Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-03-31 / 13. szám
2 NAGYBANYA 1904. márcziu« 31. ez azok előtt, akik egykoron a maga teljes fényességében, életkedvtől duzzadó örömök között látták a most rideg és kifosztott kedélyű Nagybányát. Husvét van, a feltámadás ünnepe! Diadalmi énekek között, tömjén-füst árjában emelik a győzelem trónján a szeretet, a megváltás, az élet fenséges czéljait egyedül egyesitő Üdvözítőt, megdicsőülésének emlékünnepén. Ki lesz a mi megváltónk, ki támasztja fel halottaiból az engesztelhetetlenség sírjába temetett társadalmi életünket? . . . H. I. Jegyzetek. Márczius 30. A szabad liczeummal kapcsolatos kérdéseket tárgyaló legutóbbi vezető czikkünk az iparosok széles körében nagy feltűnést s mondjuk ki nyíltan: sok tekintetben fájdalmas feltűnést keltett. Sorainknak éle igen sokszor elevenbe hatolt s fájó érzést idézett elő, ép úgy, mint a nagy igazságok, melyek jóllehet meg nem dönthetők, de hirdetésük szörnyen kellemetlen. Ez a nagy forrongás, mely czikkünk nyomán keletkezett, igazolja, hogy helyes utón haladunk. Hiszen mi a mi czélunk ? Legelső sorban is megtörni iparosaink egy jó nagy részének évtizedeken át tapasztalt hallatlan közönyét, melylyel a saját legvitálisabb érdekei iránt is viseltetett; munkára, haladásra serkenteni s kiemelni őket a maradiság sánczaiból, mely beillett s jórészben bevált is a régi idők patriárchális viszonyai között, de a melyek fölött most összecsap, elsöpör a modern fejlődés, az ipar- kultúra s az ezek nyomán fakadt élet-halál verseny hullámverése. Ez életre-halálra menő versenyben a gyámoltalannak, a tudatlannak feltétlenül buknia kell. S mi egy pillanatig sem haboztunk soha és most sem habozunk kimondani, hogy a kisiparosok súlyos, szerfölött válságos helyzetének egyik legfőbb oka szakképzettségi és műveltségi elmaradottságukban keresendő s ha a kisjparosok időt vesznek maguknak arra is, hogy e soraink felett a való életből vett tapasztalatok nyomán higgad! tan elmélkedjenek, lehetetlen, hogy maguk is 1 igazat ne adjanak nekünk. Az iparosok nevelése úgy szakképzettség, I mint más tekintetekben most sokkal rosszabb, mint volt a czéhrendszer idejében. Mert vájjon most ki őrzi ellen az iparos mestereket, segédeket és tanonczokat? Az iparhatóság? Az iparhatósági megbízottak? Ipartársulatok? Dehogy! i Senki! Az ipartörvény rendelkezései oly nagy I rugalmassággal bírnak, hogy puszta formalitássá ! sülyesztik úgy az iparhatóság, mint az iparhatósági I megbízottak s más ellenőrző tényezők műkö- i dését. Régebben minden ellenőrzést korlátlan ha- : falómmal a czéh teljesített. A czéh bírálta el, hogy az ellenőrzés mellett készített remek be- j válik-e s a tanoncz felszabaditható-e ? Ha a remek gyönge munka volt, a czéh a tanonczot egy, sőt j két évre is visszavetette. A segédek erkölcsi ! magaviseletét a czéh ellenőrizte s bizony a czéhek idejében nem történhetett meg, hogy mesterlegények a pálinkamérések hősei lehessenek s ha mégis megtörtént, súlyos következményekkel : járt. A czéh ellenőrizte azt is, hogy a segéd ; három-négy évig tartó vándorlásában gyüjtött-e elég tapasztalatokat? Elég érett-e, méltó-e arra, hogy mester lehessen? Ha nem volt méltó, bizony mesterré soha sem vergődhetett. A czéhek e korlátlan hatalommal gyakorolt ellenőrzésének aztán meg volt az az üdvös eredménye, hogy az iparos értette a maga mesterségét s a köteles vándorlási években pedig társadalmilag is csiszolódott a mesterlegény s bizonyos látókörre s műveltségre tett szert. Ma az iparos minden ellenőrzés nélkül, saját belátása szerint két-három évre veszi fel a tanonczot, kinek a legtöbb esetben összes képzettsége egy-két jól-rosszul elvégzett elemi iskola. Sok esetben a mester türelmetlenebbül várja a tanonezévek elmúlását, mint maga a tanoncz, csakhogy felszabadíthassa s igy metj- szabadul'hasson tőle. Vándorlásról, élettapasztalatok gyűjtéséről ma már csak nagy ritkán van szó. A segédek legnagyobb része soha ki nem mozdul szülővárosából s ha szerencsésen kidobták a katonasorból, legfőbb törekvése, hogy | önállósítsa magát s megnősüljön. Képzelhető ezután, hogy micsoda mesterek lesznek az ily elemekből. Ezért van, hogy ha a városnál egy hajdú állás, vagy más hivataloknál egy szolgai állás megürül, harmincz-negyven iparos „mester“ arra a pályázó. Bizony szégyenletes állapotok ezek! De e szégyenletes állapotokért ne minket okoljanak, akik ezt nem leplezgetjük, hanem okolják az ósdi, maradi felfogáson élősködő rendszert, mely immár tarthatatlan. A mi fő törekvésünk, hogy a kisiparosok helyzete úgy társadalmilag, mint anyagilag irigyelt legyen s a mester büszke lehessen mester nevezetére. E czélunkat az iparosok iránt érzett nagy szeretettel szolgáljuk, de az operáló késtől sem irtózunk. Mert a fekélyeket csak fájdalmas metszéssel távolíthatjuk el. Kisiparunknak pedig még mindig sok fekélyes része van, melyek eltávolításra várnak. Mi az ipartestületnek szerető, ha kell kíméletlen, de mindig hűséges társai leszünk e munkában, soraink nyomán bármily nagy kavarodások, forrongások is támadjanak ! é. ttí. Röndnek muszáj lönni! Tekintetes Szerkesztő úr! Nagybányán divatossá vált kérdezni: hol a rendőrség ? Ha megtetszik engedni, bebizonyítom, hogy e kérdés sehol sem oly fölösleges, mint épen Nagybányán. Múlt napokban Kossuth Lajos-utczai lakásomról fájós foggal siettem a kispénzverő-utczá- ban lakó fogorvosomhoz, de a Harácsek-közben a közlekedés szünetelt, mert egy szénásszekér, úgy látszik jogos állást foglalt a járdán. Két „münczista“ ott káromkodott, szidta a fuvarost, a széna tulajdonost, sőt talán még a rendőrséget is ; az arrajárók^között pedig hallani lehetett: hol a rendőrség ? Én mint békeszerető városatya, fájós fogammal nagy kerülővel, az Erzsébet és Zsellér-utczákon át siettem a fogorvoshoz. Máskor egy „úrasszony“ a kispiaczi kofák kedélyeskedésein inegbotránkozván, kérdezte : hol a rendőrség? Azon módon felpattant egy kofa és csípőjére téve mindkét kezét, megdöbbentő erélylyel mondá: Nagysámnak rendőr kell ? No ha kell, itt vagyok én, csak tessék a panaszszai előállani! Támadt erre nagy hahota! Az úrasszony pedig szó nélkül „elkotródott.“ (Kispiaczi szótárból.) De még ennél is furcsább jelenetnek voltam szem- és fültanuja. A város kellő közepén két vidéki atyafi agyabugyálja egymást. Folyik az orravére mindkettőnek, sőt egy harmadiknak is, ki békítő szerepben lépett fel. A neutrális álláspontra helyezkedett nézőközönség felvetette a divatos kérdést: hol van a rendőrség ? Tegnap este a casinóból hazamenve, az aszfalton a fényes világítás daczára egy vízzel telt dézsába botlottam és majdnem indokolatlan nem, kikerülhetetlen, épen úgy bekövetkezik, ! mint napra az éj. És aztán ha betöltötte volna életét! Ha csinált volna valamit, ha voltak volna kalandjai, élvezetei, sikerei, mindenféle szórakozásai. De ; nem voltak, nem volt semmi. Egyebet sem tett ' soha, csak fölkelt, evett, ugyanazon órában és lefeküdt. így érte el hatvankettedik évét. Még csak megsem nősült, mint a többi férfiak. De miért is nem ? Igen, miért nem nősült meg ? Tehette volna, volt némi vagyona. Nem volt talán alkalma ? Lehet! De hiszen az ember maga szerzi az alkalmat! Nem törődött vele, ennyi az egész. Ez a nembánom természet volt az ő nagy baja, hibája, bűne. Hány ember hibázza el életét ezzel a gondatlansággal. Olyan nehéz bizonyos természeteknek a fölkelés, mozgás, járás- i kelés, beszélés s az ügyekkel való foglalkozás, j Még csak nem is szerették, egyetlen nő sem pihent keblén odaadó szerelemmel; nem ismerte j a várás gyönyörteljes aggódását, a kézszoritás í isteni megremegését, a győztes szenvedély föl- j magasztalását. Milyen ember feletti boldogság I száll a szívbe az ajkak első találkozásakor, mikor ketten egy lénynyé olvadnak az ölelésben, I korlátlanul boldog lénynyé, a kik egymástól vannak elkábulva. Savai leült, lábát a kályhához támasztotta, testét hálóköntös borította. Az biztos, hogy életét elhibázta, teljesen j elhibázta. S mégis szeretett ő is. Szeretett ti- 1 tokban, szenvedve és gondatlanul, mint a hogy mindent tett. Igen, szerette öreg barátnőjét Sandresnét, öreg bajtársának, Sandresnek nejét. - Oh, ha ismerte volna mint fiatal leányt! Csakhogy későn találkoztak, már férjnél volt. Ezt a leányt bizonyára megkérte volna! S mégis, hogy szerette őt az első naptól fogva! Emlékezett fölindulására, valahányszor csak látta, szomorúságára, ha elhagyta, az álmatlanul töltött éjszakákra, mikor reá gondolt. Reggelenként arra ébredt, mintha kevésbbé szerette volna, mint este. Miért? Milyen szép is volt akkor, csinos, szőke, bodros fiirtü, mosolygós! Sandres nem volt olyan ember, a ki neki tetszhetett. Most már Sandresné is ötvennyolcz éves. Úgy látszik, boldog. Oh, ha őt szerette volna egykor, ha őt szerette volna! És miért nem szerethetné Savait, amikor ő olyan nagyon szerette Sandresnét. Ha legalább észrevett volna valamit . . . Nem vett-e észre semmit, nem látott, nem tudott meg soha semmit? És vájjon mit gondolt volna? Ha beszél, mit válaszolt volna? És Savai még más, számtalan dolgon törte a fejét. Újból átélte életét, apró részleteket is iparkodott föleleveniteni lelkében. Emlékezett a hosszú, Sandreséknél töltött estékre, mikor az asszony még fiatal, bájos volt. Eszébe jutottak a szavak, miket neki mondott, a hangsúlyozásra, a hogyan mondta, a titkos, néma mosolyokra, melyek annyi gondolatot árulnak el. Fölujultak lelkében az együtt tett séták a Szajna partján, a reggelik a fűben vasárnaponként, mert Sandres kis hivatalnok volt. S most hirtelen, tisztán emlékezett egy vele töltött délutánra a folyó partján, egy kis erdőben. Reggel mentek^ ki, az élelmet magokkal vit- i ték a pakkokban. Élénk tavaszi nap volt; ama i tavaszi napok egyike, melyektől megrészegülünk; ! minden illatos, minden boldognak látszik; a madarak vigabban kiabálnak, gyorsabb a szárny- ; csapásuk. A fűben leheveredve reggeliztek, fűzek árnyékában, közel a naptól szendergő vizhez; ! a levegő lanyha volt, telve a fák nedves illatával; gyönyörködve szívták magukba. Milyen szép is volt az a nap ! Ebéd után Sandres hanyatt fekve, elaludt:- Életem legédesebb álma, szólt felébred- tekor. Sandresné karon csípte Savait s igy ket- tecskén sétáltak a folyam partján. Egészen reá támaszkodott; nevetve szólt: Részeg vagyok, i egészen kapatos. Savai ránézett, egész testében remegett; érezte, hogyan halványodik el, félt, hogy tekin- tetete merész, hogy kezének reszketése elárulja titkát. Vizi liliomból és hosszú fűszálakból koszorút font fejére és ezt kérdezte Savaitól: „Szeretsz-e igy!“ Minthogy nem válaszolt erre semmit — mert nem jutott eszébe semmi válasz sem, jobban szeretett volna térdre borulni előtte - Sandresné elkezdett nevetni, haragosan, elégedetlenül és A tavaszi és nvári USÄS* Szappanyos Jen« A* mj m. Vk/ -*■ divatáru üzletébe« Magybányán (Főtér 23-ik szám,) hol a legdivatosabb női ruha-szövetek, selymek, batistok, voilok, kretonok, szepességi vásznak s más egyéb e szakmába vágó czikkek jutányos árak és pontos kiszolgálás mellett szerezhetők be. - Áruim kizárólag hazai gyártmányúak. ..................... . ------------- „zzr:
