszal s megmentse a megmenthetőt. A vének álmélkodva hallgatták és sírva fakadtak a rombolás szörnyű történetén. A fi- I atal barát zengő szavaiban másvílági jntés ! hangzott feléjük, a piros arczon sugárzott a mennyei bizalom. Juvenal atya, a bölcs öreg, tüstént felvagyis ha Eötvös J. br. szavaival élve „mindennapi kenyeréről aggódnia nem kell“, meg lehet elégedve. Sajnos, ez országos átlagban nincs igy, mert a szegénység miatt az intelligenczia sem fejlődhetik kellő erővel és az egészség szabályai sem érvényesülhetnek a két előbbi ok miatt. Ilyen a mi helyzetünk is. Nincs vállalkozás; a város évek óta nem épül; meg levő épületeink általában igénytelenek, a lakások jórészt nélkülözik az egészség és modern kényelem feltételeit és vívmányait; minden drágul, mert mindig több lesz az ember. Ez a szegényedés utja, tehát a nem kívánatos ut. Szeretném tehát, ha vagyonosodásunk, eme igen-igen fontos körülmény fölött az Isten jóltevő kezén kivül a magunk erős akarata, okos szorgalma is őrködnék s akkor e helyre ismét visszatérne a jólét, melyet sem lehorgasztott fővel, sem a szomszédba kiáltozással elérni nem lehet. Futólag megemlékeztem a szőlőművelésről is; habár e gazdasági ág itt sokat vesztett jelentőségéből, mégis mint számba- veendő tényezőről majd külön óhajtok megemlékezni, o. s. ____, 1904. szeptember 8. El ismerésem pálmája Réti mesémnek!- Levél, Moszjő Redaktör! Ennye, hol is kezdjem csak? Mámoros, részegitően mámoros vagyok az édes izgalomtól, melyet Réti kedves uram- öcsém fakasztott honleányi szivemben! (Honni sóit qui mai y pense!) Az ő paletta-szines tollával, a nyaralókról irt korszakos eszme- és gondolatfuttatásával. No hallja édes Redaktorom (sohse bízza el magát) én nem tudom, hogy maguk, nyaraló hecczmeiszterek élnek-é még, vasárnap óta a föld nem sülyedt-e el még szégyenében maguk alatt, de annyit sicher tudok, hogy a muszkák li . .. lioan . . , liuj . . . vagy hol a patvari meg- nadrágolása bliktri ahoz képest az eldöngetéshez, melyben Réti kedves uramöcsém részesítette a maguk jól reászolgált hátait. fogta annak igazát, megáldá tehát és elbocsátotta Isten nevével. Lehetetlen, hogy ennyi föl- séges erő és eme rendíthetetlen hit kudarcot valljon valahol . . . Fráter Gilbertó elhagyta tehát a csendes klastromot, eljutott ama csudálatos, zsibongó városba, ahol a fényes templomokban minden arany és márvány. Salamon király sem építhetett különbet. A falakon drágaköves keretekben szinte mosolyqgtak a szentek képei, azok egytql-egyig nagyhírű emberek müvei voltak. A megfeszített Jézus csillogó keresztje alatt csodálatos porphirmedenezében örökké füstölt a tömjén, elannyira, hogy gyakran megszédült tőle s ilyenkor vágyakozva gondolt a jordánvölgyi pici kápolnára, hol sátoros ünnepek alkalmával teli aggatták az egyszerű oltárt pálmalevelekkel, illatos cédrusággal és puszta f«hér falait megaranyozta a napsugár. Lassan hire ment az ifjú barátnak. Bátor és igaz meggyőződéssel ostorozta a bűnbe került embereket, a kik, amott, az Istenháza szomszédjában, prült orgiákban áldoznak a gonosznak s palotát emelnek neki, a mi talán fényesebb volt az istenházánál is, - Beszédjeiben volt valami különös bűbáj s mindig az égre szegezte szemeit, mintha egyre az ihletet várta volna, Arcza még piros volt, haja fekete, szemei kékek és ragyogok. Szent életéről mindenütt beszéltek, hát egyszerre azon vette észre, hogy a fényes csarnokot betölti lassan a nép; áhitatos öregek, mosolygó ifjak, bűbájos asszonyok és hamvas arczu leányok lesik ajkán a szót. - A lelke örült rajtuk.- Minő diadala az Úrnak - gondolá egy csudaszép virágvasárnapon, a templomban szorongó tömeg láttára. - Már le mert nézni oda is, a üo! a napsugár leginkább yilágitá mejj a hamvas arezokat. Tisztes öregek csoportja áhitatosan figyelte szavait, de az ő szemei un-
