Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 21-47. szám)
1903-07-02 / 21. szám
I. évfolyam. 1903. j-ulius to.ő 2. 21-ili. szäm,.^ TÁUSADAXjMX j£L2ö» SZÉPIR-ODALMI hetilap. 01 üfizetési árak: Egész évre 8 korosa, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy számlára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6 — 8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. — Kiadóhivatal: Hid-utcza (Bay-ház), hol mindennemű hirdetések fölvétetnek. Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz küldendők. A vármegye közönségéhez! Nagykároly, junius 25. A vármegye közönsége egyhangúlag elhatározta, hogy II. Rákóczi Ferencz nemzeti szabadságharczának kétszázadik évfordulója alkalmából Rákóczi emlékére ünnepet szentel s II. Rákóczi Ferencz 1703. évi julius 14-iki tiszabecsi győzelmének emlékére emlékoszlopot állít. Midőn a vármegye ezen határozatát meghozta, nemcsak a múltak nagy emlékeinek akart adózni, hanem a jövő nemzedék előtt is bizonyságát akarta adni annak, hogy a kik a hazáért küzdenek, harczolnak, azoknak emlékét még századok múlva is szent tisztelettel emliti. A vármegye közönsége nem fogja megtagadni anyagi támogatását sem, de szebbnek, illőbbnek tartaná, ha lakosainak áldozatkészsége emelné fel nagyobb részben legalább ezen emléket, mert ebben látja a hazaszeretet lobogásának bizonyságát az egyesek lelkében, mely mellett a hivatalosan emelt emlékek semmi értékkel nem bírnák. A vármegye közönsége a vármegye fiainak és leányainak nemes szivére támaszkodik, midőn méltó emléket akar állítani Rákóczinak s azt rendelte el, hogy az emlék felállításához szükséges összeget gyűjtés utján hozzam össze. Azt mondja vármegyénk halhatatlan fia, Kölcsey Ferencz: „Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi sírok felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat,-------------------------5----------------------------------rég i századoknak szentelve: megannyi lépcső magasabbra emelkedhetni; . . . azért keressetek alkalmat a hajdanra visszanézhetni s érte melegülnif Nem költői ábrándozás ez; hanem fenmaradás, folyvást emelkedés érzelme.“ Az ő szavait icAem emléketekbe, midgn hozzátok szől^|hogy adakozzatok a szent czélraHRákóczival szemhfc nagy adósságunk van. E tartozást leróni szólok hozzátok. És én érzem, hogy Rangom nem lesz a pusztába kiáltó szava. ^ Mondjam-e nektek, hogy ki volt Rákóczi? Kiről a költő király, Petőfi igy énekel: „Oh Rákóczi, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk! Kinek emlékére lángolunk És sírva fakadunk.“ Hisz hatalmas indulója nemzeti dalod: annak csodás, szivet rázó hangjai lelkesítenek örömödben, vigasztalnak bánatodban ! Rajongó, szeplőfl ' honszerelme intő i példa életedben! Mert van-e csodásabb honszerelem, mint a Rákóczié? Nála nem üres szó az, a mit az »Örök Igazsághoz« ajánlott »Emlékiratai«--ban mond, midőn azt Írja: j „Egyedül a szabadság szeretete és a vágy: hazámat az idegen járom alul felmenteni, volt czélja minden tetteimnek“. S hogy ez igaz, igazolja, hogy a felajánlott lengyel koronát is visszautasítja, következőleg indokolva meg »Emlékiratai«-ban e nemes lemondást: „Minthogy azonban a háborút énhazám szabadságáért kezdettem s láttam az ország minden rendéinek ily nagy mozgalmát és izgatottságát: sem czélszerünek, sem becsületemmel megegyezőnek nem tartottam, idegen ország koronájáért és énhasznomért hazám ügyét cserbenhagyni s elhagyni hazámat, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, t. i. a németek jármának, hogy szabadságának még annak árnyékát is elveszítse, mely eddig megmaradt.“ Ennek a csodás, rajongó honszerelemnek akarunk mi emléket állítani; emléket, mely hirdesse az ő nagyságát időtlen időkig; emléket, mely intő jelül szolgáljon a késő unokák unokáinak is, hogy „a hazáért mindent áldozni kell, de a hazát feláldozni semmiért nem szabad.“ Midőn az egész ország ünnepel, Midőn egy ország egy napot szentelve, Dicsénekével éltet egy nevet, E név nem ember, föld tűnő lakója, E név csak eszme, gondolat lehet. Ez eszme, e nemzeti gondolat Rákócziban testesült meg. „Istennel, a hazáért és a szabadságért“ húzta ki azt a bűvös kardot, melyet a diadal első napjától a Golgotháig csak ez a gondolat vezet. A nagy idők legendás fénykorát Szatmárvármegye fiainak és leányainak megünnepelni kétszeres kötelessége; mert az a fényes nap, melyből a haza, a szabadság szeretet löveli szét fénykévéit, itt a mi földünkön sütött ki, itt a mi földünkön áldozott le. A tiszabecsi győzelemA „Nagybanya“ tárczája. Bibulusné fürdőzése. A mi józsefvárosi kis tanyánknak nincs párja a világon. Ami szenzáczió történik a fővárosban, az mind a mi utczánkban, a mi házunk előtt zajlik le. Oly gyönyörűen sehol sem törheti ki valaki a lábát, mint éppen a mi utczánkban, melynek évek óta fölszedve, halomra dobálva hever kövezete; az esti órákban pedig a mi utczánk valóságos aziluma a sors üldözöttjeinek, kik jól tudják, hogy utczai lámpásaink a millenniumi kivilágításkor égtek utoljára. S mondhatom, hogy aranyórát oly ügyes kezekkel még talán a párisi kiállításon sem fognak eltüntetni, mint ahogy a mi utczánk menekültjei eltüntetik. Tapasztaltam ezt az én órámon, amely pedig csak vasból volt. A mozgalmas életet feles számmal tarkítják a vitriol-drámák is, hiszen a mi utczánk olyan poé- tikus hely; két hatalmas akácz terjeszt benne mámoritó, részegítő illatot s bizonyára ez a részegítő illat az okozója, hogy az akáczok törzsei tele vannak vésve gyuladozó s vérző szivekkel s a leánynevek egész sokaságával. Nagy vonásokkal odavetett rajzomat még azzal kell kiegészítenem, hogy ez az utcza akkor látta az utolsó rendőrt, mikor egyik házában Thaisz volt főkapitány megszületett. Ebben a barátságos s mozzanatos életű utczá- ban emelkedik a mi házunk. Amolyan fiókemeletes ház csak, de meghitt, kedves, bizalmas fészek. Rózsatőknek kellene nyiladozniok az udvaron, de nem nyiladoznak, mert a lakók a rózsákat úgy is elhordanák; annál több rozmaring s muskátli nyílik az ablakokban s a verklis a mi kapunk aijábanjátszalegmeghatóbb,legérzékenyebb dalait. Művészete a mi kapunk aljában a megrikatás nívójáig emelkedik. S azután a pártájok! Öten vannak csak, de mindenik család kedves, szeretetreméltó úri család. Mintegy testvéries érzést fakaszt közöttük az a közös tudat, hogy pontosan egy sem fizeti meg a házbért s innen van talán az a szerető gondosság, melylyel egymás életét megfigyelik. Oh előttünk nincs titok. Mi jól tudjuk, hogy ki mit reggelizett, ki mit ebédelt, mit vacsoráit, kit szidott meg az ura s ki szidta meg az urát? Azt is tudjuk, hogy melyik asszony mikor, hova s minő szinü ruhában fog menni. Sőt azt is, hogy esetleg hova s minő derékban akart volna elmenni. Ezek előrebocsátásával most reátérek rövid elbeszélésem tulajdonképeni tárgyára. A télen történt, hogy egy nagy elite bál alkalmával azt kérdeztem meg Bibulusné asz- szonytól, hova szeretne inkább elmenni: az elite- bálba-e vagy pedig a nyáron fürdőzni ? — Bálba is, fürdőzni is! hangzott el gyors elhatározással a merész válasz. Ez a merész válasz pedig azt eredményezte, hogy viharfelhők ültek ki homlokomra s a tengeri hajók vészkürtjének hangján vála- szolám : — Nagyonjó! Nem megyünk tehát sehovase ! Bibulusné asszony szótlanul vált krétafehérré s temethetni kezdett. A bosszú csiráit temetgette szive közepébe . . . Mire az utolsó hó is eltakarodott s a napfényes hegy alján a kökörcsin felütötte égszínkék fejecskéjét, szomszédaink mindenike tisztában volt azzal, hogy hol fogják tölteni a nyarat. A telekkönyvvezetőék meg sem állanak Erzsébet- falváig; az irodaigazgatóék Siófokra mennek ; a biróékat rangjuk a magyar Tátrába viszi; a tanácsosékat Abbáziába. Házunk derék hentesmestere avagy tárczája bírja a tengeri fürdőt is. Tengeri fürdő ! Asszonyi álmoknak, vágyaknak legédesebbike ! Oh az az asszony, a ki tengeri fürdőn volt valaha, bátran és szívesen meghalhat, mert elérte vágyainak netovábbját: a tengeri fürdőt. A hentesék pedig már többször voltak s az idén is elmennek. Oh ez a tengeri fürdőzés be egyszerre ledöntötte a társadalmi korlátokat szomszédainknál, a melyeket egyébként semmiféle földi hatalom sem lett volna képes lerombolni. A kövér kis hentesné de beczézgetett asszonyka is lett egyszerre, hiszen a tengeri fürdő mellett hol marad Erzsé- betfalva, a magas Tátra ? E dolgok nagy álmélkodásomra és megelégedésemre csak Bibulusné asszonyt nem érdekelték. Egykedvűen, szinte unottan hallgatta a fürdőzésre vonatkozó tervezgetéseket, melyek pedig más alkalommal pírba vonták arczát s fájó Irigységgel töltötték el szivét. A legkellemesebb érzéssel konstatáltam, hogy Bibulusné asszony
