Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-10-06 / 40. szám
1904. október 6. NAGYBANYA 3 hogy az egyesület működésének áldásait a kicsinyek is érezhessék ; fáradhatlanul dolgozott, buzditott, lelkesített s mindezt azért, hogy a jótékonyság oltárán minél több áldozatot mutathasson be s minél nagyobb mértékben segíthesse azokat, kik nem a maguk erejéből, hanem csak a jó emberek segítségéből tengethetik napról- napra életüket. Ez volt Svaiczer Ilka. Ha férfi lett volna, nagy dolgokat várhatott volna tőle a haza, de ő egyszerű nő létére is tudott áldásosán működni, tudott nagyot alkotni embertársai javára azon a téren, melyen a Teremtőtől gyöngéd lélekkel, érzékeny szívvel megáldott nők leginkább otthon vannak — a jótékonyság terén. És tetteiből mindig kitűnt, hogy a jótékonyságot nem a világ, hanem a biblia értelmezése szerint fogja íöl és gyakorolja. Nem divatnak, hanem kötelességnek tekintette. A mit tett, nem hiú dicsvágyból, hanem önzetlenül tette. Nem tudta a balkéz, mit cselekszik a jobb. Elismerésre nem számított, a dicséretek elől pedig még akkor is kitért, a mikor igazán nagy eredményeket ért el s jó cselekedeteinek jutalmát egyedül a híven teljesített kötelesség nemes öntudatában kereste. Midőn ezelőtt egy néhány évvel a nőegyesület egyszerű, de bensőségénél fogva lélekemelő ünnepély keretében megülte fenállásának és üdvös működésének negyven éves jubileumát, ez az ünnep tulajdonképen Svaiczer Ilka ünnepe volt. Nem vett részt az ünnepségekben; szerénysége visszatartotta még attól is, hogy a jubiláns közgyűlésen megjelenjen, de azért ő volt az ünneplés tárgya, hozzá intézték beszédjeiket s az ő érdemeit magasztalták a díszközgyűlés szónokai, mert mélyen érezte mindenki, hogy abból, a mit a nőegyesület negyven éven keresztül tett, az érdemekből, melyeket negyven éven keresztül szerzett, az oroszlánrész őt illeti. A Svaiczer Ilka neve és a nőegyesület úgy éltek a köztudatban, mint azonos fogalmak. Szinte lehetetlennek tartotta mindenki, hogy egyik a másiktól valamikor elváljon. És ez mégis bekövetkezett. Erős szervezetét emésztő betegség — az aszthma — támadta meg, ereje a folytonos A csalódás, az újra feltámadó érzelmek pillanatai voltak ezek, de nem tartottak soká. Elza kiragadta magát a főhadnagy karjaiból; megigazította hullámos fürtéit; egyetlen szó, egyetlen tekintet nélkül ott hagyta a főhadnagyot. Pista beesett szemekkel, az éjszakai dorbézolástól sápadt arczczal tért haza. Elza elébe ment, átfogta karjaival, az a két panaszkodó könycsepp még ott ragyogott szemében. — Csakhogy itthon vagy, csakhogy már láthatlak! Úgy vártalak. — Édes Elza, mi bajod van? — Ne hagyj magamra Pista, úgy félek, rossz álmaim voltak. És elkezdett sírni, majd kiszakadt a lelke. Utoljára Pistának, annak a könnyiivérü, bohém embernek is köny gyűlt a szemébe. Ellágyult és oly jól esett, hogy ime, még vannak könyei. Pista ölébe vette a kis siró asszonyt; megsimogatta lágy, selyem haját; megcsókolta szemét, piros ajakát és ringatta térdén, mint a hogy a kis gyermeket szokás. — Nem, most már nem hagylak el soha!.. . Halvány, misztikus fény derengett a szobában; oly csend volt, hogy szinte meghallották egymás szivének dobogását. A két, egymást ismét megtalált szív megnyilatkozása forrt össze abban az ölelésben, a mely a feltámadt boldogságot hirdeté és rózsás fényével újra hajnalt fakasztott. Égly Sándor. A* munkában, de meg az évek súlya alatt is megtört s igy attól való félelmében, hogy nem lesz képes többé hivatásának úgy, a mint óhajtana megfelelni, lemondott az egyesület vezetéséről. Pihenni óhajtott, nem a jótékonyságtól megválni, - és nyugalmába az egyesület tagjainak s a szegényeknek hálás szeretete kisérte. A pihenésre csakugyan szüksége volt. Betegsége sokszor megújult s állapota nem egyszer vált veszedelmessé, úgy, hogy csak a legnagyobb elővigyázattal tudta egészségét ismét visszanyerni. De még ebben a beteges állapotban is melegen érdeklődött a város közügyei iránt. Nem volt mozgalom, a mely figyelmét kikerülte s nem volt közhasznú intézmény, melyet áldozatkészségesen nem támogatott volna. Leginkább a városi múzeum képezte kiváló érdeklődésének tárgyát s ennek ügyét karolta fel igaz szeretettel. Gazdag családi ereklyéi közül összeválogatta a legbecsesebb tárgyakat, különösen az atyjától örökölt nagyértékü bányászati emlékeket s lemondott azokról készséggel, hogy velők a muzeum gyűjteményét gazdagítsa. A muzeum egyesület úgy is tekintette őt, mint nagy jótevőjét és sietett is leróni háláját iránta azzal, hogy az első alkalommal tiszteletbeli tagjává választotta. Egészségi állapota, daczár* sokszor nagy gyöngeségének, kielégítő volt egészen szeptember hó közepéig, a mikor is aszthmájához erős tüdőhurut járult, a mely ágyba fektette. Baja kezdetben nem látszott veszedelmesnek, de később mindig súlyosbodott, úgy, hogy hozzátartozói aggódni kezdtek életéért s mindent megtettek megmentésére. De hiába! régebben erős, de később alá- hanyatlott szervezete nem tudott többé megküzdeni a betegséggel s a 78 éves nő f. hó 3-ikán reggel rokonainak s hozzátartozóinak karjai között kínos haláltusa után befejezte áldásdús életét. Amint láttuk őt a ravatalon s láttuk körülötte azokat, kiknek életében szerető anyjuk volt: a szegényeket, önkéntelenül eszünkbe jutott a bibliai Tabitha, ki az irás szerint hasonlóképen jótékony nő volt Joppé városában. Midőn meghalt, holttestét siránkozva fogták körül a szegények s könyes szemekkel mutogatták egymásnak a ruhadarabokat, melyeket a halottól életében kaptak. Néma tanúja volt e jelenetnek Péter, a nagy apostol. Megesett a szive s egy forró imában csodát kért az Úrtól s meghallgattatván, Tabithát feltámasztotta s visszaadta őt a szegényeknek. Mi nem támaszthatjuk fel a mi Tabithánkat, de kegyelettel fogunk őrködni áldott emléke fölött. És akkor nem halt meg o, hanem élni fog közöttünk! * Az elhunytat veresvizi villájában helyezték ravatalra. A ravatalos szoba falait gyászdrapériák borították s a terem közepén álló hatalmas, lépcsőzetes ravatalon feküdt az antik, gyönyörű érczkoporsó. A ravatal körül óriási kandalaberek s gyertyák sokasága égett, mig a háttérből délszaki növények terhes illata áradt. A ravatal mellett Mladeiovszky diszőrsége állott sorfalat. A koporsón s a ravatalon csupán a család tagjainak mezei virágokból font koszorúi voltak elhelyezve, mert a megboldpgult szigorúan meghagyta, hogy koporsójára koszorút senki ne küldjön. A temetési gyászszertartást Szőke Béla h. plébános végezte óriási gyászoló közönség jelenlétében. A temetésen testületileg vettek részt: a a városi tiszti kar, a bányaigazgatóság tiszti kara, a nőegylet, a muzeumegyesület. Ott voltak a temetésen: Teleki Gizella grófnő, Teleki Géza, Teleki Sándor, Teleki János grófok, Blomberg Gyula báró, L. Bay Lajos országgyűlési képviselő s igen számosán a helyi s vidéki intelligenczia köréből. A beszentelés után Mladeiovszky magyar díszbe öltözött testőrei leemelték a nehéz antik koporsót a ravatalról s a négy lovas üveges gyászkocsira helyezték, mire a halottas kocsi, körülvéve az égő fonczákkal vivő bányászoktól s követve a család tagjaitól s óriási nagy közönségtől a harangok sirató szava mellett lassan megindult. A rom. kath. plebánia-templom kriptájánál még egyszer beszentelték a koporsót s a Circumdederunt megrázó akkordjai mellett vitték le a holttestet a kriptába, miközben még egyszer felhangzott a búcsúszó: Isten veled! * A család tagjai a következő gyászjelentést adták ki: Alólirottak mély fájdalommal tudatják a jó testvér, gyöngéden szerető nagynéne és rokon Svaiczer Ilkának folyó hó 3-án reggeli '/2 4 órakor, áldásdús élete 79-ik évében, hosszas szenvedés és az általános feloldozás után történt gyászos elhunytát. A felejthetetlen drága halott hült teteme e hó 4-én délután 4 órakor fog a róm. kath. egyház szertartása szerint nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szentmise-áldozat e hó 5-én reggel 8 órakor fog a plébánia templomban az Urnák bemutattatni. Nagybánya, 1904. október 3-án. Imádkozzanak érette mindazok, kiknek jót tett életében! Nyugodjék csendesen! Aranyidkai id. Svaiczer Gábor nyug. h. huszár ezredes, ifj, Svaiczer Gábor és neje Balogh, Mariska és leányok Magda, özv. Svaiczer Aladárné Heley Janka és leánya Boriska, özv. Svaiczer Miklósné Fanta Klementin és fia László, Svaiczer Xandrin és férje Mándy Zoltán s gyermekeik Gizella, Irén, Zoltán, Svaiczer István és neje Hatfaludy Ilona s gyermekeik Béla, Xandrin. Neubauer Hermin. A nagybányai nőegyesület szintén külön gyászjelentésben tudatta súlyos veszteségét. Villamvilágitás. Október 5. Városunk képviselő-testületének egyhangúlag hozott határozata alapján immár bizonyos, hogy nemcsak utczáink és köztereink fognak a közel jövőben villamos fényárban úszni, de polgártársaink otthonukban is élvezni fogják a technikai tudomány ezen modern vívmányát. Ezen alkalomból folyólag nem tartjuk egészen feleslegesnek, hogy a közönséget a villamos világítással összefüggő kérdésekben kissé tájékoztassuk. A ki lakását villamvilágitással akarja ellátni, annak mindenek előtti teendője, hogy a lakásba a villamos áram vezetékeit, e vezetékekbe iktatott árambiztositókat, kikapcsolókat, kontaktusokat stb. szóval az úgynevezett árartihálózatot elkészíttesse. Ezen áram-bevezetési munkálatok mint mindenütt, úgy nálunk is, a háztulajdonosok megrendelésére és költségére fognak készíttetni és pedig egy-pár szerelő rendszerint 1—2 nap alatt elkészíti e felszerelést * nélkül, hogy a lakókat rendes kényelmükben háborgatná. Az áramot szolgáltató központi telepnek, tehát végeredményében a vállalkozónak érdekében áll, hogy minél több magánlakást mint fogyasztót meghódítson, igy nagyon természetes, hogy a vállalkozó, nemcsak azon lesz, hogy a háztulajdonosok ezen felszerelési munkálatokat legjutányosabban megkapják, de meg fogja könnyíteni a háztulajdonosok helyzetét azzal, hogy ezen felszerelési munkálatokat havi, esetleg félévi részlettörlesztésekre fogja elkészíttetni. A felszereléseken kivül egy további szükségletet képez a világitó testeknek: a csillároknak beszerzése. Ezen kiadási, illetőleg helyesebben mondva befektetési tétel már a lakókat illeti, most a
