Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1903-02-26 / 3. szám
L NAliV BANYA 1903. február 26. sen magas árakkal a vásárlástól elkedvetlenítjük. Amiből önként következik, hogy mesterséges ezüstárainknál fogva kivitelről szó sem lehetvén, mi magunk a magunk ezüst termelését sem leszünk képesek elfogyasztani. Ez pedig végeredményében brilliánsul igazolja, hogy a védvám behozatala mellett csak a bányatulajdonos nyer, de veszt az állam, veszt a fogyasztó közönség. Neubauer bányaigazgató is erősen hangsúlyozza, hogy az ezüstbánya tulajdonosokat s a bányákat az elpusztulástól, a tönkremenéstől magasabb állami szempontból meg kell menteni. De ő a kibontakozás útját nem a védvám behozatalában, hanem az ezüstbányák államosításában vagy a szubvencziónak törvényhozás utján állandóvá tételében látja. S mi nemzetgazdasági szempontból e megoldást helyesebbnek és sokkal igazságosabbnak tartjuk a védvám behozatalánál, mert ötven százalékig terjedő vámemelés összegének megfelelő szubvencziót az állam elenyésző csekély áldozattal, aránylag 3—400.000 koronával biztosíthatna a magán fémbányászat részére. E csekély áldozattal ügy a magán bánya- tulajdonosok, mint a fogyasztók érdéi teljes kielégítést nyernének. De a szub- venczió rendszerének meg volna azon nagy előhye is, hogy időközben az állami hozzájárulás emelhető vagy apasztható volna aszerint, amint az ezüst ára száll vagy emelkedik; mig a vám állandóan ugyanazon összegű maradna, tehát az egyre váltakozó árviszonyokhoz mérten a legnagyobb igazságtalanságokra vezetne. S az évi szubvenczió fejében hozott áldozat is megtérülne, ha az állam a nyers ezüst helyett a behozott ezüst ipartermékeket vámolná meg s ezzel egyszersmint ötvös iparunkat is hathatós védelemben részesítené. De megtérülne még azáltal is, ha az állam egyszerűbb használati czikkeket gyártana ezüstből, oly czikkeket, melyeknél az ezüst értéke a kikészítés által túlságosan nem emelkednék.* 1 Ezzel az állam az iparosoknak versenyt nem támasztana, j Egy Rómát ösmerő előzékeny és kitűnő j ciceronénk volt, a kivel a vatikáni múzeumokat szemléltük. Nem tudom, hány ezredik Madonná- j nak szépségét kellett volna megbámulnunk, a j midőn ciceronénk figyelmeztet, hogy a szomszédos zárt teremben egy még csodásabb szép- j ségü műremek van, mely egyike a Vatikán leg- j érdekesebb darabjainak. Igen ám, de a terem zárva volt s egy | svájczi testőr oly komolyan őrizte becsukott aj- j táját, hogy azon bejutni teljesen lehetetlennek látszott. Nehezítette a helyzetet egy angol tou- rista is, a ki velünk együtt szegezte sóvár tekintetét a terem csukott ajtajára. Ciceronénk papi talárja végre is megpuhitotta a derék svájczi szivét, a ki az ajtót röptében feltárta előttünk s nagy hirtelenséggel becsapta az anglius orra előtt. Mély hódolattal hajlom meg Albion nagysága előtt, de szányra eresztett utazó gyermekei a sáskákat juttatják eszembe, a melyekhez hasonlóan mindent elnéznek, elesznek, elisznak, elülnek és elkaparintanak a kontinens szerényebb halandói elől. Nem villant ki Röntgen-sugár szemeimből és mégis láttam az angolt, amint Baedekerét égfelé tartva fel akarja falni a svájczit alabár- dostól együtt. , A kitört viharból csak annyit hallottunk, \ hogy a svájczi, a derék becsületes svájczi hazudott. Azt hazudta, hogy az ajtón a pápához megyünk audencziára, azért eresztett át a tilalmason. Volt a magyaroknak egy derék protektoruk a Vatikánban, Horky József, a pápa piros frakmásrészt pedig alkalmas módot nyújtana a középosztálynak vagyonszerzésre, tőkegyűjtésre. Bárminő tisztelettel hajiunk is meg F a r- bakynak tudományos érvelése s nagy apparátussal felhalmozott értékes statisztikai adatai előtt, de ezüstbányászatunk megmentését mi is a szubvenczió állandóvá tételétől várjuk, mert ez a vámnál igazságosabb s nem bénítja meg a forgalmat, mely conditio sine qua non-ja minden iparág virágzásának. É. M. Válasz az Egyetértésnek. Február 23. Az Egyetértés legutóbbi számában „A z oláhság térfoglalása“ czim alatt egyhosz- szabb levélben foglalkozik lapunk ama tudósításával, mely a román irodalmi s közművelődési egyletnek Nagybányán augusztus havában tartandó közgyűléséről adott hirt. A levél íróját tagadhatatlanul erős nemzeti érzés, harczra kész, tüzes sovinizmus s a magyar földnek lángoló szeretete tölti el s ez érzelmekben mi is egyek vagyunk vele. De már azon szörnyen sötét hátterű, pesszimisztikus felfogását, hogy a tornán irodalmi és közművelődési egyletnek nagybányai közgyűlése azonos volna egy darab honfoglalással, semmiképen sem oszthatjuk. Sértő föltevés, ha oly ingatagnak, megbízhatatlannak tartja levélíró városunk vezető köreit, szivig-lelkig magyar társadalmát, hogy egy irodalmi társaság nehány felolvasásától, nehány szavalatától azonnal eloláhosodnak vagy térfoglalást engednek a dakoromanizmusnak. A város tanácsa ama tényeért, hogy a román irodalmi és közművelődési egylet közgyűlésének Nagybányán leendő megtartását engedélyezte, a maga egészében viseli a felelőséget. Ez a tanács ügye. Nem hagyhatjuk szó nélkül azonban levélírónak tudósításunk tendencziózus reprodukálását s az ahoz fűzött reflexióit, melyek igen alkalmasak arra, hogy álláspontunkat ferde Világításba helyezzék. A mi programmunk, melyet ugyanazon számunkban olvashatott, ez: „Fiúi hűséggel, megalkuvást nem ismerő elszántsággal és lángoló hazaszeretettel fogjuk szolgálni a magyar hazát s a mi édes szülőföldünket. Itt e végvidéken éber szemekkel állunk őrt s mig hazafias szivünk egész melegével fogjuk istápolni a testvérnépek testvéries békéjét, együttérzését s a közös haza javára irányuló áldásos együttműködését, kérlelhetetlen ellenfelei leszünk azoknak, kik nem méltók arra, hogy e könynyel és vérrel egy évezreden át annyiszor megszentelt földet hazájuknak vallják.“ De levélíró ezt a programmunkat úgy látszik nem olvasta vagy^ha olvasta is, nem akar arra visszaemlékezni. O tudósításunknak csak ezen sorait olvasta: „Az egyletet, mely előkelő és egyik legtekintélyesebb tényezője a román testvérnép irodalmának és kultúrájának, városunk hatósága és közönsége bizonyára magyaros vendég- szeretettel fogják fogadni.“ E sorok ragadták meg legjobban figyelmét, csak e sorok maradtak meg emlékezetében, hogy görögtüzes „mély megdöbbenést“ sceniroz- hasson s vészkiáltását elriadhassa. Tudósításunk következő sorait sem akarta meglátni: „Azt azonban a leghatározottabban elvárjuk, hogy a közművelődési egyesület elnöksége minden tekintélyét, minden befolyását érvényesíteni fogja arra nézve, hogy az ünnepet valami éretlen politikai tüntetés meg ne zavarja, nehogy a vendéglátó házigazdajogán s udvariasságán súlyos, helyre nem hozható sérelem essék.“ Pedig ha levélíró e sorainkról is tudomást vett volna, bizonyára nem lett volna oka oly mélységes megdöbbenésre. De akkor mi lett volna levelével, melyet tultengésbe csapó irói becsvágya mindenáron megírni parancsolt. Elismerjük, sőt nagyon jól tudjuk, hogy a román irodalmi és közművelődési egyletnek a sok között akadnak olyan tagjai is, kik túlzó, hogy ne mondjuk irredentista eszmékkel vannak szaturálva. Impolitikus s legkevésbbé sem helyes azonban e néhány egyénnek éretlen politikai csíntevéseit az egylet rovására Írni, azonosítani az egylettel, mely egyetlen és számottevő tényezője a hazai románság irodalmának. Vagy ha csalódnánk s az egyesület tényleg egy mételyt hintő, politikában utazó társaság volna, a kormány miért nem oszlatja föl s miért teszi ki a jóhiszemű közönséget annak, hogy hamis firmájuknak felülhessenek ? Magyar szivünkből fakadt a szives vendéglátás reménye; de magyar szivünkből fakadt a komoly figyelmeztetés is azon tiszteletre méltó és jó magyar hazafiaknak ismert férfiakhoz, kik az irodalmi egylet közgyűlését Nagybányán előkészítik, hogy az egyletet tartsák távol minden politikai tüntetéstől, nehogy a vendéglátó házigazda jogán és udvariasságán súlyos, helyre nem hozható sérelem essék. Ha e sérelem mégis megesnék, a város bizonyára statáriáliter elégtételt is tud majd venni a sérelemért. Vagy oly gyengének véli levélíró a város tanácsát, oly kevésre becsüli enerzsiáját s oly kevéssé hisz a hatóságnak, mint a magyar állam kos, selyemharisnyás szolgája. Még nem láttam halandót, a ki ünnepélyesebb öntudattal viselte volna méltóságát nálánál. Őt kértük meg, hogy mutassa meg a pápát, ha csak egy szempillantásra is. Horky tetőtől talpig piros selyembe bujtatva, rideg rövidséggel azt mondá, hogy nem lehet. Még csak egy futó perezre sem, pedig épp most viszik le a kerti sétájára. A pápa nem szereti, ha bizalmas magányában megzavarják. Az angolok ilyenkor lefényképezték s ez intim képéket közölték a külföldi újságokban. Ez volt az oka a szigorú tilalomnak, melyet a világért sem szegett meg derék magyarunk. — De ha önök mindenáron pápát akarnak látni, vigasztalt meg Horky, csatlakozzanak a szicziliai zarándokokhoz, a kiket holnap fogad. Nem írom le azt a lótást-futást, a mibe ez a kedvező véletlen ragadt el bennünket, i Legelsőbb az udvarmesteri hivatalnál utasított el egy fölöttébb kellemetlen úri émber, kijelentvén, mint az a premiereknél szokás, hogy a holnapi előadásra minden jegy elfogyott. Aztán elsütöttem ajánló levelemet a bíborosra, a ki nagy örömömre tudott egy pár szót magyarul, miután fiatal korában Szatmáron is lakott rövid ideig. Ajánló soraira sötét estére szállodánkba hozták meghívóinkat. Háromszáz szicziliai zarándok nyüzsgött a Vatikán bronzkapuja előtt másnap délelőtt, ; várva a fogadtatás pillanatára. A legforróbb szenvedélyű olasz fajtából, a melynek vérében lángol a vallás fanatizmusa és a maffia is, úgy, 1 amint azt lelkének hevülete parancsolja. Egyszerű polgár emberek voltak s nyugtalanul kavargó csoportjaikat papjaik rendezték. Férfiak, nők feketében, az utóbbiak sötét fátyollal fejükön. A római nő nem jár kalappal a templomba, hanem a fejét sajátos diszszel ékíti. A fekete j szin, a melyet nem élénkít az ékszerek fényes- j sége, szinte gyászos külsőt kölcsönöz e sokadaI lomnak, mely türelmetlenül jár-kel, hangosan s temperamentumosán beszél, a mint telivér szi- j cziliaihoz illik. A fogadtatás színhelye a pápa magánlakosztálya előtt közvetlenül levő egyik hatalmas terem, a hol a svájczi testőrök őrsége van. Bele fért volna abba ezer ember is s igy pompás kényelemben mozoghatott mindenki. A zarándokok között sok volt az agastyán és kis gyermek, ezenkívül tarka öltözetű szerzetesek és apáczák élénkítik a csoportot. A terem elején ott állt a diszes trón. Ez előtt félkörben métermagasságu korlát, a melyen kívül rendezkedtek a zarándokok. Az izgalmas várakozást pár pillanatra ragyogó látványosság szakította meg. A nemesi testőrök csapata vonult fel fényes egyenruhájában. A csillogó fegyverek, szingazdag egyenruha remekül festett az érdekes arczu olasz fiukon, kik a pápához hű arisztokrácziának előkelő sarjai. Végre a moraj elült. Feszült várakozással tekintünk a bejáró felé, a melyen egyszerre megjelenik a maga káprázatos fényességében a pápa és kísérete. Egy fekete xrakkos udvarmester jött legelői s a tömeg közé vegyülve jelt ád az *e£°*cs<^k beszerzési forrása igen pontos kiszol— ...i,,,......■■■mim.....—,______— ===== gálás mellett Nagybányán ====== üa dó Andor czipő- és féríi-divatáru-űzletében a Főtéren. Masyar klr- , oztáiy-oraje««* A :..'.....r elárusítói;! nelye. ■■ , i
