Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-03-31 / 13. szám
1904. raárczius 31. NAGYBÁNYA 3 kifakadásra ragadtattam magam, de a dézsa mellett pihenő cselédek jókedvű megjegyzései észretéritvén, nyugodtan folytattam utamat. Ilyen és ehez hasonló esetek fordulnak elő j naponta százával is. De mindezek helyett foglal- | kozzunk csupán a fönnebbi négy konkrét esettel. . A münczbeli két ur, több mint egy órahosszat sétált az aszfalt járdán és ha a sétájukat nem a Harácsek-köznél, hanem az Erzsébet-utcza j kezdeténél végezik, nincsen semmi baj. Máskor tehát szíveskedjenek azon utczát választani, melynek járdája szekerek által nincs elfoglalva. . Az úrasszonynak pedig azt tanácsolom, hogy a szakácsnéjától ne irigyelje a bevásárlási szokásos nyereséget. Ha szakácsnét tart, küldje azt a kofák közé; ha pedig szakácsnét nem tart, ne kényeske djék. Rendőrségünknek azon önmegtagadó eljárását, hogy a vidéki atyafiak pálinka-virtusából eredő megkülönbözések kiegyenlítésétől tartózkodik, csak helyeselni tudom. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a virtus tartama alatt se szó, se ütleg nem használ, ellenben ha a mámor elmúlik, a béke önként helyre áll. Tehát mire való volna a beavatkozás. Ha a fő- és székvárosi rendőrség, az ottani tüntetések alkalmával, a mi rendőrségünk elveinek magaslatán állana, ott is bizonyára kevesebb igazi ok volna a panaszra! Végre azon kérdést, helyes-e a járdán vizet hordani és a vízzel telt dézsát 1 — 2 negyed- órácskái pihenés végett a járdára helyezni, szintén csak az általános közjó szempontjából kell megítélni. A vizet vagy száraz vagy esős időben hordják; a járdáknak esős időben való locsolása nem árt, mert hiszen ilyenkor különben is sárosak; a száraz időben való locsolás pedig határozottan használ és tekintettel arra, hogy járdáink száraz időben csak a vizhordók jóakaratából öntöztetnek, káros intézkedés lenne, ha a járdákon való vizhordást megakadályoznók. Hogy a járdán álló dézsát az utczák világítása daczára idejekorán megpillantva botlás nélkül elkerülhessük, vigyünk magunkkal lámpát. Ezek előre bocsátása után még tudni való, hogy a nagybányai rendőrök az emberiség azon irigylésre méltó tagjai közé tartoznak, kiknek kettős állásuk s ebből kifolyólag talán dupla fizetésük is van. Ők ugyanis, nem csak a rendnek nyilvános, fegyelmezett őrei, hanem egyúttal buzgó hivatalszolgák is. Ezért mondom, hogy a kérdés: hol van a rendőrség ? sehol sem oly fölösleges, mint nálunk. Mert hiszen azt mindnyájan tudjuk, hogy midőn hivatalszolgákra van szükség, akkor ők az utczák szeme közé vágta: „Ostoba!Takarodjék! Legalább beszéljen 1“ Majdnem sírva fakadt, a miért egyetlen szó sem jutott eszébe. Minderre most emlékezett, egészen tisztán, akár az első nap. Miért mondta neki azt? „Ostoba! Takarodjék! Legalább beszéljen!“ És eszébe jutott, milyen gyöngéden támaszkodott Sandresné reá. — Egy reájuk bomló fa alatt haladva el, arcza arczához ért és ő hirtelen hátra lépett, mert félt, hogy Sandresné kiszámi- tottnak hiszi ezt a közelítést. Amikor pedig Savai azt mondta: „Nincs-e még ideje visszatérni?“ milyen különös tekintetet vetett reá. Csakugyan különös arcza volt. Akkor nem is gondolt reá, most pedig milyen jól emlékszik mindenre.- Amint óhajtja, barátom. Ha fáradt, vissza- ■térhetünk. Erre ő így válaszolt:- Nem, mintha ki volnék fáradva, hanem mert Sandres már fölébredhetett. Mire Sandresné vállat vont:- Az már más, ha férjem fölébredésétől fél; forduljunk vissza. Visszatértükkor egészen hallgatag volt Sandresné; már nem nehezedett karjára. És miért nem ? Ezt a „miért“-et sohasem firtatta eddig. Most azonban feltűnt valami, amit eddig nem értett.. . Vájjon lehetséges-e ? . . . Savai érezte, mint pirul el; fölkelt ültéből, fölháborodva, mintha harmincz évvel fiatalabb volna s hallaná Sandresnét,a mint azt mondja neki:- Szeretem. Lehetséges-e? A leikébe felötlött gyanú kezdte kínozni. Hogy is lehetett, hogy nem volt szeme, hogy nem 'födözte föl ? Oh, ha igaz, ha elment volna a szerencse mellett, a nélkül, hogy üstökébe kapott! vagy terek valamelyikén őrzik a rendet és midőn a rend bomlása alkalmából a közönség kiváncsias- kodik hollétük felől, akkor a hivatalszolgai teendők körül szorgoskodnak. Szóval tudnunk kell, hogy a rendőrök vagy itt vagy ott, de valahol okvetlenül vannak. Nagybánya, 1904. márczius 30. Kiváló tisztelettel: Mindenváró Ádám. Husvét. Tavasznak napsugaras ünnepe, magasba törő, áhitatos lelkek husvétja, hajnalhasadásnak, életrekelésnek és megdicsőülésnek szép és nemes ünnepe: légy üdvözölve pirostojáshozó, a megújuló teremtésnek csodás valósága, áldott Feltámadás ! Az emberiség sohasem tudott belenyugodni a gondolatba, élni azzal a szörnyű tudattal, hogy minden földi törekvésnek egy és ugyanaz az eredménye : a föloszló vég, a végső megsemmisülés ! Hogy minden nemesebb vágyával, érzésével könnyű páraként tünékenyen elhal, teste szétesik, emléke elmosódik, nyoma elvész. Hitében, az emberi lélek legmagasztosabb képzetében, mélységes érzelemmel az elmúlás és teljes megsemmisülés gondolata ellen olyan szimbólumokat iparkodott maga elé állítani, melyek vigasztalják magárahagyatottságában, edzetté tegyék lelkét a minden szépnek, nagynak és nemesnek vége, elmerülése és bukása, a rideg halál, a Pallida Mors ellen! Ezért a pogányok tavasz kezdetén, a keresztények husvétkor tojással ajándékozzák meg egymást. Minden vidéknek, minden népnek egymástól teljesen elütő a húsvéti tojása. A festés, színezés, rajz és díszítés, mely a tojást részben vagy egészben borítja az illető nép művészi érzékének, szin- és alakérzésének hű kifejezője. A vallásos eszme hatja át leginkább a népet: ennek jelképe a kereszt legkezdetlegesebb rajza némely vidéken a húsvéti tojásnak. A szászoknál, Nagyszeben vidékén semmi egyéb disz nincsen a húsvéti tojásokon, mint apró, fehér, sűrűén egymás mellé rajzolt kereszt. A katholikus vidékeken pedig bárányok, a reformátusok lakta vidékeken pedig kakasok ékesítik a tojásokat. Ez alakok, azt lehet mondani, állandó motívumok, legfölebb annyi változás esik rajtuk, hogy a bárány templomi zászlót visz ; ez a zászló egy nagy keresztre erősített lobogó, hermelin köpeny keresztelése fölött töviskorona lebeg. Más vidékeken nagyon természetes a húsvéti tojás dísze változik: néhol mfívési karczolású szomorú fűz ékeskedik a tojáson. Reformátusok laknak az ilyen vidéken (Debreczen, Jász-Nagy- Kun-Szolnok megye,) kik ezt a fát mint vallási szimbólumot, néhol egyházi pecsétjükön is használják. Gyakori disz akukorikuló kakas is, valamint, a hit, remény és szeretet szokásos jelképei: a bárány, a horgony és a lángoló szív. Ez utóbbi néha erotikus jelentőségűvé vált; a két egymásba fonódó lángoló szív, a két egymásért lángoló szerelemnek élő ifjú érzelmét jelképezi vagy a virággal, többnyire nefelejtssel és ibolyával vagy rózsával körülvett két csókolózó galamb. Általában azt lehet mondani: minél művészibb érzékű és műveltségű a nép, annál díszesebb húsvéti tojása is. Egy darab nép-lélek és hit nyilatkozik meg e festett tojásokon, melyekről az ahhoz értő szem ép úgy leolvassa a nép gondolkozását, mint a Persepolis emlékeire Írott hieroglifeket a tudós. Épen ezért igen szép gondolat volt a Nemzeti Múzeumtól fölkérni a művelt közönséget arra, hogy a különböző vidékekről küldje be a húsvéti tojásokat, mint a nép-lélek megnyilatkozásának kézzelfogható dokumentumait ! Olvasó közönségünkhöz. Április hó elsejétől uj előfizetési évnegyedet nyitunk lapunkra. Egy éves pályafutásunk alatt lapunk irányzatát, szellemi nívóját megismerhette mindenki s ítéletet formálhatott arról, hogy valóban hézagot töltünk-e be, missiót teljesitünk-e s vájjon érdemesek vagyunk-e a támogatásra vagy nem ? Mi szerény tehetségünkkel igyekeztünk mindig a legjobbat nyújtani s ha ez talán néha nem Savai igy szólt magához: Mindent, tudni akarok. Nem maradhatok e kétségben. Tudni akarom! Gyorsan öltözködni kezdett. Hatvankét éves vagyok, ő pedig ötvennyolcz; most már megkérdezhetem tőle. — Es távozott. Sandresné az utcza másik oldalán lakott, majdnem szemközt vele. Odament. A kis cseléd fölnyitotta az ajtót a kopogtatásra. Egéczen meg volt rémülve, hogy ilyen korán látja:- Ön az Savai ur; valami szerencsétlenség történt ?- Semmi baj, válaszolt Savai; menj leányom, kérdezd meg asszonyodat, elfogad-e; szeretnék vele rögtön beszélni.- Most épen a körte szárításával van elfoglalva télire; a kemenczénél foglalatoskodik; képzelheti nincs felöltözve. —. Igaz, hanem azért mondd csak, valami fontos dologban ... A szobaleány távozott, Savai pedig elkezdett sétálni a szobában-nagy, ideges léptekben. Most azonban nem érzett semmi zavart. Oh! most megkérdi, akár csak valami étlap felől tudakozódnék. Hiszen hatvankét éves! Az ajtó kinyílt; Sandresné megjelent. Gömbölyű, széles, vaskos, teli arczu, csengő nevetésü nő volt; kezét fölemelve tartotta, meztelen karja czukros lébe volt mártva. Nyugtalanul kérdezte:- Mi baja van barátom; talán nem beteg?- Nem kedvesem, válaszolt Savai; valami előttem fontos dolgot akarok kérdezni, a mi kínozza szivemet. ígérje meg, őszintén válaszol. A nő mosolygott.- Mindig őszinte vagyok. Nos, mondja.- Szerettem önt ama naptól fogva, hogy megláttam. Kételkedett-e ebben ? Sandresné nevetve válaszolt s avval a hajdani hangsúlyozással mondta: — Ugyan menjen, beh ostoba! Mindjárt észrevettem első nap! Savai reszketni kezdett. — Ön tüdta ? . . . Akkor . . . hebegé. És elhallgatott — Akkor . . . Nos, mi az? kérdé a nő. — Akkor... mit gondol ? Hogy . . . hogy... Mit felelt volna? Még jobban kezdett nevetni. Ujja hegyéről lecsöpögött az édes nedv a parkettre. — Hogy mit válaszoltam volna? ... De hisz’ semmit sem kérdezett. Nem nekem kellett volna vallomást tennem. — Mondja csak ... és Savai egy lépést tett feléje . . . Emlékszik még arra a napra, mikor Sandres elaludt ebéd után a fűben ... mikor magukban voltunk, ott a fordulónál. . . lenn . . . Elhallgatott A nő abbahagyta a nevetést, szemébe nézett . . . — Igen, emlékezem. — Nos, ama nap . . . szólt reszketve Savai, ama nap, ha én . . . ha megtámadtam volna ? A nő mosolygott, boldogan; őszintén, csengő hangon s egy kissé gúnyosan válaszolt: — Barátom, akkor engedtem volna. Aztán sarkon fordult, futott befőttéihez. Savai ismét kiment az utczára leverten, mintha valami nagy szerencsétlenség érte volna. Nagy léptekkel haladt az esőben, maga elé nézve, letért a folyamhoz, mit sem törődve, hogy megy. Mikor a magas párhoz ért, jobbra tért. — Lassan lépdelt, mint hogy ha belső ösztöne hajtotta volna előre. Ruhája csurgott a víztől, kalapja elázott, nedves, mint valami rongy . . . S ő ment előre, mindig csak előre. És aztán ott találta magát azon a helyen, a hol réges-régen megebédeltek ama napon, melynek emléke úgy meggyötörte szivét. És leült a lombtalan fák alá és elkezdett sírni. Szentesi Lajos.
