Nagybánya és Vidéke, 1918 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1918-11-10 / 45. szám
45. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1918. november 10. Nagyon szép a liget, olyan álmodó, olyan csendes. Csupán a lábam alatt zörgő falevelek hangja hallatszik, s ez a zizzenés olyan, mint pompás zenekiséret, mely a lelkemben élő érzéseket kiséri . . . Nagy, kiengesztelő hangulatnak rabja a lelkem és olyan jól esik kimenekülni ide a természetbe, hova nem hallatszik a világban történő dolgokból semmi, hova nem hat el ideges, zsongó embertömeg hangja, nem ér el semmi abból a rettenetes chaosból, ami odakünn van. A falevelek panaszosan simák lépteim alatt és Kosztolányi Dezső bűbájos versére emlékezem:“ . . . levelük a fák az aszfaltra sírják és csengenek és bonganak az utolsó neszek, az őszi trillák.“ Mindenütt nagy csend. Az egész ut minha bronztenger volna, olyan égő, olyan melegszinti, hogy az ember elfeledi az ősz szomorúságát, azt, hogy tulajdonképen az a bronz, mely előtte ragyog nem egyéb, mint a fáknak elhullatott dísze szépsége, az elmullás symboluma és utánna jön a dermesztő, a lelketvesztő, hideg tél. Festő ecsetjére méltó kép tárul elém. Imitt a komor, mélységesen hallgató fenyők, sötét mélytónusu színeikkel Bethoven szimfonáira emlékeztetnek. Mellettük diadalmasan égve, sárga melegszinüen nevető, sugártestü fák halk zizze- nésekkel, a rátüző napsugarai még nagyobbakra csókolják-olyanok, mintha végső fellobbbanásként magukba foglalnák az elmúlt nyár minden szépségét, minden melegségét . . . Sokáig nézem úgy mintha megbüvűlt volna-e csodás, bizarr szépség és valami üunepies érzés suhan keresztül a lelkemen. Átfog az emlékezés, melegség lopódzik a lelkembe és úgy érzem, hogy most szeretnék valami nagyon jót tenni, valami nagyon szépet, nagyon meleget . . . Egy kis leány halad el ! mellettem, kócos hajú, mezítlábas kis teremtés, i Hirtelen lehajolok és a nálam levő krizantémumo- kat neki adom. Úgy örvendett és nevetett. Apró, maszatos kis kezét hálásan nyújtotta felém . . . Nehezen tudok megválni-e sok szépségtől, olyan könnyűnek, olyan szabadnak érzem magam itt-e széles nagy utón, ahonnan már mindent elvittek, ami a nyárra emlékeztetne és ahol olyan jól lehet most egyedül lenni. — Égő, vörös sal- via-bokor mellett elmenve, az jut eszembe, hogy olyan ott a sötét fák tővén, mint egy Ígéret, ígéret, amit halkan mondanak ki, bizonytalanul és ami mégis végig kiséri az embert az egész életen. . . A salvia virág az utolsó disze a liget- [ nek. Talán azért olyan égő, azért olyan tüzes. Visszafelé jövet a temető kapujánál egy pillantást vetek a Hallottak e csendes városára. ; Tele van virággal, apró fehér virágok díszítik a j sírokat, bársonyszirmuak. És elgondolkozom az élők emlékezésén. Régebben szorongó, elszomo- | rodott szívvel vártuk a Mindenszentek estéjét, a : Hallottak napját, elfoglalta egész gondolatunkat a halottainkra való emlékezés. Most az emlékezésünk a holtakra, mintha egy kissé megfakult volna . . . Most nem a halottak, az élők számok. Szedjük a számbetüket rendbe, adjuk őket össze, s kijő a kérdéses évszám. M = 1000 -j- D = 500 -f 2 X C = 200 —(— L = 50 —(— 2XV=10-f4XT = 4= 1764. Tessék utánanézni bármely nagyobb magyar történeti munkában, hogy nem akkor volt-e a mádéfalvi székely veszedelem, de itt reánk ebből csak az tartozik, hogy ez az évszám is osztható, még pedig kétszer is, maradék nélkül a mi 6-unkkal. Ismétlem fentebb mondott szavaimat: tessék bárkinek is ezekre, a 7-es számmal reáduplázni: És ha már elmefuttatásról vari szó, hadd fusson elmém paripája egy percnyi futamban más irányban is. Azon a Thordai — féle szép banketten az ünnepelt nevéből: Thordai Imre betücserékkel a következő amagrammát csináltam : Iroda termi s azt mondám, hogy olyan embert, a milyen Thor- day, nem az iroda termi, hanem drága meleg kedélyével a jó Isten jó kedvében adja. Azóta eszembe jutott róla, nevéről egy másik anagramma is. Ha őt kényeztetve Imrikének mondjuk: Thordai Imrike (bár talán ily kényeztető névre már ő maga sem tart igényt), ebbül meg az az anagramma jő ki: Iroda kimerít. De bár reá ez sem illik, mert őt ugyan nem merítette ki hosszú ötven év irodai szolgálata. Ne is merüljön ki még igen — igen soká, hanem Crescat, vivat et floreat ad multos annos! csiky Lajos. kötöttek le . . . Mindenszentek estéje, halottak napja, mi ez most a mai napokhoz képest? Mikor az élők akarnak újjá születni, mikor az élők, mi, kik már annyit szevedtünk a háborútól, egy uj egy boldogabb jelent akarunk magunknak teremteni? Most a halottakra-emlékezés elvonódott, hisz minden órában újabbnál újabb események kötik le fantáziánkat. Az emlékezésünk megszakadt, most a jelenért és jövőnkért aggódunk. És ki tudja mit hozott nekünk ez a Mindenszentek napja? ez a ködös, bántósan hallgató November ? . . . Ámde megszakítottam gondolataimat és lassan folytatom utamat. A hegyek ködős, lilaszinü fátyollal öveztek, bánat van a levegőben, mindenütt, az ősz, a november bánata ... és fájó szivvel jövök végig a kedves utón, amely tavasz- szal olyan diadalmasan szép virágbaborult fáival, nyáron pedig ujjongó, margarét-virágos pázsitjával. A levegőben itt-ott ökörnyál úszik, mintha tündérkezek finom fehér selyemszálat szaggattak volna széjjel. Körülöttem minden olyan csendes, olyan megnyngvó. Messze egy kéményből magasan száll a füst, gomolyog, imbolyog, titokzatos alakok kelnek életre belőle, majd lassan széjjeloszol, semmivé válik. Halkan, titokzatos fel- sirásként, nagyon távolról méla kolompszó hali- szik . . . Már e-steledik. A városra sötét fátyol borul, az alkony lopva, félve megbuvik az utcákon. Benn a városban itt-ott emberek csoporto- , sulnak. Katonák. Fiatalok és hangosak. Néha elér ! hozzám egy-egy szavuk: a szenvedéseikről beszélnek. Arról ami már elmúlt és örvendenek, hogy itthonn lehetnek. Az esthajnali csillag sápadt teste már feltűnik az égen. Villámlámpák titokzatos fénye belevilágít a sötét utcákba ... és a jövőre gondolok ... A megszületendő, boldogabb jövőre. G. Jenny. Külföldi esetek. A pórul Járt urfi. Angolországi sáros utón, esős időben jól megrakott parasztszekér csak lassan haladt előre. Könnyű gig (taliga) érte utói, melynek szép lovát finom öltözetű urfi hajtotta. — Gyorsan térj ki az utamból, úgy látom, nem is képzeled ki vagyok. Nem vetted észre, hogy Napoleon császár vagyok? A parasztszekér megállt és a fuvaros szemügyre vette a nagyzolót. — Nagyon örülök a váratlan szerencsének, már rég óhajtottam Bonaparte mesterrel találkozni. Azonnal megmutatom, mit szántam neki. Egy ugrással a gig mellett volt és azt a sárba döntötte, azután pedig az állítólagos Bonapartét, ostorának nyelével kegyetlenül megverte. Midőn az ügy a bíróság elé került, a tárgyaló biró kijelentette, hogy oly törvény nem létezik, melynek alapján bármelyik angol azért lenne büntetendő, mivel Napoleon császárt megverte. Hiszen minden angol tábornoknak legfőbb vágya az, hogy Napoleon császárt megverhesse. A vádlott hazafias kötelességet vélt teljesíteni midőn panaszlót megverte. Az urfi szégyenkezve sompolygott el a bíróságtól. Olasz humanizmus. C. olasz herceg Romától távolfekvö birtokára nyaralni ment és hogy ott a megszokott kényelme meglegyen, személyzetének nagyobb részét magával vitte. Meredek hegyen, a csapat élén lovagolt a herceg. Most következett a legveszedelmesebb hely ; ott a keskeny ösvény, feneketlen mélység fölött, vezetett a sziklafalra. A herceg már a veszedelmes helyen túl volt midőn jajkiáltást és zuhanást hallott. — Nem a szakács zuhant le ? kérdezte kísérőit a herceg. — Nem a szakács, hanem a nevelő. A herceg nyugodtan lovagolt tovább. Fődolog, hogy a szakácsát nem kellett nyaralása közben nélkülöznie. A nevelő sorsával legkevésbé sem törődött. Angol hadviselés. Mivel Angolország a szabadságszerető búrokat Délafrikába küldött zsoldosaival, nem volt képes legyőzni, az elfogott búr nőket és gyermekeket összpontosító táborba gyűjtötte, ahol a szerencsétleneket nem csak éheztette, hanem egyébként is kinoztatta. A burok semhogy családjaik pusztuljanak, letették a fegyvert. Angol uralom. Irland az egyedüli ország, a hol ma sokkal kisebb a lakosság száma, mint száz év előtt volt. A szerencsétlen ország mostani lakosainak száma legfeljebb négy és fél millió holott száz esztendő előtt nyolc millió volt. Heti krónika. Uj időkbe jutottunk, nagy fordulóponthoz. Nagybányának sem volt talán soha ilyen képe. Igaz, hogy valaha erre jártak Strasaldo, Básta hadai s 1818-ban Bern is megfordult itt katonáival, de csak rövid szemlét tartott és azután tovább vonult. Most azonban napról-napra minden kőhaji- tásnyira egy-egy puskás, szuronyos őrszem áll az utcákon s vigyáz a közrendre. A nemzetőrök ezek, akik közt annyi fiatal, kemény, ifjú legény vám de akadnak öregek is. Jól esik lelkűnknek, hogy már itthonn vannak és reméljük, hogy a nagy rázkódás után hamarosan belezökkenünk a rendes kerékvágásba s kiki maga mesterségét folytathatja. Láthatják a szegény katonák, milyen szomorúságra jöttek haza. A spanyol nátha, hogy szedi áldozatait, bizony erről senki sem tehet s útját sem állhatja legfeljebb a hideg idő. A szép meleg ősz szigorú volt hozzánk s szörnyen emelte Nagybánya halálozási százalékát. A fagy „megállj “-t parancsol majd a bacillusok- nak, legalább igy tartják ezt sokan a doktorok, a hozzáértő tudósok közül. A postán is nagyon érezhető a csúf betegség hatása. A kézhezadás majdnem szünetel. Napokon át kellett a közönségnek a hivatalba mennie levelekért, úgy is nehezen lehetett megkapni. Majd serdülő tanuló ifjak vették a kezükbe a napi postát s megpróbálkoztak vele, hogy kivigyék a házakhoz. Ez változó szerencsével sikerült. Az értelmesebb gimnázisták könnyen megbirkóztak a feladattal, de itt-ott bizony, egyes kevésbbé tanult gyermekeknél csődött mondott az uj rend. Sok embernek az érdeke fűződik a rendes levél forgalomhoz, miért is szükséges volna ennek a megrendszabályozása is. Talán, ha az egészség visszatér, helybeli postánk megint gyors, pontos kifogástalanlesz. Gyümölcs termelésünkre nézve jó volna, ha a vasúti rendes szállítás is visszatérne a régi mederbe úgy a darabáru, mint a vaggonárura nézve. Erre, úgy mondják, a jövő héten van kilátás, addig türelmet és kitartást tanácsol minden gazdának a krónikás. Lapunk folyó évi 2. 32. számait megvételre keresi a kiadóhivatal. Kitüntetés. Török Árpád 5-ik gyalogezredbeli főhadnagyot a francia homlokvonalon tanúsított vitéz és bátor magatartásáért a hadiékitmény- nyel és kardokkal díszített katonai érdemkereszttel tüntették ki. Elhalálozás. Özv. Kulcsár Istvánné 18 éves, ifjú leánya Kulcsár Margitka a héten spanyol betegségben meghalt. Ä rokonszenves, derék leányka temetése igen nagy részvét mellet 5-én d. u. ment végbe. Nyugodjék békében!
