Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-11-05 / 45. szám
NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1916. November 5. (2) 45. szám. és anyagi összes javaival. Romok közt járunk, bízva jövendőnkben, de elkeseredetten a pusztulások képeitől. Más időkre tartozik annak megállapítása, hogy az államszervezet felelős faktorai e rettentő harcban mikép állottak feladataik magaslatán, hogy az ipar és kereskedelem értékei és szervezetei a viszonyokhoz mérten is részesültek-e abban a gondozásban, mely őket meg is illette s mely velők szemben gyakorolható is lett volna s annak megállapítása, hogy az állam parancsoló intézményei maguk is azzal a háborús hősiességgel és lelkiismeretességgel végez- ték-e köteles dolgaikat, mint amelyet az állam ráparancsolt más mindenkire ; továbbá, hogy a haszonlesésnek az egész belső életet lenyűgöző és kizsákmányoló törekvései ellen ebben a belső polgári életharcban megtett-e mindent a védtelen fogyasztók védelmére és hogy mi volt e harcban a kapitalizmus szerepe, — ebben a tekintetben a kamara is azon tényezők sorába tartozik, amelyek ellenőri adataikat a közel jövők számára gyűjteni s majdan nyíltan érvényesíteni kötelesek. Ezúttal, a világháború harmadik évében, a harmadik s talán legnehezebb tél előtt azt a kötelességét érzi, hogy nyugalmat és bizalmat hirdessen és a háború gazdasági romjai között járva, kezét nyújtsa minden rászorulónak s ösvényt igyekezzék nyitni az ingadozó életerőknek. Az elnökség, a nemzeti együttérzés erényére mutatva, a kamara tiszteletével és hódolatával köszönti a nagy harc dicsőségét és gyászait, együtt küzd a küzdőkkel és arra hiv fel mindenkit, hogy a maga terén teljesítse törekvésben és lemondásban egyaránt a maga kötelességét. Igen érdekes dolog az is, amit e gyűlésen a balkáni üzleti törekvésekről hallottunk. A szövetséges és a balkáni területek felé irányuló üzleti törekvések során a kamara egyik kültagja, Leitner Ármin jászberényi nagy- kereskedő ugyanis üzleti tanulmányutat tett Szerbiába. Utjának tapasztalatairól érdekes és a Balkán felé törekvők által értékesíthető megfigyeléseiről jelentésben számolt be a kamarának. Az értékes jelentés következő: „Mint Szerbiának egész közigazgatását s törvénykezését, úgy a kereskedelmi és általában gazdasági vezetését is katonai hatóságok intézik. Kivétel nélkül minden közhivatal természetesen katonai kezelésben van, a közgazdaság részére pedig egy „K. u. k. Militärgouvernement Wirtschaftsgruppe“ cimü hivatal áll fenn, külön mezőgazdasági, ipari s kereskedelmi beosztással, ezek mindegyike szakszerű alosztályokra választva. A mezőgazdasági osztály a lehetőséghez | képest gondoskodik minél intenzivebb termelés- | a kozmopolitizmussal kacérkodott korunkban olyan erős és egyetemes, olyan csontig-velőig hatoló lett a nemzeti, faji öntudat, hogy ma csakugyan nincsenek sem keresztény, sem nemkeresztény papok, hanem csak hazafiak, a seregük diadaláért imádkozó s azokat áldó pappolgárok; igy mondhatott dicsőítő beszédet a londoni érsek azokhoz a minden emberi érzésekből kivetkőzött angol martalócokhoz, vagy matrózokhoz, kik a tengerbe esett Zeppelin legénységét nem akarták megmenteni. Tableau. És a sok elvetemültség, az önzés féktelen és bűnös tombolása sem szedhető egy vádbeszédbe a kereszténység ellen, de egy vallás ellen sem. Ma az emberek nem vallásos érdekek szerint mozognak s a tömegben eltűnvén az egyéni felelősség, érvényesülni engedik a vallásos kultúrák által leszorított bestiális vágyakat. Egyénileg felelősek nem lévén, mindent, a saját bes- tialitásukat is az egyetemes vis major-ra, a háborúra hárítják. És még valamit. Én a nyomorult kozákok, oláhok, gurkák és a hozzájuk züllött „kulturált“ angolok, franciák és olaszok mellett látok nagylelkű, emberiesen érző s a háborúban is embernek maradó Isten kezébe fogózó embereket, sőt az ellenségeink között is lehetnek talán ilyenek is, ilyen fehér lelkek. Ne beszéljünk a kereszténység csődjéről, a vallásos világnézetek alkonyáról; legfeljebb arról lehet szó, hogy korunk képtelen a kereszténységet megélni, templomainkban beszélünk, iskoláinkban tanítunk róla, elgyönyörködünk tarol s amint értesültem, a rendes termelőterület 65 százaléka most is be van vetve, úgy, hogy ennek termése előreláthatólag el fogja tartani nemcsak a szerb lakosságot, de a mi ott lévő nagyszámú katonaságunkat is. Nagy súlyt helyeznek a lótenyésztésre s ezért több helyen, magában Belgrádiban is, rendszeres csikónevelő berendezéseket létesítettek. A szőllőket is a katonai hatóság vette kezelésbe s az eddigi kilátások jó szürettel biztatnak. E helyütt meg kell említenem, hogy nagyon csalódnak azok a magyar szöllösgazdák, akik hírlapi közlemények nyomán azt hiszik, hogy az újonnan feltárandó bolgár és szerb rézbányák majd olcsóbbá teszik a rézgálicot, mert közvetlenül egy szőllőt kezelő magyar gazdá- szati tiszttől tudom, hogy felettes hatósága, maga a Wirtschaftsgruppe kilogrammonként 10 koronáért számította neki a rézgálicot. Iparról Szerbiában ezidőszerint alig lehet szó. A kereskedelmi helyzettel azonban már érdemes bővebben foglalkozni. Vezető katonai körökben úgy értesültem, hogy Szerbia most még egy külön gazdasági egységnek tekintetik s nagyjában az az elv irányadó, hogy lehetőleg saját erejéből tartsa fenn magát. Szerbia lakossága a háború következtében jelentékenyen leapadt (Belgrádban a régi 100,000 ember helyett 50,000 van) s igy a kereskedelmi forgalom a minimumra redukálódott, amit még súlyosbít a közlekedés nagyarányú nehézkessége is. A háború előtti vámtételek változatlanul fennállnak s ez úgy ki-, mint befelé szintén nagy akadálya a szabad forgalomnak. Élelmiszereket és olyan cikkeket, amelyekre a katonáknak van szüksége, könnyű bevinni, de már pl. textilárukat igen nehéz, mert ilyeneknek itthonn is nagyon szűkében vagyunk s csak ritka esetben lehet még az elfoglalt területekre is kiviteli engedélyt szerezni. Másrészt Szerbiában a szükséglet is jelentéktelen, mert a lakosság kereseti viszonyai nagyon rosszak. Mikor csapataink a németekkel együtt Belgrádba bevonultak, textilárukban még nagy készletek voltak felhalmozva, ezeknek jórészét a németek elszállítottak és utánuk mindjárt egy bécsi és egy budapesti összevásárolt kb. ‘/2 millió értékű árut, még pedig olcsón, mert a lassanként visszatérő kereskedők nem voltak tisztában a mai konjunktúrával, aztán riadt háborús állapotukban örültek, ha pénzhez jutottak. Ma már e tekintetben is más a helyzet. A belgrádi kereskedők még meglévő készleteikkel, dacára az igen gyenge keresletnek, takarékoskodnak, de ha kiadnák is kézből, a katonai hatóság nem ad rá kiviteli engedélyt, mert ép az utóbbi napokban kapott utasítást arra nézve, hogy mindennemű készletet tartsanak vissza és nai felségességén és belemagyarázunk mindent, áttorzitjuk a magunk érdekeinek arculatára, megrontjuk, hogy ne tudjon megjavítani. Ámde a nap süt, még ha kormos üvegen át nézzük is. A vallások ember ideálja ezért szép és nemes vonásu marad, ha az emberek le is rántják magukról az isteni képmást. Azok a megbüvölő szépségek, melyek a kereszténység ethikájában csoportosulnak, ma is eleven varázsnak, csak az a baj, hogy elméletben élnek csupán, nem a gyakorlatban. A minta szép marad, még ha nem is másoltatott le. Most, amikor az álkeresztyén kultúra roppan meg s általában : mikor az álvallásosság — a zsidó is, a mohamedán is — csődbe jut, csak egy logikus, okos lépés van hátra ... És az ? Lefektetni mélyebbre az alapot s komolyabb építést kezdeni, hogy az élettervrajz testet öltsön. Magyarul szólva: legyünk már, kezdjünk már lenni őszinte kivül-belül, nyíltan és titkon, piacon és otthonn istenfélők, ember szeretők, akkor a háború a világ újjászületése felé lesz egy nagy lépés. Tehát: kérünk már élő, igaz gyakorolt vallást, nemcsak szép elméleteket, melyeket meghazudtol a praktikus élet! Bocsánat, hogy e helyen ilyen predikáció- szerü gondolatokat pendítek meg, de erről a tárgyról jó itt is beszélni. Épp az volt a baj, hogy ilyen természetű kérdést a társadalmi lapokból száműztünk. Jó erről szót váltani. Duszlk Lajos ne engedjék ki, mert annak hosszabb ideig el kell tartani, innen pedig pótlásra nem számíthatnak. A kereskedelmi muzeum levelezője készséggel támogat ugyan minden előretörő törekvést, de ilyen körülmények között eredményeket egyelőre nem lehet elérni s várni kell, mig a viszonyok javulnak és állandósittatnak. Hogy ez hogy fog kialakulni, ma még el sem képzelhető, mivel minden a békekötéstől és a keresk. szerződésektől függ. Megemlítem még, hogy több nagy bank: Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Anglo-Osztrák, Magyar Bank, Leszámítoló Bank, Wiener Bankverein kirendeltséget állítottak fel Belgrádban s ezek már működnek is. A Haditermény Részvénytársaság is most szervezi belgrádi fiókját.“ Külföldi esetek. Angol haditudósító. Az 1870/71. évi német-francia hadjárat alkalmával, Franciaország kisebb városainak egyikén német szekerész-csapat vonult át, de az első szekér éppen a nagyvendéglő kapuja előtt oldalvást dőlt és azért az egész csapat megállóit. A lovakat hajtó katona nyugodtan szállt le a bakról és miután látta, hogy keréktörés idézte elő a bajt, bement a vendégfogadó udvarára, honnan csakhamar jó kerékkel tért visz- sza, melyet megfelelő segítséggel a tengelyre illesztve az egész csapat akadály nélkül folytatta útját. Az angol nagy lapok egyikének haditudósítója ugyanabban a vendéglőben töltött nehány órát azzal a szándékkal, hogy onnan küldjön a helyszínén személyesen szerzett tapasztalatairól tudósítást. Feltűnt neki a balesetet szenvedő szekerész nyugodtsága és különösen az, hogy oly gyorsan tudott a bajon segíteni. Terjedelmes sürgönyben tudatta észleleteit és nagy lelkesedéssel emelte ki a német hadivezénylet körültekintését. Hogy a szekerészcsapat véletlen keréktörés miatt föl ne tartóztassák, ideje korán gondoskodtak arról, hogy minden községben kerekek álljanak rendelkezésre. A sürgöny elküldése után, a haditudósító ur folytatni akarta útját, ami azonban egyelőre nem volt lehetséges. Kocsisa ugyanis jelentette, hogy kocsijának egyik kerekét a szekerészek elvitték. Az anglius nagyot nézett, de terjedelmes sürgönyének tartalmát nem rektifikálta. Alapos oktatás. A japán császár egyik termében rendkívül értékes, húsz darab porcellánvázát állított fel. Semmit sem kedvelt annyira, mint vázáit. Úgy őrizte azokat, mint szemefényét. A terem tisztántartásával megbízott szolga az egyik vázát véletlenül elejtette és az ketté tört. A császár dühbe gurult és a szerencsétlen szolgát halálra ítélte. Következő napon öreg pap jelentkezett a császárnál és mély hódolattal adta elő, hogy az eltört váza két darabját úgy tudja összeragasztani, hogy nyoma sem lesz a törésnek. A császár nagy örömmel vezette az öreget abba a terembe, ahol a vázák fölállítva voltak. A pap fölemelte erős botját, melyre támaszkodva jött a terembe és egy ütéssel valamennyi vázát leütötte a magas álványról; a vázák ezer meg ezer darabra törtek. — Boldogtalan! — Mit csináltál? — kiáltotta a haragtól és rémülettől magánkívül levő császár.- Kötelességemet teljesítettem - válaszolta nyugodtan az aggastyán. - A haszontalan vázák egyike a köztudomásra jutott ítélet szerént életébe fog kerülni egy embernek. Azért elhatároztam, hogy a hasonló eshetőségekből származó kegyellenségeket megakadályozom. Elégedjék meg Felséged az én életem föláldozásával. A császár magához tért és megbocsátott nemcsak a papnak, hanem az elitéit szolgának is. De már késó. Eduard angol király bizalmas körben ebédelt. A walesi herceg fiacskája hirtelenül kiáltotta — Nagyapa!
