Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-03-19 / 12. szám

» NAOYBÄNYA és vidéke (2) 12. s?ám. lapot kritikussá vált s igy gyökeres megoldást kellett szereznünk s bár többizben nyertünk a Vöröskereszt Igazgatóságától távirati megkeresé­sünkre biztató választ, az ügy még most sincs elintézve. A rokkant katonák ellátásának nehéz kér­désénél Is fiókegyletünket s különösen elnökét előkelő szerep illette meg. Ez az országos jelen­tőségű kérdés nem csekély gondot okozott az illetékes faktoroknak s csak ezek együttes ak­ciójától lehetett sikeres eredményeket remélni. A múlt év. junlus hó 19-én választmányi és közgyűlésen foglalkoztunk először az üggyel s képviBeltetésünkkel a helyi bizottságban; ennek a két ülésnek jegyzőkönyvét a Rokkant Katoná­kat Gyámolitó és Elhelyező Hivatalnak és ennek Szatmármegyei Választmányának is megküldtük. A »Rokkant Katonákat Gyámolitó és Elhe­lyező Hivatal« Szatmármegyei választmánya 14 R/1915. sz. a. felkérte polgármesterünket, hogy alakulását tudomásul véve, előkészítő lépéseket tegyen s kijelölve azon egyéneket, kik a városi választmányba beválasztanak lennének, rokkant gyámot választani s ezek neveit közölve, a nagy­bányai rokkant bizottság megválasztását lehetővé tegye. Mindez megtörtént s aug. 15-én tartott vá­lasztmányi és közgyűlésünk a városi tanács meg­bízottjával együtt a tagokat s a rokkant gyámot nemcsak fiókegyletünkből, de a város közönsége köréből kijelölte. Elnökünk ezen kívül, úgy mint tavaly, ez évben is a hadsegélyzö bizottság élén állott. Gyűléseinket ez évben az alábbi napokban tartottuk : 1915. márc. 7-én választmányi és közgyűlés, » jun. 19-én » » » » aug. 15-ón » » » tehát összesen 3 választmányi és 3 közgyűlést rendeztünk. A múlt óv márc. 7-én tartott választmányi és közgyűlésünk beterjesztett jegyzőkönyvét az igazgatóság, a beküldött számadásokkal, tudomá­sul vette s elnökünknek, a tisztikarnak, fiókegy­let választmányának s tagjainak teljes elismeré­sét és legmelegebb köszönetét nyilvánította. A fent vázolt ténykedésen kívül a jótékony­ság különböző nemeit gyakorolta egyletünk s annak tagjai, sorsjegyek árusítása stb. alakjában. Tagjainak száma oly örvendetesen növeke­dett, hogy a nagykárolyi megyei választmányt már decemberben értesithetlük, hogy a fiókegy­letünk önnálló városi választmánnyá fog miha­marabb alakulni, igy a megyei választmányban magát nem fogja képviseltetni. Különösen elnökünk és Szabó József főerdő- tanácsos, választmányi tagunk fáradoztak ez ügy­ben, s igy most, büszkén tekinthetünk vissza erre az évre, mely tagjaink számát megkétszerezte. Sajnos azonban érzékeny veszteségről is be kellett számolnunk. Már elnökünk ő Méltósága meghajtotta zászlónkat s megemlékezett első el­nökünk ; kápolnokmonosíori Papp Sándor tábla- birónak gyászos elhunytéról, ki egyletünk leg­erősebb támaszai közüt való volt. Ilyen sarok­pillér hiányát erősen érezni fogjuk. Többen tá­voztak még körünkből, mert a halál kérlelhe­tetlenül megfosztott bennünket ő Tőlük. Mindamellett nem veszítjük el reményün­ket és uj tagjainkkal egészen bizton reméljük, hogy soknemü kötelezettségeinknek eleget fogunk tehetni s a szent cél érdekében, hazánk történe­tének e legdaliásabb korában, mindent el aka­runk ős fogunk követni, hogy dicső hadseregünk hőseinek segítségükre lehessünk. Segítsük őket s közvetve mi is hozzájáru­lunk a fényes végső győzelem dicső ragyogásu napjának feljöveteléhez! A háború és a költészet. Irta és az áll. főgimnázium március 15-iki ünnepélyén felolvasta: Németh Béla főgimn. tanár. »A magyar lira rövidben a nemzet történel­me.« Ezzel a mondással jelzi Gyulai Pál a nemzet politikai életének és érzésvilágának szoros kap­csolatát. Líránkban főleg 2 nagyobb politikai mozgalom hagyott mélyebb nyomot: a kuruckor és 48-as szabadságharcunk, melynek évforduló­ját ünnepeljük a mai szent napon. Mindkét kor legendás hősei, a nevesek is, a már névtelenek is, tovább élnek líránkban, mint az áldozatos hazaszeretetnek szimbólumai; az Ő nevük, az ő példájuk tanít meg bennünket a hagyományok­hoz való törhetetlen ragaszkodásra, nemzeti ön­tudatosságra, erős fajszeretetre. Az erők átalaku­lásának törvénye szerint most is élnek, hevíte­nek, lelkesítenek s igy tulajdonkőpen nekik is részük van a mai irtózatos világégés idején elért diadalainkban. Bismarck, a németek vaskancellárja s a mai nagy német egység megteremtője, mondotta egyik beszédében, hogy a franciákat német taní­tók győzték le. A mi diadalainkra vonatkoztatva is ugyanezt mondhatjuk el, azzal a hozzáadással, hogy a tanító általában csak közvetítő, többé- kevésbbő lelkes közvetítője, átplántálója a Urá­ban ható örökértékü emberi érzelmeknek. Ami­kor a legutolsó kis falunak szerény tanítója kis híreinek b leikébe átültette pl. a Himnuszt, a »Talpra magyar«-t, vagy valamelyik kurucnótát, akkör (tulajdonkőpen) a lelkesedés, az önfeláldozó hazaszeretet tüzének felgerjesstésóvel öntudatla­nul közremunkálkodott a mai, szinte emberfeletti erővel kivívott diadalokban; de végső elemzés­ben mégis Kölcsey, Petőfi vagy a költői népiélek nyilatkozott a költemény ünnepi szavaiban, lel­kes hevülést gerjesztve s a mai, naprói-napra tapasztalt, mindent eltipró hősi rohamoknak dia­dalmas lendületét előkészítve. S viszont is: ezek az izzólelkü előretörések megihletik ismét köl­tőinket, akik ez utón, a lírának örök emberi ut­ján tovább élesztik a hazaszereíet lángját. Tulaj­donképen egymásba olvadó kölcsönös hatás a háború és a költészet. Két neves Írónk, egyszersmind politikusok is, azon vitatkoztak, nem keli-e most háttérbe szorulnia, sőt elhallgatnia az irodalomnak, most, amikor nemzetek élete forog szóban. Az iroda­lomnak, a költészetnek jogosultságát akadémikus vitában eldönteni nem lehet. A« események, a következmények rá is cáfoltak alaposan e teo­retikus vitatkozásra, valamint arra a régi mon­dásra, amely szerint: »inter arma silent musae.« Eleven cáfolata ennek az az immár 10 ezernél is több háborús vers, amely mind a mostani világégésben izzó vagy legalább is ennek lángjá­nál felmelegedő lelkeknsk megnyilvánulása. S bogy a lira az ágyuvillanásos, ólomzáporos vér­mezőn is kívánatos, azt sok máson kívül Petőfi példája is igazolja. Petőfi ugyanig a forradalmi kormánytól hatalmas lendületű CtatadalAnak ki- nyomatását és a honvédtáborokban való szét­osztását kérte £ kérésének támogatásául felemlí­tette annak a francia tábornoknak az esetét, aki vagy egy hadosztályt kért segítségül, vagy a Marseillaise-t (de) minél több példányban lenyom­tatva. Tehát nemcsak ez egyénnek lelki harcai nyilvánulnak meg a lírában, hanem sokszor a véresen komoly háborúban is számot tevő té­nyező a lira. Még pedig nemcsak a hazafias lira, hanem a költészet általában. A mi múzsánk sem hallgat a fegyverek za­jában. S ez természetes is, mert érző örök em­beri mivoltunkban determinálódik. Igaz ugyan, hogy mozsaraink mennydörgésének, gépfegyve­reink kattogásának hangjától elröppen a múzsa I De mikor egy-egy lendületes roham után pihe­nőre tér a sereg, amikor a fedezékek mélyén a tábortűz gyűjti maga köré hőseinket, a vérontó, szuronyosan rohamozó s puskatussal, fokossal haláltosztó harcos kemény lelke Í3 ellágyul a hazagondolásban, hazaszáll a lelke vagy az álom szárnyán, vagy egy-egy szomorú nóta emléket idéző hangján. Ilyen ünnepi percekben látogat oda a múzsa is. Ilyenkor születnek azok a vi­dám, sokszor dévaj, majd meg édes-hus dalok, amelyekkel könnyít egyet a lelke terhén dalos ajkú magyar testvérünk. Az itthonmaradtak közül is sokat megihlet szent honvédelmünk láza; naponkint uj nevek merülnek fel a nagy ismeretlenségből, másrészt meg patinás nevű költőink is megértő, megérző lélekkel adnak hangot az egymást viharosan ker­gető, változatos érzéseknek. A sok közül talán a legértékesebb újabb lírikus Oyóni A. Oéza, akiben a lengyel dom­bok alján Rákóczi lelkének uj íródeákja támadt. Sok rokon vonást mutat Petőfivel, majd meg Balassa vitézi énekei csengenek a fülünkbe, majd ismét a kuruc tárogató bugása markol a lelkűnkbe költeményeinek olvasásakor. A magyar föld lel­kes szeretete, a magyar katonának lelki guny- nyasztást nem ismerő lendülelessége, büszkesége, a bajtársi hűséges szeretet, az élet vágya, a mély vallásosság, az édes otthon utáni nehéz vágyó­dás, mind-mind erős, színes, hévtől lüktető vagy mély érzéstől megremegő hangon nyilvánul meg. S talán főérdeme az őszinteség, a közvetlenség! 1916. Március 19. Nála, a volt pozsonyi theologusnál, majd szabad­kai hírlapírónál, aki a mozgósításkor önként vo­nult be és aki közlegényi sorban töltött el a vérrel vakolt várban véres, hajszás, sáros éjsza­kák halálra készüléseiben g a háború ezer nyo­morúságában hónapokat; nála nem frázis, hanem nyersen, véresen átélt lelki élmény, amit mond. Legmeghatóbbak azok a versei, amelyekben a családi érzelmei nyernek kifejezést: felesége, anyja uíáni vágyódása, testvére iránti szeretele. Bízik abban, hogy az Ur meghallgatja felesége imádságát: »Mindennap uj csodára ébredek : Hogy élek még, túl ennyi véres harcon. Ó hogy győzni tud ennyi vész felett Egy imádkozó, édes, gyönge asszony I« A »Magyar asszony írja« c.-ben egy hazul­ról kapott levél hangján szól megható gyöngéd­séggel : »Kis ágyban mozdulnak a kicsi fiókák: Kövér kis kezüket imára kulcsolják; Rája az estében nagy fényesség támad — Ahogy elsuttogják : Jó Istenünk, védd meg az édes apánkat!« Maró szatírával fordul a Nyugat kultuszá­nak tüzimádói felé: »Hol vagytok mostan, fránya franciások, Kis erótikák, tucatóriások ? . . . Magyart és múltat szánva nézdelők . . . Koraszült bölcsek, véznák, betegek, Mit érez mostan horpadt melletek ?« Csodálkozva említi, hogy a harcban, ahol az »Erő és a Vas« beszél, sehol sem látja őket. S öntudatos büszkeséggel kiáltja oda nekik: Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak, Állhat ellene szél forgatagának, És jöhet vihar világkeverö: Mosolyogva állja szűz magyar erő 1« Az otthon vitézkedőket, üzérkedőket, ál­hazafiakat korholja »Csak egy éjszakára« cimü versében: »Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket, Csak egy éjszakára: Vakító csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet!« Másik katona költőnk, aki szintén táborsá­torban írogatott s aki hazaszeretetét 1915. aug. 1. a doberdói fensikon hősi halálával pecsételte meg, Bzepessy László, honvéd főhadnagy, a költő- tanár. Egyik legszebb versében a sokszor lenézett közlegényt örökíti meg : »A közlegény az, ki sárban, Ködben, fagyban, hófúvásban, Siri csendben, fergetegben, Sivatagban, rengetegben Áll a poszton rendületlen, Támadja bár ezer ellen . . . Legszebb szó ez a földiekén: Legnagyobb cim : a közlegény !« Mintha Petőfit halianők: »Tiszteljétek a közkatonákat!« Jól esik látnunk, hogy a köz­katonák felé fordul több költőnk figyelme. Bi­zony a szegény között vág legszélesebb rendet a hatál kaszája. Mezey Sándor is szép emléket állít a magyar bakának, >ki a halálból nekünk életet Arat a Búgnál és a Száva-parton.« Farkas Imre »A Kárpátok őrét« dicsőíti: »Ott állott Őrködve, szilárdan, Vad, zuzmarás tél viharában Jégkarral övezé a fagy, Jajszó nem hagyta el a száját — őrizte híven a hazáját, Fehér honát, a Kárpátok alatt.« Sassy Csabának »Levél a San partjáról« c. versében az apa szive szólal meg nehéz só- hajíásu hazagondolásban: »Szerető hitvesem, lelkem feleségein! Hogyha úgy esnék, hogy itten lenne végem . . . Három kicsi lányom ne öltöztesd gyászba . . . Liliom testüket fekete ruhába. Rózsaszirom arcuk a csúf feketében Oly szomorú lenne, mint az árnyék délben. Öltöztesd fehérbe, öltöztesd pirosba . . . Ne n yomja leiköket feketeszin gondja !<

Next

/
Thumbnails
Contents