Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-12-24 / 52. szám
(2) 52. szám. 1916. December 24. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE Révait megválasztották. Lapunk múlt számában említettük, hogy Révai Károly költő, h. szerkesztőt tagul jelölték a Petőfi-társaságban. Most örömmel jelenthetjük, hogy Révait 18 szavazattal e hó 20-án megválasztották. Mi, akik ismerjük az ő rokonszenves egyéniségét, jó szivét és gyönyörű verseit, legke- vésbbé sem csodálkozunk a választás eredményén. Úgy látszik a budapestiek is ismerik. Zempléni Árpád gyönyörű levélben ajánlotta őt, mely érdemeinek valóban a legszebb méltatása. Zempléni ajánló levele igy hangzik: Budapest, 1916. december 1-én. Tekintetes Társaság! Révai Károly költőt, a Nagybányai Teleki- Társaság elnökét, akire Társaságunk nagynevű tiszteleti tagja, Zichy Géza gróf is kétizben felhívta társaságunk figyelmét, melegen ajánlom megválasztásra. Ez a csendes vidéki ember elsőrangú művésze a magyar verselésnek. Hét könyve jelent meg eddig, köztük az ,,Aranyos Erzsiké“ lírai ciklus, melyet (húsz évi házasság után született) kis leányához intézett, országos föltünést keltett és méltán, mert a legszebb, amit magyar költő, a maga gyermekéről, könyvet valaha irt. j Erdélyi származású lévén Révai, jól meg- J tanult oláhul és mig remélni lehetett, hogy j Romániával békességben maradhatunk, igaz lélekkel buzgólkodott azon, hogy a román költészet java jeleseit magyar műfordításokban velünk megismertesse. ,,Cosbuc György költeményeit“ 1905-ben, ,,Román köítők“-\)ő\ vett anthologiáját 1910-ben bocsátotta közre. Bányász család gyermeke Révai, maga is bányatisztviselő volt előbb Nagyágon, az ma is Nagybányán, ahol pár évvel ezelőtt ünnepelték negyven éves költői jubileumát. Akkorában adta ki magyar fordításban a selmeczi Burscb-dalokat, hogy bányászaink nyelvünkön énekelhessék azokat. Engedjék remélnem, hogy most, harmadszorra bebocsáttatást nyer körünkbe az az ember, akinek régen itt kellene lennie. Tisztelettel Zempléni Árpád rendes tag. Megjegyezzük, hogy Csengey Gusztáv a jeles poéta és Zichy Géza gróf a hírneves zeneköltő is külön levélben ajánlották tagságra. Révai eddig megjelent munkái: Aranyos Erzsiké. Versek 1904. Déva, Cos- buc György költeményei. Románból 1905. Budapest, Rákóczi. Elbeszélő költ. 1905. Nagybánya, Delelő. Versek 1907. Kolozsvár, Román költők 1910. Nagybánya, Selmeci Burschdalok 1912. Nagybánya, Prolog a Lendvai-szinház megnyitására, Alkonyat. Versek 1916. Nagybánya. E mellett tömérdek gyönyörű háborús költeményt irt Révai szebbnél-szebbeket s mai számunkban is egy remek karácsom versét hozzuk, melyet a holnapi katonai kórházi szent estén fog Szentmiklóssy Dusi szavalni. Lapunk h. szerkesztője igy egyszerre nagy emberré lett, érdeme szerint bejutott a halhatatlanok közé s székfoglalóját valószínűen február vagy március elején fogja a Petőfi-társaságban megtartani. Úgy hisszük, egész Nagybánya őszintén óhajtja, hogy hosszú időkön át legyen Révai a nagynevű társaság tagja és gyönyörködtesse lelkes magyar közönségünket az ő remek verseivel. A gratulációk mindenfelől megérkeztek. Nagybánya büszkén vallja magáénak a költőt s őszintén örvend a szép kitüntetésnek. Budapestről is érkeztek sürgönyök. így Zemplénitől: „Petőfista üdvözöllek. Árpád.“ Jakab Ödöntől: „Gratulálok“. „Az igazán megérdemelt sikerhez szívből gratulálok. Ike.“ Zichy Géza gróftól, aki ezt sürgönyözte: „Örömmel jelentem, hogy megválasztottuk 18 szavazattal. Zichy Géza gróf.“ Szabad lett Erdély!- Irta: Jakab Ödön. — Szabad lett Erdély! A vad martalócok Átkozott népe már kereket oldott. S vak félelemmel, messze siró jajjal, Egymást gázolva hazafelé nyargal, Mint a megriadt csorda a mezőn, Ha a nyár sötét fergetege jön, És bús kedvében öldökölve, rontva, Mögötte villám-ostorát kibontja S nagyokat kongat, hogy reszketve fut Előle, ami tud! Szabad lett Erdély! Száguld a vihar, A honvédkardok villámaival! Füstölgő romok Ínsége fölött A honvédágyuk haragja dörög! Ott porzik, bőg a szörnyű fergeteg, Hajtva, söpörve a sok szemetet, Mit szomszédunk a portánkra vetett! Szabad lett Erdély! Oh, ez ünnepen örömkönnyet sir mind a két szemem. Örömkönnyet sir, boldog könnyeket, Minőket alig sírtak még szemek! S valahogy mégis e határtalan, Édes örömnek fanyar ize van: Nem tud a lelkem megbékélni, nem, Hogy az én drága szülőföldemen Idegen hordák szennyes lába jára És rátaposott őseim porára! De mi is volt ez? Isten büntetése? Nagy régi bűnök megérett vetése? Miféle őrült gondolata támadt A nagyravágyó, kis Romániának, Hogy észt, szemérmet félredobva, Népét rabolni ide hozza! Hol van földjének bár egy kis patakja, Mely ellenséges béreiből fakadva S kóbor ösztönnel vándorútra kelve, Ide folyni a mi földünkre merne? Nincs egy patakja, egy folyóvize, Mely utat vágott magának ide! Csak a magyar viz, csak az görgeti Hullámait a román földre ki, Mert mersze van rá, hogy a határvölgyön Vígan dalolva bátran oda törjön, S mert azt is bölcsen rég megérezé, Hogy arra megy a világ — lefelé! Szabad lett Erdély ! A rossz álomnak vége! Mint a füst, elszállt a nagy semmiségbe! Szegre a gondot felejtsük a búnkat: Szebb jövő váltja ezután a múltat, Nem fogja többé minden csürhe nép Bolond ésszel ránk emelni kezét! Úgy voltunk eddig, mint a nagy hegyek, házkodni, csak hadd neveztessünk a te nevedről, vedd el gyalázatunkat.“ Ott dulakodik egymást törve az irigy, orzó dúsgazdaság, elrabolva sok kincshez az elhagyott özvegy egyetlen báránykáját és a szegény árva gyermek egyetlen gyürücskéjét, meghalt édes atyjának emlékét, csakhogy ezzel is szaporítsa igaztalanul szerzett aranyait. „Jaj nektek, kik házhoz házat ragasztotok és mezőhöz mezőt foglaltok. Azért föltárja torkát a pokol, abba leszálljatok.“ Ott ólálkodik a házasságtörők csapata, kik üszköt dobnak a boldog családi fészekre. Megrontják a nemzetségeket, néptelenné teszik a városokat. A három napkeleti királyok helyett is eljöttek az Ur jászolához az igazságtalan, az isteni törvényt lábbal tipró fejedelmek. Hoztak ajándékot is, csakhogy rablott aranyaikról a népek vére csorog, tömjénük és mirhájuk füstje nem száll a felhők felé, hanem a gazság földjén terül el, mint Kain áldozatának füstje. „Fejedelmeid hitetlenek és a rablók társai . . .“ Ily vad orgiákat ül a földre szállt pokol. Tombol, táncol övig véresen az emberi hullák halmain. Megrészegedve önnön gonosz tetteitől, diadaltort ül a bűn, a gazság a jámborság fölött, a nemtelen a nemes fölött, az igaztalan az igaz fölött. De ellene áll az Ur Isten és kivonja kardját hüvelyéből és megöli az igazat és istentelent. Próbára teszi az ártatlanokat és megbünteti a gonoszokat. „Hogyha ellenszegültök és engem haragra ingereltek, fegyver emészt meg titeket . . . É3 e népnek holtteste eledelül lészen az égi madaraknak és a földi vadaknak — és nem lesz, ki elűzze. Mit tegyünk, óh Uram! mit tegyünk e rettenetes Ínség napjain, hogy szent jászolodhoz térdelhessünk és meghallgassad a mi esdeklő szavunkat ? . . . „Térjetek hozzám és megszabadúltok . . . Ha készakarattal engem hallgattok, a föld javát fogjátok élvezni“ . v . Akkor: „. . . Ok kardjaikból szántóvasakat és dárdáikból sarlókat csinálnak; nemzet nem emel kardot nemzet ellen és nem gyakoroltatnak többé hadakozásra.“ Oh! bár már eljönne az Ur örök béke napja, midőn az emberek az Ur világosságában járnának! Szabó István. ——_ (jászberényi). SEVCSENKÓ TÁRÁSZ: R kányafa. Fordította és a Kisfaludy-Társaság november 8-iki ülésén felolvasta: ZEMPLÉNI ÁRPÁD.- „Mit járogatsz ki, a dombra?!“ Szólt lányához édes anyja. Mért sirdogálsz felmenőben ? „Mit turbékolsz, éj-időben, Kékes szárnyú galambocskám!“- „Úgy anyám, ugy!“ S ment a bús lány, Anyja meg sirt, várakozván. Nem álomfű hajt éjjel most A domb ugarából, Ott egy jegyes ifjú lányka Kányabodzát ápol. Könyüivel öntözgette, Ugy kért irgalmat ott: — „Küldj rá, Uram, langyos essőt, Küldj apró harmatot, Hogy ez a fa megfoganjon, Ága, lombja nőjön, Tán, madárként, más világról Kedvesem előjön. Fészket rakok, neki szánom, Lombos kányafámon, S oda szállók, dalolva ha Előcsattog párom. Eggyütt sírunk, csattogunk majd, Ülve gyönge ágra, Hajnalba meg eggyütt szállnak El a másvilágra.“ Három évig járogacott A szép lány a dombra. Lassan a fa megfogamzott, Lombot, ágat bontva. Negyed éven . . . nem álomfű Nyílik éjjelente, Sirt a lány, a kányafával
