Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-25 / 8. szám
Nagybánya, !9i7i Február 25. — 8. szám XLSSI. év TÁRSADALMI HETILAP. A “-^''BÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK JMiXIKTO ISIIÉT XLZKT Te’ Felelős síerkesziő és laptulajdonos RÉVÉSZ JÁ^OS Fömunkatárs és li. szerkesztő RÉVAI KÁROLY Szerkesztőség és kíadóhivataj = Felsőbányai-utca 20. szám alatt TELEFON SZÁM: 18, NAGYBÁNYA. Elöl Egész évre 8 K.- - Eg> Nagybái) . ^ Limára. Nagybánya város takarékpénztára csütörtökön, febr. 22-én tartotta szokásos évi választmányi ülését. A takarékpénztár ezúttal a 49-ik évet érte el s jövőre félszázados fordulót fog ünnepelni. Idei üzleti eredménye méltán sorakozik az eddigiek mellé. A tiszta haszon 66571 K 35 fillér. Amiből a város kap 47000 K-t a házi pénztár számára, 2400 K-át tiszti nyugdíjalapra, 4000 K-át tartalékra, tehát összesen 53000 K-át. Az intézet alaptőkéje 500000 K. An- nuitási alapja 78000 korona, tartaléktőkéje 111000 K. A betétek szépen virultak 3094400 K-t tettek ki. Értékpapír állománya 1884901 K. Nehéz volt ez az éve az intézetnek, mert pénzbőséggel kellett küzdenie. A kölcsönöket számosán visszafizették, uj kölcsönt nem vettek, de azért derekasan megoldotta feladatát a takarékpénztár, amiért is a választmány egyhangú határozattal köszönetét szavazott az igazgatóságnak, tisztikarnak, elsősorban pedig Bay Lajosnak, a fáradhatatlan, tevékeny és szakavatott igazgatónak, aki soha egy pillanatra sem késik szivén viselni az intézet érdekeit. Az igazgatóság jelentéséből kiemeljük a következőket: Az 1916-ik év gazdasági élete ép úgy, mint az előző éveké, a háború rendkívüli viszonyai között telt el. A háború okozta határzár, a hadiszükségletekre fordított nagymérvű belföldi vásárlás, az amerikai munkabérek, a pénz vásárló értékének csökkenése majdnem oda juttatta a vidéki pénzintézeteket, hogy jó kölcsöneiket visszakapták s megszűnt a kölcsönt kérő hitelképes osztály. A nagyintézeteknek azon megokolat- lan tartózkodása, hogy törlesztéses kölcsönt nem adtak, lehetetlenné tette a vidéki intézeteknek is, hogy a felhalmozódott pénzt az eddigitől eltérő módon gyümölcsöz- tessék. A majdnem minden közéleti cikkre alkotott központ, az árak hivatalos megállapítása, a naponta változó rendeletek, rekvirálások, a vasúti szállítás bizonytalansága lehetetlenné tette az áru-üzletet. A mai helyzet ^valósággal Ítéletet mond, hogy melyik Vidéki intézet lesz életképes és melyiknek lesz előbb-utóbb fölszámolás a sorsa. Lehet, hogy a pézbőség okozta megrázkódtatás egészségesebb helyzetet fog teremteni, de lehet az is, hogy sok vidéki intézet a fölszámolástól való félelmében affiliáltatja magát, ami az éppen nem kívánatos teljes pénzügyi központosítást fegja megteremteni. Mindenesetre a vidéki pénzintézetek oly forduló ponthoz jutottak, ahol a létjogultság és előrelátás dönteni fog sorsuk fölött. Intézetünk is belépett az „Intézeti Központba,“ amely szervezettől sok jót, önállóságot, támogatást, útbaigazítást remélünk. A visszleszámitolás jelentékenyen apadt, a visszleszámitolási kamat jóval alól volt a jegybank kamatlábánál, ami szokatlan jelenség. A bizonytalan helyzet folytán a rövid lejáratú kölcsön hihetetlen olcsó, hosszú lejáratú egyáltalán nem volt kapható. A betét-állomány szaporodott, jóllehet, a hadikölcsön-jegyzés sok betétet vett igénybe. Úgy a pesti intézetekkel, mint az Osztrák-Magyar Bankkal a múlt évben is fenntartottuk kellemes összeköttetésünket. Bár gyümölcstermés a vidéken alig volt, a bortermés is kisebb az előző évinél mégis a magas bor- és állat árak nagy pénzforgalmat teremtettek, ami az ingatlanok áremelkedésében volt érezhető. Átalakulóban lévő közgazdasági helyzetünk a legnagyobb óvatosságra int; gyűjteni kell erőnket, hogy üzletképesek lehessünk, amint azt a consolidált helyzet megengedi. A választmány azt is elhatározta, hogy jövőre a félszázados fordulót megünnepeli, az előmunkálatok megtételével az igazgatóságot megbízta s részletes javaslatot a félévi gyűlés elé vár ebben a { tárgyban. , Emlékezés Barthos Andrásra, j- Irta: Révai Károly. — Hej, Barthos András, szóvátai gazda! Szállók az Úrhoz! Állja-e a szót? Mikor betört az oláhföld parasztja, A fokosának volt-e dolga ott ? Mert nem hiszem, hogy vidám fütyszó mellett Engedte von be nyitott kapuján S ily formán tessékelte volna beljebb: „Ép jókor jöttök, kész a vacsorám!“ Jaj, nem hiszem, mert jól ismertem kendet! A székely vérből túlsókat kapott; Hisz’ sokszor vert szét olyan sűrű rendet, Mint kaszáláskor, ha belé fogott. Békés időkben kocsmák hőse, réme, Kit a biró is messzi elkerült; S aki csak néha, — ha az anyja kérte, — Mint kezes bárány az ölébe dűlt. Szállók az Úrhoz Barthos András gazda! De nincs felelet. Kend már néhai! Úgy hallom, hogy a csűr alatt, a gazba Találták meg a szomszéd fiai. Hiszen tudjuk, hogy meg kell halni egyszer; De olyan halált mégsem érdemelt, Hogy holmi ronda oláhjáró heccel Szedjék le kendről a keresztvizet. Én különben is megsiratnám kendet, Ha nem is zúzzák be kemény fejét. . . . Valaha régen egy diák jelent meg A Barthos portán, mint egy kis veréb. És András, — aki legénysorban állott, — Karjába vette s igy dédelgető: „Ne félj ecsém, mig engem látsz!“ - kiáltott És azzal aztán vitt is béfelé. „Hősi halált halt“ — igy mondja az irás, Ámde nem adta olcsón életét; Annyival küzdött, mennyivel nem bir más S petrence rúddal verte szerteszét. De végre is,egy golyó oda tévedt, Hogy rést üssön a szive ablakán; A jó székely vér medréből kilépett S lehunyta szemét az én jó komám! Szállók az Úrhoz! Barthos András úrhoz! A túlvilágon hallja meg szavam: A kend sirhantja köt most a faluhoz, Hová betértem egykor boldogan. Tegye meg értem, mikor odaérek A menyországi nagy kapu elé, Kiáltson ott is reám, hogy ne féljek! S vigyen magával gyorsan béfelé! . . . A tolvaj. — Irta : Ilonka néni. — — Holnap már messze lesz tőlem ... Milyen furcsa ez, milyen borzasztó . . . holnap már messze lesz tőlem . . .- Ma még érzem két erős karjának ölelését; ma még érzem csókos ajkának forróságát — — és holnap már messze lesz tőlem . . . És én ittmaradok egyedül . . . csak az őrjítő jmstavárás marad vélem. És megint nem törődöm semmivel, nem bánt, ha vihar tombol odakünn, vagy a legszebben tűz a forró napsugár. Csak várom a kis rózsaszínű lapokat, melyek vagy jönnek, vagy nem jönnek. Hiszen a nap is csak addig számit nekem, mig a posta megjön — és ha nem jön magától semmi, olyankor óh be fáj a lelkem . . .! Aztán ha jön, ünnepnapom van és ha mindennap jön, mindennap ünnepnapom van. Milyen öröm az! Milyen boldog vagyok olyankor! És a formás, gömbölyű asszonykarok ideges reszketéssel, görcsösen fonták át a főhadnagy izmos, erős nyakát; széphajlásu, mezítelen, fehér nyaka csakúgy világított a csukaszürke dolmányon. — Aztán írni fog! Ugye írni fog? Mindennap! Megígéri? — Hogyne Ígérném! — felelte biztatón a férfi szorosan magához vonva az asszonyt. - Hát nem Írtam eddig is ? A puha, meleg egyszerűséggel bútorozott kis szoba körülöttük olyan volt, mint valami vidám kis játékszer. A hófehér muslin függöny szabadon engedte beözönleni az erőszakos napsugarakat s ezek mohó vággyal keresték a szobában összesimuló, emberpárt. Oszbehajló, sűrűn hulló tarka levelek szó-
