Nagybánya és Vidéke, 1918 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-05 / 1. szám
Olyan szép volt rózsás arcával és minden, ragyogó szeme, arany haja, mosolygása, a liget fái, a virágok, a napfény, a szellő, május tündén lelke arra buzdított, hogy csókoljam meg. Nagyságodék háza a domboldalon zöld zsalu- gátereivel és mohos fedelével úgy nézett ránk, mint a nagymamák szoktak, mikor unokáik boldogságán} beszélgetnek egymás között. Nagyságod azt mondta, hogy ami megtörtént, azon segíteni nem lehet. Ép shakespeari mondására támaszkodva vagyok bátor kérésemet előadni. Megcsókoltam és kedves Leánya visszaadta a csókot. Ha erre a pillanatra gon- golok mivel őt szobafogsága miatt nem láthatom, a hetedik égben érzem magamat. Ez a csók' életem legnagyobb büszkesége. Sokat nem ígérhetek magamtól és felesleges is személyemről beszélni, mégis annyit meg akarok jegyezni, hogy képesnek érzem magam arra, hogy az életet kellemessé és széppé tegyem annak a számára, akit szerencsém volt megcsókolni. Szegény vagyok, nincs semmim, de van egy hatalmas birtokom: a jövendő. Ha Nagyságod elutasit, az én sorsom és szomorú állapotom nem aggaszt, hisz vannak az életben szerencsétlen emberek, eggyel több vagy kevesebb, ha én lennék az az egy, az nem számit, de nem tudom elviselni azt a rémes gondolatot, hogy az én Anikóm (bocsánat ezert a kitételért!) boldogtalan legyen és ami legfontosabb, énértem legyen azzá. Remélve, hogy Nagyságod minden tekintetben megért, maradok igaz tisztelettel Kondráth Miklós. 2. Telve reménnyel és idealizmussal, amit a gimnázium nevel a diákba, anélkül, hogy jóformán észrevette volna, tette le az érettségit Kondráth. Elérte azt a szabadságot, hogy most már nyíltan cigarettázhat és sétabottal keringhet a korzón. De mintha érezte volna, hogy ez az élvezet nem ér fel] avval a rengeteg reménnyel, amit évek óta fűzött hozzá. Erősen meg tudta különböztetni a szabadságot az erkölcstelenségtől és kicsapongástól. Nem vett részt a tivornyákon, nem züjlött egyik lebuj- ból a másikba. Azt a három hetet, ami bevonulásáig hátra volt, szép lassan akarta eltölteni, annyira diáknak érezte még níagát, hogy az az alatt olvasott könyveknek (A nyomorultak, Bová- ryné, Raskolnyikov, Sappho) meséjét gondosan beirta magánolvasmányi kivonatai közé. — Bár szerette a magányosságot, nem riadt vissza a társaságtól sem, sőt igyekezett, hogy ne legyen unalmas és lehetőleg ő is hozzájáruljon a jókedv és hangulat fentartásához. Vasárnap délután Praklerékhez volt meghiva. Kedélyesen mulattak, játszottak és táncoltak künn a zöld gyepen. Mikor uzsonnára hivták a társaságot, táncosa, Molnár Anna megszólította: • — Kisérjen haza, valamit otthonn felejtettem. Alig pár percnyire feküdt a villájuk, a ligeten kellett keresztül menniök. Mikor visszafelé jöttek egy helyen, ahol sűrűbb a fasor, megcsókolták egymást. Azután siettek az uzsonnára. Ilyen szép, ilyen bájos sohasem volt talán és égett az arca a csóktól. Durcáskodott és civakodott Miklóssal. Kacérkodása nagyon jól állott neki. / 3. Harmadnap már tudta az egész város és megbotránkozott azon, hogy a két fiatal csóko- lódzott a ligetben. Egy özvegy asszony, a város feketébe öltözött hirkufárjának egyike meglátta őket, keverte-kavarta a «dolgot úgy, hogy egykettőre kész lett a botrány. — „Azt a csirkefogó, herkópáter sunyi mindenét a gazembernek, ilyen szégyent hozott a nevemre :* Rohant haza hivatalából az apa, hol jóbarátai jó^karólag figyelmeztették, hogy igy meg úgy, ne engedje Kondráth- tal barátkozni a leányát, mert hát stb. Kinos jelenetek voltak otthonn. Szemei vérben forogtak, mint a felingerelt oroszlán járt le s fel a szobában, ordítva szórta szidalmait. Anna nem szólt semmit, csak sirt és zokogott keservesen. — Mit csináljak veléd, mondd, mit csináljak?! — Kitagadlak! — Elűzlek! — Ne félj, egy ujjal se bántalak! — Gyönyörű mákvirág! — Háh ! — Csókolózni! — Ezen nem lehet segíteni. Megtörtént. — Nem szégyeled magad? (2) 1. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE Takarodj a szemem elől! Ne lássalak! Ráforditotta a kulcsot és utána dühöngte: „Majd ellátom a baját annak a jómadárnak, a kis ártatlan fiúcskának. Megölöm, megfojtom a semmirevalót.“ Pár nap múlva megérkezett a levél. Eleinte alig birt magával, minden része reszketett a dühtől, mikor olvasni kezdte, de mire a végére ért, lecsillanodott és mosolyogva kezdte elölről. Ideális bolond, de jó gyereknek látszik. Sajnálom szegény fiút. Most már értek mindent, gondolta magában és azonnal válaszolt. Barátságos, biztató hangon meghívta, hogy majd hármasban megbeszélik a dolgot és előre biztosította, hogy teljesen megváltozott róla a véleménye. Nehéz várakozásban töltötte Miklós az időt, alig bírta magába hordani a nagy boldogságot. Hát még mikor másnap este úgy ment haza, mint Anna provizórikus vőlegénye! Avval a kikötéssel ádta beleegyezését az öreg mérnök, hogy Miklós meg fogja mutatni katonáskodása után, hogy érdemes-e Anna kezére és a jövendőn kívül birtokában lesz még legalább valami diplomának. Addig pedig szeressék egymást. 4. .Ki minden vagyonát és csillogó palotáját elvesztve rongyos viskóban huzza meg magát, annak nincsen olyan nagy a vesztesége, mint a diáknak, aki a gimnáziumból bevonul a kaszárnyába és a zupás őrmestereken és sarzsi urakon kezdi tanulni az emberismeretet. Naponkinti megalkuvás a viszonyokkal, letörés a subordinate előtt stb. annyira megtöri, hogy ha előbb azt hitte, hogy rá mosolyog az egész világ és ő központja mindennek, most csakhamar megtudja, hogy nincs egyebe, mint a puska és a szalmazsák és nem más ő, mint akinek egy sajka menázsi és fél komisz jár naponkint. Idealizmusnak, lelkesedésnek, reménynek, hitnek csak a csonka darabjait hordja szivében az őrmester úrtól és a rapporttól való rettegésen kivül. * — Őrmester urnák jelentem alássan Raics kapitány ur hivatja az őrmester ur Slezákot, nem tetszik tudni, hol találhatom ? — Kicsoda maga ? — Az első század naposa. — Maga egy hülye önkéntes, aki még szalutálni sem tud becsületesen mikor bejön a szobába. Azt hiszi, otthon van a kanászok közt. — Őrmester urnák jelentem alás . . . — Ne jelentsen semmit, mars ki és még egyszer bejön és vorschriftosan jelentkezik. Kondráth alázatosan megfordult, kiment és visszajött. Őrmester urnák . . . — Mit vág olyan savanyu pofát; mint a nagymamája lyuKas papucsának olyan a kinézése. Talán nem tetszik. Ötven nieder! — Őrmester urnák jelentem alássan én szolgálatba vagyok és a kapitány ur azért küldött ide, hogy keressem meg az őrmester ur . . . — Nieder! — ... Slezákot. — Miiiit ?! Felugrott ágyáról és két hatalmas pofont húzott az önkéntesnek. Nieder! Mintha a büntetésül kiszabott gyakorlatot akarná megkezdeni olyan mozdulatot tett a szerencsétlen fiú, kinek arczán nem csak az ütés nyoma, hanem a düh is piroslott, de aztán hirtelen megfordult és nagy ugrással az ajtónál termett, becsapta maga után és sietett a kapitány irodájába. Korsós káplárral találkozott. „Hová, hová oly sietve önkéntes ur?“ Elpanaszolta az öregnek sérelmét, mire azt a tanácsot kapta, hogy jobb lesz elhalgatni a dolgot és nem menni panaszra, mert nagyon megkeserülheti, a fronton is össze találkozhat vele és keze alá kerülhet annak a vaddisznónak. Másnap azonban már tudta az egész kaszárnya az esetet. Raics kapitány magához rendelte Kondráthot, összeszidta és földig lekapta, hogy miért nem teljesítette kötelességét. — Nem tudja maga, hogy a szolgálat sérthetetlen, azonnal le kellett volna szúrnia vagy be kellett volna vitetni a készültséggel. — Kapitány ur az ilyen rosdás hadi, vas- bajonettet három ember sem bírná kihúzni. — Na ja, én megértem magát. Pedig tudja ez a dolog békében önkéntes pertlijébe kerülhetne. Beszélje el csak, hogy is esett a dolog. — Lajosnak ép telve van már nálam a po1918. január 6. hara, ef a kilencedik Straff Anzeige (Büntetési Beadvány), amit felveszek róla. Na de majd kitöröm én a nyakát. * Lajos őrmester ur karrierje Szerbiában kezdődik,- ahol is két baka egy képpuskát zsákmányolt és vitte hátra a századparancsnokhoz. Lajos megpofozta a két embert, elvette tőlük és avval állított be a századparancsnoksághoz, hogy hát embereivel, akiket útközben lelőttek a szerbek, ime ezt hozza az ellenségtől. Beadták kitüntetésre és megkapta az arany vitézségi érmet. A két baka ? Talán már lég plesett, mig Lajos őrmester urat, egy újabb rendelet szerint nem lehet a frontra hozni, mert akik a legnagyobb legénységi kitüntetés birtokában vannak, csak a mögöttes országrészekben teljesíthetnek szolgálatot. A feljelentések, panaszok soha sem jutnak el az illetékes helyre, mert hát Lajos őrmester urnák arany vitézségi érme van. Szomorú valóság! Csoda-e, ha az a szegény önkéntes, aki ha valaha zászlós lesz és feléje kerül az ilyen alakoknak, katonai nyelven szólva, kibabrál velük. Elevenen nyársra kellene huzni az ilyen őrmester „urakat.* 5. — Hallottad-e koma Haraszti, hogy Haja- gos frájter szabadságra megy? — Miféle szabadságra? — & nap szabadság, 6 nap utazás, megy házasodni. — Elég bolond. A borjú és puska mellé még asszonyt is vesz a nyakába. — Dehogy bolond, dehogy bolond. — Hagyjátok már a fecsegést, nem is gon- dolkozhatik qz ember; dobj inkább egy darab fát arra a vatak tűzre. — Miről méltóztatol gondolkozni kedves Herr von und zu ? Talán szerelmes tetszik Neked lenni? Hosszú, kínos, elnyújtott „ah !* Mély csend, Hauszer rádobott pár darabot a tűzre és felfújta a lángot. Vígan ég, mint annak rendje-módja egy önkéntes dekungban. — Kondráth, Kondráth mondd, miért van olyan orrodvérefolyhatni kedved és miért sóhajtottál oly nagyot? — Hadd el! Ezzel befordult a sáros „fal“ felé. De a téli este olyan hosszn, olyan keservesen és kínos hosszan telik szó nélkül, hogy az önkéntesek nem hagytak neki békét. „Sóhajtottam és punktum. Nem szabad sóhajtani?! Tudjtátok mit, ha meghallgatjátok, mondok nektek egy mesét.* „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer valaha egy önkéntes, aki mikor bevonult, egy gyönyörű szőke leány borzas képét őrizte és vitte magával a szivében. A szellő nem szereti úgy a virágzó rétet és a zöldülő mezőt, mint ahogy ő szerette az ideálját. Róla dalolt, róla álmodott, reá gondolt mindig, minduntalan. Nagyon szerette. „Nagyon szerette, mindig jobban és jobban szerette. A fehér rózsát, amit a bücsuzáskor kapott, szive felett hordta a tárcájában egy amateur képpel együtt. A szépség se volt neki szebb az ő Anikójánál.“ „Egy reá való gondolat megvigasztalta minden fáradtságért és kiállott strapáért, felüdült, ha arra az arcra emlékezett, mely nevetve gondol rá. Végtelen boldog volt, szerelmüknek nem volt semmi akadálya más, mint az a nehány év, mely alatt megszerzi a diplomát és képes lesz eltartani. Mi ez egy érző kebelnek!“ „Ha reá gondolt, olyannak látta ezt a rongyos életet poros országutjaival és vásári lármájával, mint amilyennek a festők látják, ami csúnya az nem látszik, ami nem tetszik az egyszerűen elmarad. Olyan barátságosnak és szépnek látott mindent, mintha csak egy tárlat képei mosolyogták volna körül bársonyos színeikkel.“ „Hajh! de ez nem tartott örökké, ez a boldogság, mint ahogyan semmi sem tart. Egyik éjjel megjelent álmában Anikója, tündéri ruha volt rajta. Homlokon csókolta őt, azután keservesen sírni kezdett. Szeméhez emelte csipkés kötényét és abba sírta bele a könyeit. Odament hozzá és végigcirógatta a haját, kogy miért sir. Egyszerre a nyakába ugrott, de nem Anikó, hanem egy másik, ismeretlen valaki. A bűvös csipkekötény alatt nagy változás történt. A sima aranysárga haj kékesfekete és hullámos lett, mint akár a bodros cigarettafüst, melyre részint a napsugár, a nyílt, egyenes és őszinte fehér orcára érdekes titokzatosság és piros varázs költözött. Olyan légies és könnyű volt egész megjelenése, bájosan iveit
