Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1903-03-26 / 7. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árslc: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. — Kiadóhivatal: Hid-utcza (Bay-ház), hol mindennemű hirdetések fölvétetnek. Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz küldendők. A nagybányai muzeum. A városi muzeum ügye ismét egy nagy lépéssel haladt előre. Beköltözhetett végre saját helyiségeibe s megkezdheti a nagy ambiczióval, ügyszeretettel összegyűjtött s úgy egyesek, mint testületek részéről ritka áldozatkészséggel felajánlott műtárgyainak szakszerű rendezését. S rövid idő, talán már egy-két hó leforgása alatt megnyithatja ajtait a nagy közönség előtt, hogy összegyűjtött történelmi, régészeti és etnográfiái műtárgyaiban bemutassa városunk históriai múltját s kulturális előrehaladását. A vidéki múzeumok nagy jelentőségét fejtegetnünk talán felesleges; hiszen közismert dolog, hogy a múzeumok, eltekintve érdekességüktől, minő kiváló s eléggé meg nem becsülhető tényezői az ismeretek gyarapításának, a kulturális fejlődésnek. A mit az iskola megkezdett, folytatja a muzeum s széleskörű ismeretek nyújtásával, a historia szemléltető feltárásával s a művészi Ízlés fejlesztésével úgyszólván a koronát teszi fel az iskola munkájára. A múzeumok nagy jelentőségét a külföldön már régebben felismerték s ennek tulajdonítható, hogy külföldön alig van valamirevaló város, melynek ne volna múzeuma, mely miniatűr keretekben egyszerre feltárja a város egész históriai múltját s fejlődési processzusait. Nálunk a közoktatásügyi politika talán az anyagi eszközök hiánya miatt is, csak újabb időkben kezdett oly mérvben fog; lalkozni a vidéki múzeumok alapításával és istápolásával, minőt ez a jelentős kulturális tényező valóban megérdemel. De örömmel látjuk, hogy nemcsak a kezdő lépések történtek meg az egész vonalon, hanem a haladásban is rövid idő alatt oly eredményeket tudunk felmutatni, mely mintegy meghazudtolni látszik vidéki múzeumainknak embrió korát. A nagyobb városok mögött nem maradhatunk mi sem. Szülővárosunk iránt érzett szeretetét és háláját tolmácsolja mindenki akkor, midőn városunk múzeumának ügyét lelkesedő szívvel felkarolja s ki-ki meghozza a maga áldozatát, hogy múzeumunk ‘ becses, értékes, minden tör- ! ténelmi és kulturális ágat felölelő gyűjteménye legyen mindannak, ami városunk múltjára vonatkozik vagy azzal bármi vonatkozásban van. A közoktatásügyi kormány múzeumunkat évente nemcsak tetemes összegre rugó szubvenczióval segélyezi, de oly erkölcsi és szellemi tőkével is, melyet értékelni nem lehet. A kormány városunk iránt érzett nagy jóindulatáról tett tanúságot, midőn városunk és vidéke néprajzi tárgyainak összegyűjtésére s szakszerű rendezésére Jankó János drt kiküldötte. Fájdalom, a fiatal tudós váratlan halálával a nagy munka egy időre megakadt; de folytatást nyer most, midőn Semayer Vilibald dr. hires etnográfusunk nyert megbízatást a gyűjtés eszközlésére, ki városunkba már meg is érkezett. A város is meghozta a tőle telhető áldozatot a muzeum támogatására s felvirágoztatására. Helyiséget bocsátott a muzeum rendelkezésére s évente szinféiT-—- nem csekély összeggel szubvenczionálja az egyesületet. Most a nagy közönségen a sor, hogy lelkesedésével, áldozatkészségével a város közművelődési érdekeitől vezéreltetve sorakozzék a kormány, a város s azon lelkes kis csapat mellé, mely dr. S c h ö n h e rr Gyulával élén tehetsége legjavával, nem lankadó buzgalommal munkálkodik azon, hogy necsak alapkövét rakja le a múzeumnak, hanem oly nívóra emelje, melyet a város büszkén mutathat meg az itt megforduló idegeneknek s a melyből nemcsak ismereteket, önművelődésrszerezhet, de Nagybánya dicső múltját megbecsülni tanulhatja a város minden fia. Oly csekély az az áldozat, a mit a muzeum-egyesület kér, hogy e kérelem elől kitérni nem lehet. Kinek, melyik családnak ne volnának régi tárgyai, emlékei, melyek idők múltával mindjobban pusztulnak, töredeznek, eltépődnek, mig végre egészen elkallódnak? Anyagi értékük alig van e régi tárgyaknak, de annál több tudományos becsük. Ne hagyjuk elpusztulni e régiségeket a családi lomtárakban, mentsük meg az elkallódástól, hiszen a kultúrának teszünk azzal megbecsülhetetlen szolgálatot. Ne kicsinyeljünk semmi régi törött, elavult tárgyat, legyen az bútor, könyv, ^ fegyver, edény, kép, pénz, okmány, házieszköz stb., hiszen hires gyűjtők tehetnének arról tanúbizonyságot, hogy a mi a laikusok szemében csak mint értéktelen lom, ócskaság szerepelt, az tudományos szempontból sokszor eléggé meg nem becsülhető értéket képviselt. A„Nagybánya“ tárczája. Az én édes apám. Az én édes apám messze idegenben Látott napvilágot; A mig ide nem jött - Kárpátokon innen - Még magyart sem látott. De a mikor átjött, csoda történt véle, Történik-e mással ? Délibábos rónán leborula térdre Hangos zokogással! Az én édes apám fiatal korában Egyszer álmot látott, Bűvös-bájos álmot. Bejárta álmában Az egész világot. És a mint bolyongott - karján a szendernek A Tisza mentén is, így sóhajtott: Hátha a magyar nemzetnek Tagja lennék én is! Az én édes apám mit érzett szivében ? Csak az Isten tudja! Fölnézett az égre, hol a messzeségben Visz a Hadak-utja. Forró magyar érzés lekötő erője Átjárta a lelkét. . .. Hadak utján járók leszálltak a földre S magukhoz emelték. Az én édes apám erős törzsökéből Kivirult sok hajtás; Régi hazájáért soh’se kélt szivéből Epedő sóhajtás. Ó mert itt a magyar földnek, levegőnek, Van valami bája! A mi észrevétlen minden idegennek A szivét átjárja. Az én édes apám erős törzsökének Fiatal hajtási Kezdtek idők múltán - helyet a gyökérnek - Magyar földben ásni. ... S a fiatal ágak neveltek uj lombot,- Ez a világ sorja! Én tudom, hogy apám már akkor rágondolt „Harmincz millióra!“ Az én édes apám itt a magyar földben Tovább szövi álmát: Magyarokká lesznek mind többen és többen, Fiai, meglátják. Harmincz millióról én még énekelnék, De nem zengek többé ! . . . Áldom az emlékét, az ő magyar lelkét Örökkön-örökké !.. . Révai Károly. Tunisban. ii. A kinek alkalma volt Párizsban vagy más európai városban hastánczosnőket láthatni, az ne mondjon róluk Ítéletet. Ezek egészen mások, ha az igazi környezetben és a maguk vérbeli arabusok élvezetére lépnek ki a pódiumra. Ott minden összhangzásban van velők. A szűk, alacsony terem, a vendéglős és a nézőközönség egyitiást úgyszólván kiegészítik. Milyen más egy ilyen trupp például Párisban a Folies Caprice- ban ; milyen frivolan hányják-vetik magukat ott és mennyi őszinte természetességgel mozognak itt hazájukban. Akárcsak a mi muzsikus czigá- nyaink ; hova sülyednek ezek is, ha a Grande Cafe-ban játszanak össze-vissza valczert, magyar nótát meg operákat és milyen mások, ha egy jó mulató magyar gavallér asztalánál húzzák a nótát. Valamelyik este egy olyan vendéglőbe vetődtünk be, hol hastánczosnők produkálták magukat. A vendéglő egyik sarkában pódium van és ezen kuporodott vagy négy-öt szép meg kevésbbé szép leány. Énekelnek, diskurálnak és folyton édességeket rágnak. Vagy másfél óráig nincs semmi táncz, csak egy monoton, ritmikus szép melódiát énekelnek zene kiséret mellett. Olyan furcsán vagyok ezzel a melódiával. Már oly sokszor hallottam, de nem tudnék belőle semmit sem elénekelni, pedig más egyéb dallamot négy-ötszöri hallásra valahogy csak el- dudolok. A néző puplikum tisztán benszülöttekből verődik össze, csak rikán téved be egy-egy európai. A közönség folytonos érintkezésben van a művésznőkkel és ártatlan enyelgéseik mindenki szemeláttára játszódnak le. De ebben az enyelgésben nincsen semmi bántó vagy Ízléstelen; de meg különben is a férfiak inkább szégyenlős természetűek itt mint a nők. Egy igazán szép szál legény valami pergelt mandula-félét küldött a legszebbik leánynak. Ez mosolyog és nagy kecsesen köszöngeti, az az
