Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-05-12 / 19. szám
TÁIISAIDAIjMI ]QS SaÉPIHODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő : Szerkesztőság ás kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapnegyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ' ' közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon, j Hí \JT Jlj í. 1VI 1 fi JL< X. Hirdetések iaivéíaínsk Morvay ás Undy könyvnyomdájában is: Főtér 14. Május 11. Ki tovább egy félszázadnál ült a leghatalmasabb királyi trónon s viselte a tündéri kezek készítette legékesebb, legdrágább s legragyogóbb királyi koronát, pihenni tért immár s egy hosszúra nyúló, példátlanul munkás és áldást árasztó élet után csöndben alussza siri álmát. A ragyogó fénysugár, mely egy félszázadnál tovább tündériesebbnél tündé- riesebb világokat világított meg, végsőt lobbant, kialudt. A szív, mely átérezte nemzetének minden fájdalmát, minden dicsőségét, minden vágyát, minden reményét, megszűnt dobogni. Koszorúkkal boritott ravatalánál a magyar Geniuszszal ott virrasztott az egész magyar nemzet! Fejedelmeket megillető temetésén ott zokogott az egész ország! És mélyen megilletődve ott gyászolt az egész müveit világ közönsége! Az elmúlás megdöbbentő pillanatainak fájdalma végig rezdült az egész magyar földön s könyeket fakasztott a leghatalmasabb palotákban s a legegyszerűbb falusi kunyhókban. Mert költészetének biibájában, hatalmas varázsában, lángelméjének fönséges alkotásaiban mindnyájan osztályosok valánk! Jókai mindigaz egész, osztatlan magyar nemzeté volt! Lángelméjének, teremtő erejének csillogásával elkápráztatta, tündéri álmokba ringatta az egész müveit világot, de hogy mi volt ő a magyar nemzetnek, azt csak mi magyarok tudjuk, nem is tudjuk, szavakkal kifejezhetően, de érezzük! Mindama ideáknak, érzelmeknek, vágyaknak, melyek valaha hevesebb dobogásba hozták a magyar nemzet szivét, bűbájos mesemondásával, édesen folydo- gáló zengzetes nyelvével minden időkben Jókai volt a leghatalmasabb, legvarázslatosabb kifejezője. A legtipikusabb képviselője mindenkor annak, a mi magyar! Midőn lángokba borult a félvilág, trónok recsegtek-ropogtak s a szolgaságban sínylődő nemzetek halálra szántan, pirosló arczczal rohantak a csatamezőkre: a szent világszabadságnak Jókai volt láng- lelkü Tirtaeusa. Midőn a letiport nemzetnek már a ravatala is készen állott, midőn a bekövet- ; kezett hosszú tél fagya megdermesztett í minden életet s letarolta még a remény virágait is, Jókai az ő varázslatos mesemondásával régi dicsőségről, tavasz ébredéséről, feltámadásról regélt az ő nemzetének, kit nem hagyhat el a magyarok igazságos Istene! És midőn eljött az újjászületés kora s az élni akaró nemzet lázasan fogott a munkához, e nemzetalkotó, nemzeterősitő munkából senki úgy ki nem vette a részét, mint Jókai! Es most ütött a válás órája, temetésre kondultak meg a harangok! Az apostol, a félisten nincs többé. Pihenni tért, miután küldetését oly örök dicsőséggel betöltötte. De vájjon csakugyan a halál, a megsemmisülés ez, mely más halandónál oly j fájó, oly borzalmas? Az apostol nem halhat meg! A vég kezdete az apostolnál a megdicsőülés kezdete ! Meghalt Jókaiban a mi múlandó, emberi, de Jókai szelleme, isteni alkotásai Örökké élnek s dicsőségesen fognak uralkodni mindenha a magyar sziveken ! Tavasz ragyogása, május bűvös-bájos pompája fogadta visszaröppenő lelkét s nyitotta ki legszebb virágait a költőkirály ravatalára. Nem, nem halál ez, hanem megdicsőülés ! . . . . Nem elmúlás, hanem az örök lét kezdete! . . . . A „Nagybánya“ tárczája. | Mrdőn. Az éjjeli pásztás eső apró csöppjei ott ültek még a platánok széles levelein, az ezernyi színes rózsabokor fakadó bimbóin, kinyílt rózsák kelyhén, szirmain, a dísznövények tengersokaságán, melyek virág és lomberdővé varázsolták a kies fekvésű fürdőhely parkjait. Itt ott előtüne- dezetT a virág és levélerdőből egy egy szélesebb fehér sáv, a fehér homokkal töltött kanyargó szerpentin-ut a hegyoldal sűrűsége közül. Csak a rácsozott kút körül, mely bőven ontá csodás erejű gyógyvizét, volt némi térség az esteli korzó számára, a midőn bűvös félhomályban, melyen átvillantak, átkaczérkodtak a csil- j lagok, felsírt, felzokogott, majd pajzánkodva, | enyelegve kaczagott föl a barna fiuk szárazfája. A svájczi stílben épült emeletes fürdőépület széles ablakai még mind csukva voltak, a redőkben aláomló világos szinü függönyök csak itt ott szakadtak meg félénken kis nyilás- nyira, pedig a madársereg, mely rajokban lepte el a bokrokat, nagy zajt ütve csipegett, csöpögött, trillázott már, mely konczertből kellemesen vált ki a sárga rigó hangos, párját hívogató füttye. Keletfelé a hegytetők fenyvesei bíborba I gyultak ki. A könnyű, fehér párázat, mely az éjjeli esőtől a hegyormokat ülte, mindinkább foszladozott s a midőn a fenyvesek sűrűjén átvillant az első vakító sugár, mintha egyszerre nyoma veszett volna. Teljes fenségében bontakozott ki a felhőtlen, tiszta ég mélységes kékje ragyogó fényességében, mely viszacsillogott, csillámiott a fák levelein, a fűszálakon, a virágok kelyheiben ringó eső és harmat csöppeken. Mintha minden lélekzeni kezdett volna, az ébredő föld szive nagyot dobbant s lüktetni kezdett az élet . . . — Maga már fönt van ? szólalt meg egy bájos, csengő leányhang, kilépve a fürdő épület terraszára. — Virrasztottam édes álmai fölött, — felelt negédesen Váray Sándor s hatalmas, pompás rózsacsokrot nyújtott át Kendy Rózsikának, kit nyomon követett az anyja. A leány nagy közönynyel fogadta, kissé megbiczczentette a fejét köszönetképen, de Kendyné áradozni kezdett. — Valóban, minő lekötelező, gyöngéd figyelem. Fogadja igaz köszönetünket kedves meglepetéséért. — Nagyságos asszonyom, boldog vagyok, ha némi kis örömet szerezhetek, felelte mély meghajlással s megcsókolá a feléje nyújtott kezet. Kendyné hamiskásan mosolygott. — Tudom. Ismerem nemes szivét, udvariasí ságát. Rózsika szótlanul, önmagába mélyedve nézte a keletfelé mutatkozó elbűvölően szép panorámát. A fönséges látványtól arcza kigyult, szemei gyermekes örömben ragyogtak s picziny, cseresznye vörös ajkaival kéjelegve, telhetet- lenül szivta az üde, ózondus hegyi levegőt. Fiatalos, sugár, ingó-bingó termetére pompásan I illett a bő, nyári flanel ruha, melyet derekán ezüstös kis öv tartott össze, festőién emelve karcsúságát; virágos rózsaszínű szalagos nagy bébé-kalapja alól a legszebb szőke női haj hullámzott ki, aranyos színben csillogva a fölkelő i nap verőfényében . . .- Nézd kis tubiczám, mily fölségesen illik J hajadhoz e vérvörösbe játszó rózsa! Feltüzzem? A másik pillanatban Kendyné már gondos anyai szeretettel illesztgette Váray Sándor virágát Rózsika hajfonatába. Sándor hálás pillantásokat vetett Kendynére s tulboldognak érezte magát; de Rózsika ezt ; legkevésbbé sem akarta észrevenni. Apró lábaival dobbantott egyet s türelmetlenül kiáltott fel. — Az a rósz Jancsi még most sem jő, pedig a mama ugyancsak ráparancsolt, hogy idejében itt legyen!- Türelem kis mókusom, hát illik ez igy I kaczkiáskodni ? Akarja, hogy érte menjek ? kérdé I Sándor.
