Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-09-24 / 39. szám
Nagybánya, Í9t6a Szeptember 24. — 39. szám XLII. évfolyam 3n GL ÜT IE3 Xj US iKTX HL IVSZIKTiDIEÍIQElőfizetési árak: Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. -------------- Egyes szám 20 fillér. ===== Fe lelés szerkesztő és Isptuiajdonos RÉGÉSZ JáíÜOS Fömunkatárs és h. szerk RÉVAI KÁRÓL, vstaauHKi^mteeKsaBam ’óhivaf al: >n alatt = ANYA. A mi romáíijaiok és a háború. Mindenütt, ahol magyar földön románok élnek, testvéries egyetértést tapasztaltunk magyarok és románok közt. Ez az egyetértés különösen most tűnt ki nagyszerűen, a háború ideje alatt, amikor is egymásután kerültek nyilvánosságra a hűségnyilatkozatok. Az értelmiség és a földművelő nép egyaránt sietett hűségnyilatkozatával bebizonyítani ragaszkodását a magyar haza rögéhez és az uralkodóházhoz s nem hallottuk hírét sem annak, hogy valahol az országban bármi csekély kirívó hang zavarta volna meg a hazafias együttérzést. Jóleső érzéssel állapítjuk meg ezt a tényt s reményt merítünk belőle arra is, hogy az Erdélybe besurrant ellenséges hadsereget rettenes csalódás s ennek nyomán rémitő katasztrófa éri. De hisz ez nem is lehet másképen! A mi románjaink magasabb kultúrával rendelkeznek és közgazdaságilag is messze fölötte állanak romániai fajrokonaiknak, kik bizony még mindig szolgaságban élnek s kik kezükben koldusbottal tengetik életüket. Hogyan gondolhatták oda át Romániában, hogy a mi románjaink az ő szárnyaik alá vágyakoznak? Egy pár beteges képzelődésü nagyravágyó ember kürtölte tele a világot elnyomatással, szolgasággal, amit a mi románjaink most lépten-nyomon megcáfolnak és visszautasítanak. E kis elmefuttatást abból az alkalomból írjuk most, hogy egyik nagyváradi újságban egy román ember magyar verset irt. Jó lesz ezt a verset eltenni örök emlékül ! Üveg alá, keretbe foglalja ezt a pár sort minden román hazafi s tegye oda háza falára, mint ahogyan a „házi áldást“ szokták. Hadd maradjon késő nemzedékeknek tanulságul és büszkeségül. Vigyék be az iskolákba, hadd tanulják meg a gyermekek is és ünnepélyes alkalmakkor szavalják el a „Hazádnak rendületlenül“ imádságunkkal együtt. A „Nagyváradi Napló“ verse igy hangzik: Román=magyarok üzenete. Azt hittük eddig: testvérek élnek Az aldunai Kárpátok alatt, Kik előtt szent a rokon-^ér kapcsa, S nem szemétdombra dobott rongy cafat. Most látjuk, hogy csak koncra éhezett, csúf, Sötétlelkü Káinok voltatok. El véletek ! Irtózva tagadunk meg Mi román magyarok, Emelt fővel vallottuk eddig azt, Hogy bölcsőnkben román szó altatott. Mert tisztelet és becsület emeltek A román névnek eddig kalapot. De gyalázatot, szégyent hoztatok rá, Kik őreiként hivalkodtatok. S ökölbe szorult kézzel pirulunk most Mi román magyarok. Zsarnokság i Gazul szabad népekre toneiea,. A történelem legsötétebb lapja Undorral Írja hitvány tettetek. Árulás, gazság lobogóival A végzet elé csak rohanjatok! Ti trónt! De bitót ácsoltunk a cárnak Mi román magyarok! És számolunk még, ó reszkessetek! Az olcsó vigság könnybe, jajba fül. Reátok és a cári csorda hadra Bosszúnk lesújt még irgalmatlanul. A szégyen foltját, a gyalázat mocskát, Amit ti a nevünkre hoztatok: Le fogjuk mosni tűzzel, vérrel, vassal, Mi román magyarok! Pelle János. Innen a Rozsály aljáról üdvözöljük a román költőt, meleg szívvel, magyar szeretettel! Bányászatunk. Mint már említettük, Jakab Dénes bányakapitány jelentése olyan részletekre kiterjedő nagy mű, melyből legfellebb mutatványokat hozhatunk, a maga egészében különben a jelentés messze túlszárnyalja lapunk megszokott kereteit. Most a Szén- és kisfémbányászatra vonatkozóan akarunk egyetmást rövid ismertetésül közzétenni. Az idevonatkozó részlet igy hangzik: A szénbányászat egy uj bányaművel gyarapodott, Reicher Henrik nagyváradi mérnök Almamezőn, Nagyvárad környékén, a Jászóvári praemontrei kananokrend földbirtokán, a föld- tulajdonos renddel kötött szerződés alapján még 1913. év október havában szénre kezdett kutatni. Kutatását szénkibuváson kezdte, később Emlékek. — Irta: Révai Károly. — Mintha sas vágná karmait szivembe, Mikor az újság híreket jelent be, Hogy Székelyföldön, dúlnak banditák; Jaj ! Ha nem félném a jóságos Istent, Megkáromolnék mindenkit fent és lent; Ily büntetést, miért szabott reánk ! Gelence ! Rólad szomorú hir járja! Fölégetett a zsiványok dandárja, Legyilkolt nőket, aggot, gyermeket. Nem kellett hozzá semmi nagy vitézség! A Doberdón volt mind a férfi népség, Vagy a tiroli havasok felett. Él-e „kied“ még Héjjá András gazda? Portáján éltem hetekig dugaszba A nagy „korella“-járvány idején. Jár-e a malma ahajt lenn a végen, Mely azért zúgott akkor oly kevélyen, Mert papnak készült a legszebb legény. Jut-e eszébe: hetvenhármat Írtak, Hogy neki vágtunk a kökősi hídnak, Velünk tartott Bodor Ferenc uram, A tisztelendő szintén - Barcsa Endre, — Ki mindnyájunkkal koccintgatott rendre; Bár rút volt, de a szive szinarany! Most - hire jár — hogy Gelencének vége, „Kietek es“ a temető ölébe Kerültek mind a zsiványok miatt! Csak én élek még messze, messze távol S irom e pár sort könyem hullásával Egy Zazarparti nagy kőház alatt. Évek sorában — tudom — még sok év lesz, Mig a „Feketeügy“ selymes vizéhez Megtörtén, aggva egykor eljutok; De mennem kell, hogy a székely barázda, Az én kihulló könyeimtől ázva Hirdesse majd, hogy tietek vagyok! Mende—mondák. Amit Napokon se mert megtenni. Tudvalevő dolog, hogy I. Napóleon Talmát, a hírneves színészt nemcsak mint művészt becsülte nagyra, hanem mint embert is kitüntette bizalmával és barátságával. Annál feltűnőbb, hogy a nagy uralkodónak nem volt bátorsága kegyencét megfelelő kitüntetésben részesíteni. Erről az ügyről Napoleon Szent Ilona szigetén a következő érdekes kijelentést tette :- Miután intézményeim rendelkezései szerint, mindennemű kiváló érdem egyenlő elbírálás alá esik, azzal a szándékkal foglalkoztam, hogy Talmát kitüntetem a becsület-rend keresztjével, de ebben mindig meggátolt szokásaink megokolatlan szeszélye és előítéleteink nevetséges volta. Egyelőre tehát olyan kísérletet tettem, amelyről jogosan föltételezhettem, hogy rám nézve semmiféle következménnyel sem jár, ugyanis kitüntettem Crescentini tenoristát a vaskorona-renddel, ez utóbbi mint olasz érdemjel, olasz művésznek jutott, következésképpen jogosan föltételezhettem, hogy nem kompromittálhatja kormányomat és meg leszek kiméivé az ostoba, gúnyos élcektől. Csalódtam, mert az énekes kitüntetését mindenhol rosszalással fogadták. Olyan hatalmas nálunk a közvélemény és olyan buták az előítéletek, hogy én, aki királyi koronákat osztogattam tetszésem szerint, aki előtt mindenki meghajolt, nem bírtam annyi hatalommal, hogy egyszerű vörös szalagocskát juttathassak annak, aki arra nagy művészetével méltán rászolgált. * Eltiltott nevetés. Fi’ed C. Neuent különös büntetésre Ítélték az orvosok, mert hirtelen bekövetkezhető halál elkerülése céljából eltiltották a nevetéstől. A szomorú nevetési tilalom előzménye igy történt: Fred Neuen, aki épitc- lakatos volt New-Yorkban a „Hudson Terminál“ épületén dolgozott, mely mint a többi felhőkarcoló, számtalan emelettel birt. Egy na-
