Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-25 / 34. szám

II. évfolyam

augussstus hó 25.

134-ilt. szám.

É3S SZ5ÉSPIH.ODALMI HETILAP.

Előfizetési érák: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, j negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesitőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: FStér 14.

Korszakos alkotások.

Augusztus 24.

Jelentős s bizonyára hosszú időkre emlékezetes közgyűlése lesz a városi képviselőtestületnek e hó 31-én. Ekkor fog érdemleges tárgyalás s döntés alá kerülni a villamvilágitás, a vízvezeték és csatornázás ügye.

Semmi kétség benne, hogy a képviselő- testület egyhangú lelkesedéssel fog hozzájárulni a bizottságok javaslataihoz, melyeket hosszas, a legapróbb részletekre is kiterjedő tanácskozások előztek meg s a maga részéről is el fog követni mindent, meg fog hozni minden áldozatot, hogy e korszakos alkotások mihamarább valóra váljanak s Nagybányát bevezessék a haladó, fejlődő modern városok sorába.

Nagyok az áldozatok, melyeket ez alkotások követelnek, de korántsem oly nagyok, hogy azokat e nagy múlttal biró város jövőjéért szives örömest meg ne hozhatnánk. Hiszen ez áldozatok búsásan meg fogják hozni kamataikat s csak ez áldozatok árán lehet városunk azzá, amivé fejlődni óhajt és akar, a mi boldogulásának és felvirágzásának legtermészetesebb alapját képezi: nyaralóteleppé.

Az erősen megcsappant, részben egészen kiapadt jövedelmi források helyett, melyeket a város bányászatában, messze földön hires iparában, szőllőgazdaságában birt, uj jövedelmi forrásokkal pótolni, a város fentartó politikának legelemibb

A „Nagybánya“ tárczája.

Szabolcsim Mihályhoz.

— Irta: Révay Károly. —

Csöndes áhítattal olvasok egy könyvet, Olykor a szememről letörlök egy könnyet; Beleszól komolyan az én kis leányom:

>De sok áldás lehet Szabolcska Mihály on /«

Mintha szinezüstös csöngettyüeske szólna, Bűvös hangon csendül abból minden nóta; Tele van a házam csengő-bongó dallal, Édes napsugárral, csillogó aranynyal.

Bájos kikeletnek tuvalomja támad,

Illatát is érzem orgonavirágnak,

Pacsirtaszó vegyül gerlicze bugással,

Édes epcdéssel, vágyó sóhajtással.

Kis leányom lelke kiül az arczára,

Szelíd szeretettel hallgat a nótára;

Apa meg úgy érzi, hogy a vér szivében Üde fiatallá változik egészen.

Zúgó Maros vize, állj meg egy-két szóra! Aranyos Erzsinek üzenete volna.

Vidd el, a mit suttog az én kis leányom:

»Örök áldás legyen Szabolcska Mihály on!«-g>

követelménye. S a hozandó áldozatoktól dehogy is riadjunk vissza!

Városunk elmaradottságának a főoka épen abban rejlik, hogy fáztunk minden nagyobb kiadástól, melyet a város fejlődése méltán megkövetelt volna s csak épen annyi uj, apróbb alkotás megvalósítására vállalkoztunk, a mennyinek a kivitelére a költségek rendelkezésünkre állottak. Jövedelmező beruházásokra hitelünket nem vettük eléggé igénybe, a nemzetgazdasági forrásokat okosan, körültekintéssel fel nem használtuk s ami fő, soha sem fektettünk súlyt arra, sőt figyelemben is alig részesítettük, hogy nagyobb, századokra szóló alkotásoknál a teherviselésnek nemcsak a jelen, de a jövő nemzedék között is meg kell oszlania. Felfogásban hasonlatosak valánk azon szülőhöz, ki maga vért verejtékezik, ki magától a legszükségesebbeket is elvonja, csakhogy örököseinek minél nagyobb, anyagi erejét jóval túlszárnyaló vagyont hagyjon hátra.

Ez pedig sem nem okos, sem nem igazságos dolog.

. E balga felfogásnak a következménye azután az, hogy'mais, nálunknál hasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb helyzetben levő városok a modern haladás s a modern alkotások tekintetében sokkal előbbre vannak, mint mi. Mert számitóan használták ki hitelüket s kellő gondot fordítottak a teherviselésnek a jelen és jövő generácziói között való megosztására.

A városi gazdálkodás korántsem esik

oly elbírálás alá, mint az egyéni gazdálkodás. Ami az egyénnél esetleg a bűnös könnyelműség mezében tűnnék fel, az egy nagy erkölcsi testületnél nem ritkán érdem számba megy.

Hiszen ha az ország büszkesége: a fő- és székváros is minden nagy alkotását csak a rendelkezésére álló összegekből s csak a jelen generáczió számlájára akarta volna megcsinálni, ma is ott állana, hol a peleskei nótárius korában állt.

Debreczen nagy és gazdag város. De azért sohasem jutott eszébe minden nagy kiadását csupán a jelen nemzedékkel megfizettetni. r.pen most van napirenden ott is a vízvezeték és csatornázás ügye. És Debreczen nem habozik egy pillanatra sem. Harminczöt millió kölcsönt vesz fel, hogy némely tartozásait konvertálja s a feleslegből pedig a vízvezetéket és csatornázást megalkossa s ily utón a költségek egyrészét áthárítsa a jövő nemzedékre is, mely hasonló arányban fog részesülni ez alkotások áldásaiban.

E kérdéssel csupán azért foglalkozunk részletesebben, hogy rnig egyrészt reá mutatunk elmaradottságunk igaz okaira, másrészt levonhassuk azokból a tanulságokat.

A villamvilágitás évi 9500 koronába

fog kerülni a városnak. Ez összeg meglehetősen alacsonynak mondható a jelenlegi világítási költségekhez mérten. Most a várost 135 petroleum lámpás tartja állandó sötétségben, kivévén a holdas

Regény-fejezet.

Hol a lassú méltósággal hömpölygő Szamos bekanyarodik a szirtes hegy alá és a Királyhágó előhegyei között eltűnik a délibábos rónára vezető vasút sínpárja, kis magaslaton egy csinos, svájczi stílben épült nyaraló van. Pár évvel ezelőtt egy szépséges barna asszony, özv. Köröndi Pistáné lakott benne.

Senkivel sem érintkezett Korondiné, ritkán jött Kolozsvárra, ha be is jött, útja csak a temetőbe, a férje sírjához vezetett. Azt suttogták a rossz nyelvek, hogy vezekelni jár oda. Tömött éjszin haja, érdekes, kerek arcza, picziny kezei, karcsú termete volt, olyan érett, egészséges, teli barna szépség.

Nem tudom ma sem megmagyarázni, de szivem önkénytelenül megjajdult, valahányszor szemembe tűnt szomorú arcza, a melynek életet adott nagy, kifürkészhetetlen szeme és hosszú, selyempuha pillája titokzatos fátyolként bocsátkozott le, mikor lesütött szemmel haladt el a kiváncsiak előtt.

Egy regény volt annak az asszonynak a háta mögött.

*

Köröndi Pista pénzügyi fogalmazó volt Kolozsváron. Mindenki, még azok a skeptikus lelkek is, a legnagyobb boldogságot remélték, mikor Herman Irént, azt az üde, ragyogó szép- I séget feleségül vette.

Házasságának második évében Irén fürdőre vágyott. Pista nem ellenezte, nem akart ő sem szakítani a divattal.

Irén már az első napokban mindenkinek

feltűnt a fürdőben. Fehér nyári ruhájában, keblére boruló csipkékkel, picziny gyöngyös haj- szoritóval, mint egy gyönyörűséges jelenség vált ki a többi menyecske közül. Ha sétált, valamennyi férfi szem rátapadt, kiket ellentállhatat- lanul lebilincselt virágzó ifjúságának megkapó, hatalmas igézete. De legjobban Déri Lászlónak a szive fogott tüzet.

Az Anna-bálra sikerült is megismerkedni Irénnel. Reggelig kitartott mellette s ha nem is tánczolt vele, folyton rátapadt a tekintete, mintha magával akarná ragadni azt az életerőtől duzzadó szépséges asszonyt.

Már másnap délelőtt megtette Irénnél a szokásos látogatást. Irén barátságosan fogadta, jól esett látnia azt az erős, hatalmas fiút, a kiből hiányzott az a bolondos hányavetiség, a mi a mai fiatalság sajátja.

Ezután már nem egyedül tette meg Irén sétáit a fürdő melletti erdőbe. László hozzá szegődött, folyton mellette volt és a gyakori együtlét annyira egymáshoz hozta őket, hogy bekövetkezett a legveszedelmesebb szimptoma — az egymás utáni vágyódás.

A fürdőben már beszélni kezdtek róluk. Mert hát senki se tudja, mondja egyik kedves írónőnk, honnan ered a pletyka.

Behatol a házakba, besuhan a hálószobákba, ezután 'kiugrik az ablakon, kilesett nótáját dúdolva lopózik be a fürdőházikókba, sőt néha alája surran a lepedőknek is, a melyek a bájos fürdőzők nedves idomait takarják.

Valamelyik verőfényes délután is sétálni mentek az erdőbe. Kedves illat volt a légben, az átnedvesült erdő szaga, a földnek az az édes