Nagybánya és Vidéke, 1918 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1918-11-24 / 47. szám

Nagybánya, 1918.

November 24. — 47. szám.

XLIV. évfolyam.

NAGYBANYA ÉS VIDÉKE

TÁRSADALMI hetilap.

A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.

KÖZLÖNYE

Előfizetési ára:

Negyedévre 2 korona és 1 K háborús pótlék. «=== Egyes szám 24 fillér. =====

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

RÉVÉSZ JÁNOS.

esztöség és kiadóhivatal:-= Felsőbányai-utca 20. szám alatt =

Telefon szám : Nagybánya 18.

Szegény Magyarország

száz sebből vérzik. Testén, mint prédán a j varjak, rósz szomszédok — török átok — kotrosálnak. Bejött a győztes ellenfél is tündérszép fővárosunkba. Elfog a honfi bánat.

És legalább megértenők egymást, hisz a csapást könnyebb úgy viselni, ha a családtagok szeretik, vigasztalják, megnyugtatják egymást.

De köztünk is sok a félreértés. Mindenki szenvedett itt. Nincs ház, melyet a háború igy vagy amúgy érintetlenül hagyott volna. Csoda, hogy megmaradtunk.

A köztársaságban testvérekké lettünk. Támogassuk hát egymást, mint igazi testvérek.

A szocializmus tanai szerint három té- | nyezőből alakul ki az ember földi boldogulása.

Ezek a föld, a munka és a tőke. Ebben az anyagi jólétre tartozó minden dolog benne van.

Hogy állunk ma ezekkel ?

A föld többnyire műveletlen. A foglyok munkálták meg tavaly. Ma ezek elmentek s a mieink részint elkéstek, részint nem fogtak hozzá. Mi lesz, ha a föld bezárja kebelét ?

A munka sokfelé szünetel. A tőke nem foroghat, ha alább nem hagynak a zavarok.

Miveljük a földet, fogjunk neki a régi odaadással a munkának s pe2sdiiljenek föl a vállalkozások is. Ez volna a kívánatos.

Lakzi.

— Részlet szerzőnek .Vasfű és íme“ c. pályakoszoruzolt költeményéből. —

Vasfő.

(feláll emelt hangon szól):

Égő tűznek a zsaráthoz,

Jó barátnak jó baráthoz Szóval szólni joga van;

Holló herceg, halld szavam!

Őseinknek ős szokása,

Felfogása:

Lány, legény ha együtt ettek,

Egygyé lettek.

Fogadásom én megálltam.

Büvversenyen síkra szálltán Jól beváltam.

Szétziláltam félhalálban Mint te, mindent oly hibátlan’,

Úgy csináltam.

Mint te mindent oly szilárdan,

Úgy kiálltam.

Mint te, mindig talpra álltam;

Adod-é a lányt tehátlan ? —

Holló:

Amit mondtam, állom,

Nem szél a szó nálam ?

Turuj-atyám, eligérém Feleségül kis testvérkém,

Mondsza, nem ellenzed-é?„

Milyen nagy szégyen, nagy baj volna, ha idegen katonaságnak kellene bejönni az országba rendet csinálni.

Nehezebb dolgokon is átestünk már mi, mutassuk meg, hogy magunk is fenn tudjuk a rendet tartani s nyugodtan várjuk a béketanácsban a népek ítéletét.

Magyarország, melynek népei annyi nagy, nehéz áldozatot hoztak ebben az ötven hónapig tartott szörnyű világégésben s amely vérnélküli forradalommal méltósá- gosan és előkelőén megcsinálta a köztársaságot és amelynek népe a fejlődés olyan fokán áll, hogy még az ily átmeneti időkben is őmaga fegyelmezi magát, az ilyen ország csak a népek jóakaratára számíthat.

Legyünk ilyenek, az ország java lebegjen mindenkinek szeme előtt!

Értsük meg egymást!

November.

Jobban szeretem az ősz pompáját, az ezer- szinü mozaikot, mint a tavasz erőszakos buja színeit, melyek nyugtaL-;. k, izgatottak, epeked- nek. A vörös fákról hull az aranyeső, a levelek betegek, gennyesek és véresek. A szürke ég közelebb húzódik a város fölé, a piac gesztenye illatos, a társadalmi élet melegebb lesz, a nők felöltőjükben szebbek, az otthon édesebb. Tizenegy óra felé az idő nyarat szeretne játszani, a A levegő kristályos lesz, a napsugár végigfut a Klastrommezőn, a rezedaszinü Virághegy csillog. A foltos Kereszthegy mintha rozsdából volna. Kecsesen fürdik szűzi magányában a fényben a Szüzkő. A büszke széleshoinloku Morgó, ez az ugrásra készülő fenevad is mintha barátságosabb volna. Olyan üde báj lebeg minden felett.

Kézen oda vezeté Atyja elé az ifjú párt.

Vasfej, íme csöndben ott állt. Turuj-öreg szóla mindjárt:

— „Kiket Tórem arra rendelt, Eladó lányt, ifjú embert Meggátolni nem szabad: Kövessék Ég rendelését,

Alkossák meg sorsukat!“ —

Mig igy zenge Éj-szak szente, Egybe fogta kezöket,

Öve mellől vonta kését Fölsebzette erőket;

Szökdösött az ifjú vér szét: Elegyité véröket.

Turuj-atya, Éj-szak szente,

Friss vérökkel jól bekente Homlukukat, ajkukat,

Elköté a vér-kutat,

Azzal vége volt a szernek, Elbocsátá kezöket:

— „Vasfő herceg, íme gyermek, Egygyek vagytok, menjetek!“ —

Az ifjú pár vissza ült,

Kis padjára települt.

Pajkos íme, mint a macska, Véres ajkát nyalogatta S nézte Vasfőt mosolyogva:

— Most már én ő, ő meg én! Varázslatos esemény!

Ettek, ittak, vígan voltak S szemlélték a mulatókat.

Megállók a temetőnél. A tornyokat Trézem. A kis luteránus szemére húzott papircsákó tetejével naiv félénkséggel és kívánással bújik ki a háztetők közül, a gör. katholikus merészen ágaskodik rettenetes nagy keresztjével, a szálkás- hátu Szent István komolyan néz öreg társára a a piroskucsmás, tátottszáju óriásra. Mindkettőnek nagyon kemények az arcvonásaik.

Emberek jönnek a ligetből. Pár bányász olajszagú ruhájában a foncáját lengetve. — Egy nő jön utánuk, arca pörkölt sárga, szeme mintha korommal volna alá festve; zötétzöld kosztüm, fekete nyakbóa, rettenetes reánézni, úgy érzem magam, mint mikor varjakat látok az őszi hullámos vetések felett. Megborzadok.

Ismét jön valaki. Megint egy asszony. Semmi különlegesség nincsen rajta. Egyszerű barnászöld magyar szeme van, nyitott szájával már el is tűnt;

Bejövök a piacra. Innen nézem az embereket. Már azt hiszem, hogy ma nem fog szaporodni emberarc gyűjteményem, de mégis! Égy öreg béres csoszog bocskorában. Ilyen szemeket még nem láttam, szürkéskékek, olyanok mint a faragott terméskő. Fiatal lányok jönnek nevetve. Szórakozott arcú az egyik, rest a tekintete, feltűnő szőke a haja, nagyszerűen áll hozzá a fakó kékeszöld szinü kalap. Jobbat- uem is választhatót volna. A másik igazai babaarcu, diák kisasszo- nyos fej, hamisítás haj fürtök, gyermeki mosoly, de mégis fölényes, mozdulataiban hajlékony, nem a fejére való a nehéz Rembrandt kalap, inkább egy simléderes sapka. Bátran siet utánunk egy harmadik, a sietség kipirositotta az arcát. Ábrándos, röptében elkapom égető pillantását, egészen megperzsel. Vontatottan, megfosztottan lépked egyedül egy barna lány, széles nagy homlok, ránctalan, az arcbőre sima, fénylik, de talán sohasem mosolygott, összeszoritott ajakkal, közönnyel sétál.

Megyek hazafelé. Divatos bátorsággal, ama- zoni hosszú léptekkel, angol stílusban halad a

VII.

A cselédség szigetszerle, Két-part-szerte, folyamszerte Megy vadászni vendégekre. Meglepik a falvakat,

Felverik a kvol-okat,1 Ifiakat, aggokat Szánkón hordják el a szerre. Vasfej, íme lakzijára Be is vonult özvegy, árva,

Vittek szegényt, gazdagot. Mitőlünk is voltak ott,

Déd-apám ott mulatott.

Véle volt e daru-hárfa.

Mert már ő is énekelt,

Mikor magas kedve kelt.

Ott hallotta, dalba fogta,

Már a lakzin dalolgatta Vasfő, íme esetét.

Ő hagyta ránk az egészet.

Én csak elmondám a készet,

A mint liallám e regét.

VIII.

Kis ideig, nagy ideig,

Állt a lakzi egy ideig. Negyednapra jön ötödik:

A sok népet csak etetik.

Hatod napra jön hetedik,

A sátorfát csak nem szedik,

Most jön még csak kedvök nekik.

1 Házakat.