Nagybánya és Vidéke, 1918 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-14 / 15. szám
15. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1918. április 14. Emmi unokahuga, özv. Flieszné unokahuga egész az utolsó pillanatokig. Berks Lajos lovag Felsőbányán született 1843. január hó 19-én, ahol atyja kincstári tisztviselő volt. Az algimnáziumot Nagybányán, a felsőbb osztályokat Selmecbányán végezte 1861-ben. Ugyanebben az esztendőben, mint a bécsi egyetem orvostan szakjának hallgatója, őfelsége legmagasabb kegyéből a Josephineumban ingyenes helyet nyert el s 1866-ban megszerezte az orvostudori diplomát. Mint főorvos részt vett a szerencsétlen emlékezetű Königrátzi nagy ütközetben. 1872-től kezdve 1890-ig mint katonai főorvos, majd mint ezredorvos Kolozsváron szolgált s még ez évben törzsorvos és kórházparancsnok lett. Majd Komáromba nevezték ki, onnan Temesvárra kerületi egészégügyi főnökké s 1902- ben, mint vezértörzsorvos, tábornoki ranggal vonult nyugalomba. Előbb Budapesten lakott, majd 1911-ben Nagybányára költözött. Megemlítjük még hogy 1878-ban részt vett Bosznia okkupácziójában is. Temetése holnap, 14-én lesz d. e. 11 órakor. A középületeken gyászlobogók jelentik halálát. A család a következő gyászjelentést adta ki: Lovag Berks Leó és dr. lovag Berks Aurél fivérei gyászbaborult szívvel tudatják összes rokonaik nevében is forrón szeretett bátyjuknak, a gyöngéden szerető nagybácsinak és mindenkor igazszivü hű rokonnak: Római szent birodalmi lovag dr. Berks Lajos a Vaskorona-rend és a Fe- rencz József-rend lovagjának, a hadiérem, a Vöröskereszt Il-od osztályú hadidiszitményes díszjelvény és többrendbeli hadi kitüntetés tulajdonosának, nyugalmazott cs. és kir. vezértörzsorvosnak, több tudományos társulat tagjának és a nagybányai Vöröskereszt-egylet városi választmánya elnökének folyó évi április hó 12-én hajnalban, 75-ik évében váratlanul bekövetkezett elhunyták Istenhez költözött kedves halottunk hült tetemét f. évi április hó 14-én vasárnap d. e. 11 órakor fogjuk a róm. kath egyház szertartása szerint Rák-utca 7. számú gyászházban leendő be- szentelés után az anyaföldnek visszaadni, az engesztelő szentmise-áldozatot pedig április hó 15-én d. e. 10 órakor mutatjuk be a mindenhatónak a helybeli plébánia templomban. Az elhunyt kívánsága az, hogy ő miatta egy szál virágot se áldozzunk az enyészetnek. Áldás és béke .poraira! Nagybánya, 1918. április hó 12-én. Dr. Berks Lothár és családja. Lovag Berks Lajos öccse és neje: szül. Oblatek Juczi, Berks Emmi, Berks Erzsiké húgai. Berks Nóra, Berks Évike, Berks Judit unokahugai. Lovag Berks Leóné szül. Bartl Mária sógornője. százszor böjtje! Mondtam a gazdának, ha azt akarod — mert ott mindenki tegezi a másikat — hogy dolgozzunk, aggyál enni, mert ha böjtöt adsz nekünk is, akkor mi is ünnepet tartunk . . . Morgóit a gazda, de adott szalonnát. — Hát ők min bőjtöltek? — kérdém kíváncsian. — Krumplit főztek és leöntötték olajjal. Majd mindent olajjal esznek, és folyton kása, meg káposzta járja. Á kását megfőzik vízben a levit leöntik, ez a leves, a kását megolajozzák az a főzelék és minden. S ha csirkét ölnek, azt is savanyu káposztába főzik meg. Hurkát, kolbászt nem ismernek, pedig ölnek disznót. Egyszer csináltam nekik hurkát, kásával töltöttem, elcsodálkoztak, hogy milyen jó. Ha jól akartunk enni, akkor én főztem. Palacsintát is sütöttem nekik . . . Nagyon jók voltak, s a gyerekek féltek tőlem, mert elkergettem az asztaltól őket, hogy mossák meg a kezöket, ha enni jönnek, az egyik már 15 éves volt és mindég mocskos volt a keze, de most már rászoktak a tisztálkodásra, egészen megszerettek . . . — Szépek-é az asszonyok ? kérdeztem tovább. — Piszkos a mind! férges az mind! kérem alásan, úgy mondják, még a cárné is . . . Mosolyogva bizgattam beszédre. — Van nekik bársony, selyem rongyuk, de nincs az rendben tartva, egy dikón vannak az ágynemük felhányva, estére ledobálják a földre, holmi ócska ruhát szétszórnak, ráíeküsznek, kész az ágy. Hej! aki egyszer ott próbált, de megfogja becsülni az asszonyát itthonn ! Nem is néztem én se lányra, se menyecskére, csúfoltak is, hogy „büszke“ vagyok. Huszonöt év. — Bálint Imre jubileuma. — Negyedszázadot töltött nálunk a tisztviselői rögös pályán Bálint Imre. Szerdán, ápr. 10-én volt 25 éve annak, amikor mint egészen fiatal embert megválasztotta a képviselőtestület és az újonnan kihasított Bérezés erdőt és a város által házilag (erdész nélkül) kezelt Laposerdő gondozását reá bízták. Bálint bár csak 28 éves volt, nem jött ide minden tapasztalat nélkül. Szolgált a báró Bánffy-féle uradalomban Szászrégen- ben, a királyi erdőrendezőségnél M.-Szige- ten, valamint a Károlyi László-féle grófi | uradalomban is. 1865. okt. 18-án született Makón s a kir. erdészeti akadémiát Selmeczbányán végezte. Erdészeti oklevelet 1891. nov. 18-án nyert. A tehetséges ember «tanult, ügyes, lelkes tisztviselőként köszöntött be. 1893. okt. 4-én megnősült, Méder Idát vette el, városunk egyik tisztes, derék, vezető polgárának leányát. Az egész városi erdészeti kezelést úgyszólván neki kellett megteremtenie, noha a kincstári erdészekben, mint városi képviselőkben értékes támogatókra talált. A kincstár azonban sokszor versenytárs is, a fiatalembernek tehát ugyancsak igyekeznie kellett, hogy Nagybányán beváljék. Bálintnak ez a dolog játszva ment. Hogy működését sokféleképpen Ítélték meg, az nagyon természetes. Hiszen mindenki kritikának van kitéve, aki közpályán működik. Voltak és vannak, akiknek megelégedését nem bírta kiérdemelni, viszont mások egész odaadással lelkesednek érte. A háborús évek nehézségei között, mikor nincs fuvar, nincs munkás, nincs anyag, nincs eszköz stb. bizony küzdenie kellett neki is a sok panaszszal, a terjedő elégedetlenséggel. De amiért annyit támadták: az ipar- vasutban is a háború neki adott igazat, mert ha meg nem csinálja, akkor itt az erdő tövében, bizony akár megfagyhattunk volna az utóbbi években. — Sokáig volt ottan? — Soká, majd két évig, csak most jöttünk be a szökésünk előtt a városba a szénbányába dolgozni, mert itt nem kaptunk kosztot, de rendes napszámot és spóroltunk az útra pénzt, de azért jól éltünk, én voltam a szakács, főztünk magunknak este, ha haza mentünk. Jól bántak velünk. — Hát hogy jöttek haza? Micsoda írással? Semmiféle írással. Kimentünk a vasútra és kértünk vonatot. Az állomásfőnök kérdezte, kik vagytok s hova akartok menni ? Mondtuk, magyarok vagyunk és haza akarunk menni. Azt mondta, ád vonatot, de fűtője nincs. Egy tudott fűteni közzülünk, összeállították a vonatot, s felültünk ; még ha forró nem lett volna, a lokomotív kéményére is ültek volna, annyin voltunk. Három négy állomást mentünk, ott letett a vonat, újra mentünk az állomásfőnökhöz, mondtuk, kik vagyunk s haza akarunk menni. Még pénzt se vettek, újra felraktak egy vonatba, s azt mondták, csak menjünk. Elvittek majd a határig. — Mind magyarok voltak? — Nem ? Volt köztünk román, német (osztrák) cseh, tót, mindenféle innen hazulról, mert nem minden cseh volt ám rósz! Voltak jó csehek is! Sőt egyszer ki is tettek magukért! A városban, ahol a szénbányában voltunk, színházat játszottak minden este. De egyszere .betiltották nekik, pedig mindig tele volt, egy pár kopejkát fizettünk nekik. — Hát miért tiltották be? — A gazda félre simította szép fekete magyar bajuszát, csendesen elmosolyodott: A tisztviselői pálya általában a leghálátlanabb. Tessék csak ma a kisgazdára, iparra, kereskedőre, vagy akár a napszámosra gondolni. Hogy tengődik ezekhez képest a sokat tanult, küzdő, lenézett tisztviselő. A kisgazda egymásután gyűri az ezreseket a csizma szárába, jól él, el van látva mindenféle emberi jóval, kifizeti az adósságát s összevenné félmagyarországot, az iparos miniszteri tanácsosi napidijakkal dolgozik, a kereskedőnek egyéb baja nincs, mint hogy kevés az áru, de különben fillérekben már nem beszél, ez volapüknyelv reá nézve, csak sok-sok koronában. A napszámos! Én Istenem, mi tisztviselők bárcsak napszámosi fizetést kapnánk, nem is a nemzet napszámosai vagyunk már mi, hanem a nemzet koldusai, páriái. Aki 25 évet töltött egy helyben, mint hivatalnok, az megbünhödte már a múltat s jövendőt. Megérdemli, hogy elismeréssel, hálával emlékezzünk meg róla negyedszázados fordulóján, hiszen úgy sem lehet azt tudni, hogy öröm-é ez neki, vagy fájdalom, szerezzük meg hát legalább azt az örömet, hogy ismerjük el ezer és ezer gondjának, küzdelmének értékes voltát s kívánjunk neki újabb huszonötöt boldogabb körülmények között. Színészet — Rovatvezető: Révész Zoltán. — A három hónapos idény hétfőn véget ért s színészeink már el is távoztak uj otthonukba Kisújszállásra. Vájjon ott is olyan meleg fogadtatásban, megértő és elismerő támogatásban lesz részük mint nálunk? Megérdemelnék s reméljük is, hogy az igyekvő, derék társulat ott is műértő, szives, szinpártoló* közönséget talál. Ha visszapillantunk a művészek itt tartózkodásának idejére, megállapíthatjuk, hogy kis- sebb hibáktól eltekintve a szinidény úgy anyagiakban, mint erkölcsiekben sikerteljes volt. A társulat minden erőt megfeszítve igyekezett jó előadásokat nyújtani, a közönség pedig kitartott az utolsó percig telt házakkal, meleg tapsokkal. Miklósyéknál a pontosság az előadások megkezdésében, a hirdetett darabok betartásában mindvégig megvolt. Jellemezte továbbá a társulatot a fegyelem és az erős igyekezet. A rendezés ne— A „Béketárgyalást‘ játszották .. . Aztán az egyik volt Ferencz József, a másik Vilmos császár, a harmadik a francia elnök, meg az angol király, meg az olasz, egy meg a cár"is volt. És mind beszélték ez lesz ezé, ez azé, mind osztozkodtak Oroszországból . . . Egyszerre megszólalt a cseh, ki az orosz cár volt: „Hát én semmit sem kapok ?“ „örülj, ha mindenedet el nem vesszük“ felelték a többiek. „Akkor enge- met megüt a guta“ szólt a cseh cár és levágta magát a földre s igy mutatta, hogy meghalt . . . Persze tettszett nagyon, de a két hivatalos orosz, aki ott volt az előadáson, följelentette őket és betiltották a színházat . . . Voltak ilyen becsületes csehek is, azok velünk jöttek haza . . . — És mi volt a határon ? kíváncsiskodtam tovább. — Egy hid, a túlsó végén két' baka szuronnyal, a „mieinkből“ . . . — Na és azután, mit csináltak mikor itthon érezték magokat? — Kezeltünk . . . aztán mondták merre megyünk Dolina felé, sietni kellett mert egyik ember nyomta a másikat. — És mi volt még ott? — Egy zsidó, olyan kis korcsma félével, kiabált, igyunk kávét, csáját, és a rubelért ád forintot. Ott ittunk, ettünk s indultunk Dolinára. Mint vásárkor az ország útja, olyan volt az ut, úgy jöttek egymás után a foglyok. Egy fuvaros is volt, forintjával vett fel hatot a szekerére és úgy vitte a fogoly barakokhoz a gyengéket. De mi csak mentünk, akik bírtunk s el is értünk estére a fogoly táborhoz. Hej, de egy jó főhadnagy ur volt ottan, sok’ se felejtjük el, Szatmár-