Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-07-21 / 29. szám
TÁJISADALMI ÉS SZíÉPIEIOI>AXjMI HETILAP. Előfizetési arak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedg,vre”^k«t;pna, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik mindé«"Vierten /Ijaütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. — - - —f " rfr’f *- - r -\— - 4íír miiiiii.»iiigii«iiii Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. “AldátTari ‘harcz. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay és Uody könyvnyomdájában ic Fitér 14 Julius 20. Négy éve immár elmúlt, hogy Rátz Pál prépost-plébános halálával megüresedett a róm. kath. plébánosi állás. Meszlényi Gyula szatmári püspök a pályázatot ez állásra meg is hirdette, de a kegyúri jog miként való gyakorlására nézve a megyés püspök s a város képviselőtestülete között oly áthidalhatatlan nézetkülömbségek merültek fel, hogy a város, mint patronatus kegyúri választó jogát még a mai nap sem gyakorolhatta. A megyés püspök még a pályázati határidő lejárta előtt átiratot intézett a város képviselőtestületéhez, melyben tiltakozását fejezte ki a kegyúri választó jog oly módon való gyakorlása ellen, hogy a választásban a képviselőtestület nem katho- likus tagjai is résztvegyenek; másodszor pedig tiltakozott az ellen, hogy a képviselő- testületnek joga volna az általa kijelölt három lelkészen kivül mást választani. Miután a képviselőtestület ez átirat érdemleges tárgyalásába, mely nagyon is alkalmas lett volna a városunkban mindenkor uralkodó példásfelekezeti békétmegbontani, bele sem bocsátkozott, a vitás kérdés felsőbb döntés alá terjesztetett fel. Bár mi a magunk részéről a kegyúri jog gyakorlásának módját legkevésbbé sem tartjuk vitásnak, mert azon kérdést, hogy a választást a közgyűlés egyeteme vagy csak a közgyűlés róm. kath. tagjai eszközlik-e, világosan és félremagyaráz- hatatlanul megvilágítja az 1851. évi augusztus hó 18-án kiadott magas rendeletek 55. §-ának 4 pontja, mely rendbeli: »a községet illető egyházi pártfogóság régibb gyakorlat szerint is a községi választmány tanácskozása és elhatározása által eszközöltetik; « már pedig az 1886. XXII. t-czikk értelmében a város ügyeit intézni minden téren a képviselő- testület hivatott, igy tehát a képviselő- testület egyeteme vallás külömbség nélkül hivatott a r. kath. és g. kath. lelkészek megválasztására is. Hogy pedig i a képviselőtestület a hármas kandidáczióhoz kötve nincs, ezen jogát szintén elvitáz- hatatlanul biztosítja az 1800-ban kiadott 18.836 sz. helytartótanácsi rendelet utolsó szakasza, mely kijelenti, hogy »a szab. kir. városok az egyházmegye főpásztorának hármas kijelöléséhez (kandidácziójá- hoz) ragaszkodni nem tartoznak, hajiem az összes arra érdemes pályázók közül szabadon választhatnak lelkészt.» Tekintettel arra, hogy e rendeletekben lefektetett elveket egy százados jog- gyakorlat is támogatja s a kegyúri jog ilymódon való gyakorlásának törvényességét számos egyházfejedelem, közöttük a szent életű s nagy tekintélynek örvendő egyházjogtudós: néhai Hám János szatmári püspök is elismerte, —ismételjük, hogy mi e kérdést legkevésbbé sem tartjuk vitásnak, de azért semmi kifogásunk sem volt az ellen, ha az egyházmegye főpász- : tora az általa vitásnak tartott kérdést felsőbb döntés alá bocsátotta. Hanem az ellen már méltán felszólalhatunk, hogy ez a felsőbb döntés mesterséges huza-vona által évekre ódáztatik el, jólehet, úgy az egyházmegye főpásztorának, mint a r. kath. egyháznak az volna jól felfogott érdeke, hogy ez a kérdés mielőbb rendez- tessék s végre valahára a plébános választás megejthető legyen. Hasonló helyzetben vagyunk a g. kath. plébános választással is. Itt a megejtett plébános választásnál a város mint patronus, kegyúri választó jogát gyakorolta is s gyakorolta azt oly módon, hogy az, mint a törvényeknek, rendeleteknek és a százados gyakorlatnak teljesen megfelelő eljárás a legvégső fórumon is megerősítést nyert. A szamosujvári püspök először csak a kegyúri jognak szerinte „szabálytalan“ gyakorlása ellen emelt kifogást; a legvégső fórum döntése után, mely törvényesnek, szabályszerűnek ismerte el s deklarálta a választási eljárást, azt hittük, hogy ezzel az ügy végleges elintézést nyert. Azonban nem igy történt. Szabó János szamosujvári püspök a belügyminiszteri végleges döntés után újabb előterjesztéssel élt s ez újabb előterjesztésében most már nem csak a kegyúri választó jog „szabálytalan“ gyakorlása ellen tiltakozott, hanem egyszerűen kétségbe vonja a város pátro- nusi jogát is. A proczessus tehát kezdődhetik ismét legelőről, kimondhatatlan kárára A „Nagybánya“ tarczája, Traján Lázár husvétje. — Irta: Révai Károly. — Haszontalan, részeges ember volt Traján Lázár; egyidőben állandó bányamunkánál volt alkalmazva, de részegeskedése s rossz természete miatt el kellett hagynia; különben sem ízlett neki a fáradságos, földalatti munka, az arany keresése, melynek sápadt fénye, mint a hideg téli holdvilág vetett egy-egy sugarat fakó, verejtékes arczára. Hiszen igaz, nehéz a bányász munkája! Mindennap leszállni a föld mélyébe s mindig azon tudattal, hogy hátha nem látja többé az Isten áldó napját. Turni a földet, mint a vakondok, hogy rátaláljon arra a kis sárgás, halvány fényű érre, mely a világot mozgatja s mely a szegény munkásnak a mindennapi kenyeret adja! Nehéz, verejtékes munka; de Lázár még a könnyű munkát sem végezte szívesen; haszontalan, rest ember volt. Pedig öt gyermek sirt otthon a mindennapi kenyér után s egy elcsigázott vézna asszony sóhajtozott a rettentő nyomorban. A tizenöt éves Mariska már dolgozott egyetmást a házban, de aztán ott volt a tiz éves Lukréczia, a hét éves Zsófia, a három éves Juon és a négy hónapos Szabina; ezek nem dolgozhattak semmit, ezeknek csak étel kellett. A kis Szabina ugyan még nem kívánt kenyeret, neki elégséges lett volna az édes anya emlője, ha nem csüngött volna az is íonnyadtan, meddőn alá az alig harminczkét éves asszony kebléről. Valaha szép lehetett az asszony, de a folytonos gyötrődés, éhség, a durva férj bántalmai arczára vésték a pusztulást. A mi keveset Lázár napszámban néha megkeresett, azt pálinkára adta. A gyermekek jajgatása nem hatolt fásult szivéig. Időnként megverte az asszonyt; kemény, somfabottal hasogatta gyönge testét s ilyenkor a gyermekeknek is kijutott az ütésből, mivelhogy szivszaggató zokogással körülvették a szenvedő anyát. Néha hetekig nem dolgozott, kiült az omladozó ház ajtaja elé s sötét pillantást vetett az ő szomszédjaira, vagy a ház előtt járkáló jobbmódu dolgos emberekre; sokszor hallották, hogy mormol valamit, melyből az embergyülölet átkos szavai csendültek ki. S ezt az elzüllött, vadlelkü embert mégis szerette a családja. Ha néha több napi távoliét után, a munkából hazatért, rajongó szeretettel vették körül; a sápadt, vézna asszony csontos arczán fölcsillant az édes szeretet melegsége, a gyermekek belecsimpajkoztak karjaiba, ölelték, csókolták, mig végre is megunta a gyöngéd szeretet megnyilatkozását, mogorva arczczal lerázta magáról őket s a mindent pótló pálinkás bütyköst ragadta kezébe, hogy aztán alig egy félóra múlva, a somfabotot teljes erővel használhassa. Ilyenkor nem merészelt senki ellentállani vagy csak egy szót is szólani; csak a hét éves Zsófika kulcsolta össze imára kis sovány kezecskéit, nagy kék szemével fölnézett a megvadult apái’a s halkan szólt: — Ne üsd a mamát, mert meg fog halni! — Hadd haljon meg! s ti is mindnyájan pusztuljatok! ordított az ittas ember s a somfabottal ráütött a kis Zsófika összekulcsolt kezére, melyből azonnal kibugygyant a vér. A kis Zsófika halálsápadtan rogyott össze, a nagy fájdalom még szavát is elvette; lehunyta nagy kék szemét s véres kezét kis kebléhez szorította. Akkor aztán Lázár rombolni kezdett; pár pillanat alatt úgy nézett ki a ház, mint egy feldúlt fészek, hol gyilkos ölyv végezte szörnyű munkáját. A mi kevés bútor volt a házban, az szerteszét rombolva hevert, a megijedt gyermekek anyjuk mellé húzódtak s nézték apjok vadul villogó szemeit s reszkettek a bekövetkezendő eseményektől. Éppen az óhitüek nagyhete volt; künn verőfényes áprilisi nap csillogott, a fecskék tatarozták tavalyi fészküket, a kakuk megszólalt a ház fölötti cserjésben s a mezőn a tavaszi virágok dugták ki ékes fejőket a földből. A nyitott ablakon beözönlött a fakadó virágok édes illata, s a szomszéd udvarából áthallatszott egy bárány bégetése. Lázár kiitta az utolsó kortyot is a bütykösből, aztán fölállott, kezébe vette a somfabotot, megsuhogtatta egy párszor a levegőben s durván oda szólt a remegő családhoz: — Munkára megyek! Husvét szombatjára haza jövök ; kalácscsal és bárányhússal várjatok, mert máskülömben jaj lesz a ti testeteknek és lelketeknek ! Azzal rájok se’ nézett többet elhagyta a házat. A meggyötört család még sokáig ült össze-
