Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-30 / 26. szám

1904. junius 30.

N A G Y B AN Y A

3

oda bátran a csalódás félelme nélkül nyithat be a kutató búvár. A tárgyak sokasága gazdagon tükrözi vissza vidékünk történeti múltját, jelenét, földrajzi és néprajzi sajátosságait, a népélet legjellemzőbb mozzanatait, a kultúra maradandó emlékeit, melyek a maguk némaságával legékesebben és a legnagyobb közvetlenséggel beszélnek a lakosság jelleméről, tárják elénk, mint valami varázstükör lelki világát, tükröz- tetik vissza az elmúlt eseményeit, jelenét és engednek következtetést vonni jövőjére.

Mindenekelőtt elismerés illeti Myskovszky Ernő főgimnáziumi tanárt, múzeumunk őrét, kinek az anyagrendezés nagy és fárasztó munkája volt feladata s ezt fényesen meg is oldotta. A felgyújtott anyagot megfelelő, tudományos rendszer szabta keretekbe rendezve tette szemlél- hetővé nagy közönségünk számára.

A szakemberek jól tudják, hogy minő nehéz múzeumot rendezni; a jó rendszer adja meg igazi kulcsát minden gyűjteménynek, mely nélkül az a legtöbb emberre nézve jóformán csak értéktelen raktár marad. A kulturális kincsekkel is úgy vagyunk, mint más tőkével; csak ügyes forgatással kamatoznak értéküknek meg- íelelőleg. A tárgyak a tudomány rendszereihez simuló formában vannak csoportosítva s tág perspektívával enged betekintést az illető szakba.

A múzeum helyiségeibe belépve, mindjárt i a praehistorikus korszak helyi vonatkozású emlékeinek gazdag tárháza tűnik szemünkbe, a hol a durva eszközök, a primitiv ember szerszámai szólalnak meg s az oklevelek betűinél is ékesebben és tartalmasabban beszélnek a körülbelül 50-100 ezer év előtt élt őskori ember életmódjáról, szokásairól, leleményességéről, fejlődési viszonyairól és a letűnt évezredek népeinek küzdelmeiről s kulturális állapotáról; megtanítanak továbbá arra, hogy a múltak megismerése és megbecsülése a kegyeletnek nagy mestere.

A lekötöttségnek fokozott érzetével fordultam a város történelmének okleveles emlékei felé s tekintettem meg rendszeres egymásutánban a római és egyptomi emlékeket, a város hatalmi jelvényeit, a római katholikus egyház eddig még aránylag szegényes, de remélhetőleg azután fejlődő gyűjteményeit, az ev. ref. eklézsia páratlanul szép urasztal térítőiből és más

És feleségem szájából, szeméből megeredt a szó, a köny, mint az özönvíz, mely elragadó Nóé bárkáját.

— De édesem, ez ostoba végzetes tévedése lehetett annak a nőnek, a fekete asztragán sipkával.

— Még bolonditani akar tovább is. Nem elég, hogy feldúlta életemet, boldogságomat; gyermekei jövőjét, boldogságunkat könnyelműen odadobta annak a hitvány nőnek lábai elé, hogy taposson rajta . . . Szívtelen, lelketlen apa ! . . .

Jól mondom én, hogy a szegény emberekhez nem mindig jó a sors. Mert ha elvitte volna tőlem valaki a sipkát, most ez nem történnék velünk.

— De édes! . . .

— Gyalázatos hazugság volt, mind, a mit itt mesélt nekünk a talált sipkáról. Nem igaz egy szó sem belőle, hogy találta, hanem vette a könnyen kidobott pénzen, a mit gyermekei szájától vont el; csakhogy kaczérkodhassék czéda hölgye előtt. S nekünk itthon azt hazudja, hogy találta, hogy ki kell hirdetni csakhogy hazugságát szép színben tüntesse fel tovább is, elég lelketlen még többet költeni reá, elvonva tőlünk az utolsó falatra valót is. Szegény árva gyermekeim, nincs már nektek apátok . . .

És sírva borult a kis gyermekre, azok meg versenyt bömböltek az asszonnyal.

Ártatlanságom és igazságom érzetében csupán én nem sírtam, csak én maradtam szárazon, Álltam szilárdon, mint egy kőszirt a tenger, a könyek közepett.

— De hisz’ te erőszakoltad a fejemre, hogy abban menjek ki — üsse meg a mennykő ezt a sipkát! S úgy vágtam mérgemben a falhoz, hogy majd szétrepedt.

— De ha nem lett volna bűnös a szándékod, nem engedelmeskedtél volna nekem.

S arra ő is földhöz vágta a szegény sipkát s oly dühösen toporzékolt rajta, mint egy sebzett tigris a támadója testén.

— De . . .

— Szegény édes jó anyám, mennyire kért, rimánkodott, hogy ne higy fiam ennek az embernek, a szeméből se néz jó ki. És én nem nem hittem az ő szavának. Itt van ni! Hinnék most, de most már késő. Szegény édes jó

egyéb szerelvényekből összeállított tárgyait; a nagybányai bányászat és pénzverés ritka becsű emlékeit, a halotti czimereket, a szent István templom maradványainak emlékeit, a megszűnt czéhvilág ládáit, az iparművészeti és képzőművészeti gyűjteményeket, a néprajzi tárgyakat és a város hatalmas íalvédő fegyvereit.

A mily nagy lelki gyönyörűséggel engedtem át magamat ezen muzeális anyag szemléletébe, ép oly fájó érzetet keltett bennem a múzeum helyiségeinek kedvezőtlen volta. A ki a gyűjteményeken végig tekint, az rögtön belátja, hogy a két szobából és egy íolyosószerü sötét előcsarnokból álló helyiségek, a szűk és kicsiny könyvtárhelyiségről nem is szólva, már is any- nyira túl vannak zsúfolva, hogy egyetlen szekrények, sőt még egy képnek is alig lehet helyet szorítani, egyszóval hiányzik a tovább fejlesztésnek egyik legfontosabb alapfeltétele. A meglévő tárgyaknak egyedül a puszta megőrzése nem lehet egyetlen múzeumnak sem a kizárólagos feladata, mert befejezett, kész múzeum nincs sehol, a melyik már megállapodott, stagnál, az már hátramarad.

Múzeumunk tehát nem maradhat sokáig j jelenlegi épületében; a legközelebbi jövő egyik | elsőrendű feladatául sürgeti egy új épület lelépi- ! tésének előkészítését, melyben elegendő helye legyen a jövő nemzedéknek a terjeszkedésre.

Éhez azonban több faktor együttes, lelkes, nagyarányú támogatása és hozzájárulása szükséges. Ezek volnának szerintem vármegyénk, városunk müveit közönsége és az állam feladata, mely utóbbi avval dokumentálja legjobban azt, hogy múzeum-egyletünk a maga szervezetével és belső működésével feladatának megfelel és hiva- j tásának magaslatán áll, hogy azt a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősége évek óta állandó államsegélyben részesíti. A múzeum beigazolta ezen támogatásnak, a közönség érdeklődésének jóakarattal tanúsított bizalmát és várakozását.

Ezeket kívántam rövid felszólalásom keretén belől kifejezni s ha múzeumunk ügyét egy lépéssel előre vinnem sikerült, úgy elértem czélomat.

Anilcu*.

anyám ! Miért nem is hallgattam rád, most nem volnék ilyen szerencsétlen ... És leborult az asztalra és sirt keservesen.

— De Lujza! Elég legyen a bplondságból - szóltam kemény hangon. — Értsd meg, hogy bolondos félreértés, tévedés, a mit te valónak tartasz és én ártatlan vagyok az egész dologban. És szelíden magamhoz akartam ölelni.

— Hozzám ne nyúljon bűnös kezével. Köztünk örökre vége mindennek. Ha gyermekeim nem volnának, egy perczig se maradnék házában ; de anyai kötelességem parancsolja, hogy itt maradjak. De nem önért uram, ne higyje, hanem ezekért a szegény ártatlan gyermekekért, a kiket ön elhagyott, megvetett édes anyjukkal együtt, ön elmehet mulatni, ha tetszik, a kedves fodrásznőjéhez, majd én leszek ezeknek apja, anyja, mindene . . .

— Hát, kérlek az Istenre, mondd meg, honnét magyarázod magadba, hogy bűnös vagyok?

— A logika örök törvényeinél fogva, a mit ott tanultam a törvényházban, a hol nem hazudnak, a hol az igazságot osztogatják.

Erre már elnevettem magamat.

— Hogy az ördög vigye el a logikád örök törvényeit, hisz azokat még ma se találták fel.

— De föltalálták és én hiszek bennök . . . Igen is, hiszek. És parányi rózsás öklével ver- deste az asztalt . . .

íme, ezt tette velem a logika örök törvénye és a vadonatúj fekete asztragán sipka.

Feldúlta nemcsak házunk csendes, békés nyugalmát és elrontá ünnepünket, de megkese- rité teljes életünket is. Mert a mint nem tudjuk a gyolcsra esett téntacseppet lemosni tisztára, hogy foltot ne hagyjon, úgy nem tudjuk a fehér ártatlan lélekről se letörölni többé a fekete gyanút, hogy ott örökre ne maradjon.

Ezek után egyet tanácsolok nektek emberbarátaim ! Ha éltetek és békességtek kedves, úgy ne eresszétek nőiteket törvényszéki tárgyalásokra, mert ott, mint látjátok, nagyon megokosodnak; — és ne találjatok sohase mint én, szerencsétlen halandó vadonatúj fekete asztragán sipkát.

Szabó látván.

Nehány szó a közigazgatási törvények végrehajtásáról.

Tekintetes Szerkesztő Úr! Becses lapjának idei 24-ik számában«Gyümölcsösök pusztulása« czim alatt jelent meg egy ezikk. Tudva, hogy a gyümölcsösöknek mily fontos hivatása van Nagybányán, a czim megdöbbentette városatyai keblemet. Ázonban a ezikk olvasása közben meggyőződvén arról, hogy csak a hernyó által okozott kárról van szó, nyugalmam csakhamar helyreállott, mert hiszen a hernyót mi annyira megszoktuk, hogy a hernyóban fát majdnem exotikus növénynek tekintjük. Azon állítás pedig, hogy gyümölcsöseink pusztulnak, mesebeszéd. Tessék csak egy magaslatról, a szemünk elé táruló gyümölcsösökön végig nézni, ama közönséges haragos zöld színnel alig találkozunk, ellenben a finomabb ízlés által igényelt világos zöldből barna színbe való átmenetet minden változatában, majd világos és sötét barna szinü gyümölcsösök látványában megtalálhatjuk. Egyáltalában nincs kizárva, hogy gyümölcsöseink fokozatosan úgy alakulnak át, hogy a hernyók azokban nem lesznek képesek kárt okozni.

Ezen kilátás folytán, én a most annyira divatos hernyó kérdést teljes megnyugvással levenném a napirendről. De ama bizonyos szomszédom, kiről már más alkalommal is Írtam tekintetes szerkesztő úrnak és kivel városi ügyeinkről szoktam beszélgetni, a fönnebb említett ezikk írójával egy húron pendül. Ő ugyanis a czikk- nek, hatóságunkat mulasztással vádoló részére hivatkozva mondá: „kiváncsi vagyok mit fog a hatóság e vádra válaszolni és hogy akad-e mameluk, aki a hatóság eljárását védelmezni fogja.“

Megvallom, hogy szomszédomnak folytonos gáncsoskodása bosszant és mivel engem is telivér mameluknak szeret nevezni, ingerülten válaszolám neki: „hogy a hatóság a kérdéses czikket válaszra érdemesíteni fogja-e, nem tudom, de ha a hatóság álláspontjának védelmezésére valóban kiváncsi, itt vagyok én és remélem, hogy megdönthetien érveim előtt, az ellenzék táborának zászlaja is meghajlik; minthogy azonban szükségesnek tartom, hogy ne csak szomszéd urat, hanem czikkirót is nézetének helytelenségéről meggyőzzem, érveimet nem ez alkalommal, hanem a „Nagybánya“ szerkesztőségéhez intézendő levelemben fogom fejtegetni.

Ezek előre bocsátása után lássuk a vádat.

Czikkiró a hatóságot azzal vádolja, hogy az 1894. évi 12. t.-cz. 53-ik §-ában foglalt utasítást nem hajtotta végre.

Látszik, hogy czikkiró úr közigazgatási törvényeink végrehajtásának nehéz mesterségében nem jártas. Mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy közigazgatási törvényeink, a végrehajtásra nezve két csoportra oszlanak. Az első csoporthoz tartoznak azok, melyeknek végrehajtása vagy az állam vagy pedig a törvény- hatóságok, városok, községek érdekében kívánatos. Természetes, hogy ezen törvények végrehajtásáról az illetékes hatóságok gondoskodnak.

A második csoporthoz tartozó közigazgatási törvények azok, melyeknek czélja, a nagy közönség érdekeit szolgálni.

Tekintettel pedig arra, hogy a nagy közönségnél mindig száz-meg százféle a nézet, természetes, hogy a részrehajlatlan hatóságok, magasabb álláspontra helyezkedve, ezen törvények végrehajtása tekintetében, a szabad akarat érvényesülésének engednek tért. így valóban csodálkozom, hogy akadnak egyesek, kik még a gazdálkodás mezején is, szabadságtipró meg> rendszabályozást kívánnak.

Tekintettel tehát arra, hogy a fönnebb idézett t.-cz. a közigazgatási törvények második csoportjához tartozik és hogy Nagybánya sz. kir. r. t. város hatósága ezen t.-cz. 53.’ §-ában foglalt utasítás mellőzesével, a gazdálkodással foglalkozó városi polgárok szabad akaratának érvénye- sülhetését tette lehetővé, nemcsak nem vádolható mulasztással, h mem a gazdaközönség hálás elismerését vívta ki magának.

Legközelebbi közgyűlésünkön indítványozni fogom, hogy a hatóságnak ezen eljárása, utódaink buzdítása és lelkesítése czéljából jegyzőkönyvileg megörökite'ssék.

Nagybánya, 1904. junius 29.

Mladeuráró Ádáiu.