Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-12-03 / 49. szám

1916. December 3. 49. szám. (3) Néhány nap múlva több bárka és csónak közeledett az angol hajócsapat felé. Az angolok nagy bámulatára a közeledő vizijármüveken egyetlenegy férfiú sem, hanem csupán nők voltak. Ugyanis a letartóztatott ha­lászok feleségei és felnőtt leányai megakarták szabadítani övéiket. A flottához érkezett nők csakhamar felju­tottak a nagy hadihajókra, ahol iszonyú lármát csaptak. Az angolok szóhoz sem juthattak, a lár­mázok folytonosan azt kiabálták, hogy vagy bocsássák el a halászokat vagy ők is ott ma­radnak. A főparancsnok egyrészt belátva, hogy a halászok fogvatartásával úgysem érhet célt, de másrészt a veszedelmes fenyegetéstől megré­mülve, szabadon bocsátotta a halászokat. Francia és Angolországban ez az eset sok tréfás megjegyzésre szolgáltatott okot, a hajó­csapat rovására. Jó kívánság. Skott Waltertől Írországi koldus alamizsnát kért. A költő tárcájában fél sillinget nem ta­lálva egy egészet nyújtott a koldusnak és tré­fásan megjegyezte. — Ne feledje, hogy fél sillinggel adósom lesz. — Dehogy felejtem, és szivem mélyéből kívánom, hogy a jó Isten addig éltesse amig ezt az adósságomat visszafizetem. Elkeseredett kritika. Johnson angol költő, nem kedvelte a zenét és azt állította, hogy a zene oly benyo­mást gyakorol, mint bármely kellemetlen zaj. Leendő művész előkelő társaságban fuvo- lázott. A szintén jelenlevő költő, az előadás köz­ben élénken folytatta a társalgást. Szomszédja mint zenekedvelő megjegyezte : A szép zenére legkevésbbé sem figyel. Tudja-e, hogy ennek a zeneműnek helyes elő­adása nagyon nehéz ? — Nagyon nehéz ? — Kérdi nagyot só­hajtva Johnson — Én Istenem, részemről azt kívánnám, hogy ne nehéz, hanem lehetetlen lenne. Néhány apróság elhunyt királyunk életéből. Beszélték annak idején, hogy mikor Fe- rencz József királyunk kedvelt miniszterelnöké­nek, Tisza Kálmánnak három fiát, Istvánt, Kálmánt és Lajost grófi rangra emelte s a há­rom ifjú Tisza megjelent a Felség előtt köszö­neté tolmácsolására, a király az audencia folya­mán egyebek között igy is szólott hozzájuk: „sokáig kértem édesatyjokat, engedje meg ne­kem, hogy önöket grófi rangra emelhessem, mig aztán egyszer nagynehezen sikerült ezt nála elérnem.“ Nem tudom, hogy épen ezeket a szavakat használta-é a király, de lényegében (a király: kért; Tisza Kálmán: megengedett valamit a királynak) teljesen megbízható forrásom szerint ezeket mondta volna. Egy dolog bizonyos, az nevezetesen, hogy amit boldogult királyunk lelkületéről tudunk és amit néh. Tisza Kálmán jelleméről megismer­tünk azok, kik hosszabb időn át is legközvet­lenebb környezetében, családi élete körében élhettünk : e kettő igen valószínűvé teszi előt­tünk amaz eseménynek a fentebbiekben adott leírás szerint történt lefolyását. * Kétszer volt életemben alkalmam megbol­dogult királyunk legmagasabb színe előtt áll­hatni, egyszer 1890. szept. 12. a debreczeni kollégiumban harmadmagammal, másodszor 1901 okt. 21-én, a budai kirátyi várpalotában volt audenciám alkalmával egyedül. Fent jelzett időben Debreczen városát tisztelte meg legmagasabb látogatásával a Fel­ség s egyebek között a helyi vasúton ment ki | a nagyerdőre, megjegyezvén, hogy akkor ült életében először ilyen közúti kocsiban. Elláto­gatott kollégiumunkba is, hol őt és magas kör­nyezetét, mint a főiskola lelkésze, a kollégium előtt harmadmagammal fogadtam s az épület­ben bentartózkodása alatt is folyton mellette lehettem. Rendkívül feltűnt mindnyájunknak az iskolaügyek körüli tájékozottsága: akadémia, gimnázium, tanitóképzőintézet, reál, kereskedelmi iskola voltak kérdezősködésének tárgyai. Vég- hetetleniil kedves jelenet volt az, mikor a fő­iskola könyvtárában épen én hiván föl figyel­mét egy ifjúkori ottlévő arcképére, sokáig né­zegette azt, majd igy szólalt meg az ő tiszta magyarságu, de szokása szerint vontatott hangú beszédével : „Csinos fiú voltam akkor, de, fájdalom, az már nagyon régen volt.“ Másodszor 1901-ben, tehát az előbbi után tizenegy évvel, állottam a királyi felség előtt audienczián, hogy hódolattal megköszönjem neki tőle nyert kitüntetésemet. Nem lehet célom le­írni fogadtatásom részleteit, csak annyit jegy­zek föl, hogy több percre terjedő kihallgatta- tásom alatt meleg hangon emlékezett meg a Felség az általa tizenegy évvel ezelőtt látott debreczeni kollégiumról; örömét fejezte ki, hogy engemet, mint monda: ,,áldásos munkámért“ kitüntethetett; ,,köszönöm“ szót mondott, tisz­telgésemért való köszönetét, mikor elbocsátott legmagasabb színe elől. S mondta és tette mind­ezeket oly véghetetlenül egyszerű közvetlenség­gel, szelíden ragyogó kék szemeinek oly báto­rító tekintetével, oly fölemelő jóságossággal, hogy az ember önkéntelenül is feledé azt a végtelen nagy társadalmi különbséget, mely közte, a milliók ura és királya s más oldalról az egyszerű alattvaló között van. De egyúttal meggyőződhetett az ember affelől is, hogy bár természetesen, tudta a F’el- ség kicsoda az, aki eléje járul s miben áll sze­mélyiségének érdeme vagy lényege, de a vele való beszélgetés tárgyára nem készítették őt elő, mert ezt - kétszer tapasztaltam - mindig a forgandó beszéd menete határozta meg. Lovag Csiky Lajos. ___NAGYBÁNYA ÉS VIPÉKÉ _ Üdvözlet Székelyföldre. — Irta: Révai Károly. — Székely „Lázár“-ok nótás unokája Küldi a lelkét a székely határra S üdvözletét visz Csaba népinek. Köszöntlek „tesvér“ bus Kálváriádon ! Minden könycsepped drága gyöngygyé váljon S boldog jövendőt adjon Istened! Hallom nincs tolvaj már apáid földjén Szabaddá lett az ut és minden ösvény Gyimesbükk és a Hargita között; Mig ezt a nótát meleg szívvel dallom, A honvédkürtök ezüst hangját hallom: „Kitisztítottunk bércet és mezőt! A bujdosó kis lányoknak, fiuknak A hegytetőkről tárogatók búgnak: Jöjjetek vissza! Vár az ősi rög ! Apátokat elvitte Gábor Áron S most ott állanak a székely határon. Halljátok-e, az ágyú mint dörög ? Száz kérdés ömlik egyszerre szivemből S küldöm felétek messze végtelenbül, Nagy szeretettel bontva szárnyakat. Igaz-e, hogy a perzselő nagy tüztől A galambducos kapuzábé füstöl S csak vijjognak a szegény madarak ? Mit zug a Maros s szőke hajú Nyárád ? Tudom, borzolta bársonyos hullámát, Amikor annyi tolvaj fűlt belé. De ám azért csak sodorta az árja És valahol egy nagy tenger partjára Kidobta őket farkasok elé. Ej, álom volt csak, mi elmúlt örökre ! Valaha régen tatárhad is törte Úgy, hogy a kíntól összeroskadott. Átéltük azt is. Föltámadt a székely S fölépítette szivével, eszével Az összeroskadt kapuoszlopot. Csak vissza-vissza a ház tűzhelyéhez! A romba dűlt ház fölépül, szebbé lesz A Nyárád mentén, Maros oldalán. A Hargitán is szebb virágok nyílnak, Azokból fűztök csokrot fiainknak, Ha visszatérnek bősz csaták után. . . . Székely „Lázár“-ok nótás unokája Küldi a lelkét a székely határra S üdvözletét visz Csaba népinek, Köszöntlek „tesvér“ bus Kálváriádon Minden könnycsepped drága gyöngygyé váljon S boldog jövendőt adjon Istened ! Heti krónika. Egyik szomorúság után a másik követke­zik. Jó öreg királyunk temetése napját végig szomorkodtuk itt mi is. Éreztük a veszteség nagyságát, az idők súlyát, sóhajtva emlegettük, trogy pedig mi azt hittük, Ferencz József fogja a háborút befejezni és a békét megkötni. És jött a gyászra másik gyász. A Becsből induló gyorsvonat beleszaladt egy másik vonatba és óriási szerencsétlenség történt igen sok ha­lottal és igen sok sebesülttel. Már tegnap beszéltek erről Nagybányán is, mindinkább megerősödött a hír igazsága. Végre ma már a Máv-nak hivatalos jelentését is ismerjük és tudjuk, hogy bizony a megtör­tént herceghalmi nagy vasúti szerencsétlenség nem pletyka, nem kósza hir, nem hirlapi kacsa, hanem szomorú valóság. Tegnap éjjel 3/* 3 órakor történt, hogy a wieni 3-mas gyorsvonat, beleszaladt a gráczi 1308-as személyvonatba s az összeütközés ágyu- sortűzhöz hasonló óriási dörrenéssel megtörtént. Az iszonyú ellentétes erők hatása leír hatatlan. Minden kocsi darabokra tört. Véres hullák, összetört emberroncsok he­vertek. 66 halott és mintegy 150 sebesült maradt a szörnyű esemény színhelyén és pedig 60-nak sebesülése súlyos természetű. Szegény szerencsétlen emberek többnyire katonák voltak. Nem elég, hogy a harctér ti­zedeli őket. Mikor visszajönnek, akkor is utol­éri a végzet. Tallóczy Lajos min. osztályfőnök, Szerbia kormányzója szörnyet halt és sok más előkelő ember. A bukaresti nagykövet halálát nem erősi­tik meg. Az pedig bizonyos, hogy Medve Zol­tán főispán, kölesei birtokos épen megmenekült. Igazán a véletlennek köszönheti. Ugyancsak meg­menekült Ilazay honvédelmi miniszter, aki elő­zőén Győrben szállott ki. Több internatusi növendék is meghalt. A sebesülteket Budapestre és Komáromba vitték kórház vonatokon. Az összeütközés oka az, hogy a megállító jelzést későn vették észre még pedig az 1308-as gráczi vonaton. Röviden összefoglalva ennyi az, amit tu­dunk a borzasztó esetről. Ismét egy súlyos nem­zeti csapás, egy súlyos gyász. Ki tudja hány derék jelesünk maradt ott élettelenül és veszett el a haza boldogitására nézve ! ? Azt hinné az ember, hogy ilyenkor, amikor a király temetéséről jönnek haza, jobban vigyáz­nak a vonatok irányitói és vezetői s ime éppen ekkor történt meg a szörnyű baj, ami valósá­gos nemzeti csapás számba megy. Természetes, hogy ez is busitja, leveri megint Nagybányát s a szegény embernek nem elég, hogy cukorért, fáért, lisztért, tengeriért, petróleumért töri magát, aggódik, küzd, kér, könyörög és boszankodik minden akadályokon keresztül, de az önbánathoz a közért való ke­serű fájdalom is járul.

Next

/
Thumbnails
Contents