Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-07-30 / 31. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁW ' GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE y^ Debreczt TVT X W ,T-~> IFI TVT V ^ Si Xk XL 3XT X”» . Elf'Egész év•'elelös szerkesztő és Isptulajdonos RÉVÉSZ JkUÚS (&K'*zéx*xri*x Főinunkatárs és h. szerkesztő RÉVAI KÁROLY iSBBffiBM8KiSáttBÍS5íáSfl^B3l üBSüü as Szerkesztőség és kiadóhivatal: = Felsőbóníjai-iitca 20. szám alatt =s TELEFON SZÁM: NAGYBÁNYA, 18. kapitányság. ^gyik^f-ö városi bulvárd lap napi hírei közt a következő, feltűnést keltő hir jelent meg: A nagybányai bányakapitányság Nagyváradra kerül. Nagyváradról jelentik: A kereskedelemügyi és földmivelésügyi minisztérium egyetértőleg úgy határozott, hogy a nagybányai bányakapitányságot Nagyváradra helyezik át. Biharmegyében ugyanis az utóbbi időben számos igen értékes bányaüzem nyílt meg, amelyek gazdaságos kihasználása és felügyelete országos érdek. Azonfelül forgalmi szempontok is Nagyvárad mellett szólnak, amely épp oly közel esik a bányakapitányság körletébe eddig esett bányákhoz, mint Nagybánya. A bányafelügyelőség, amely felettes hatósága a bányakapitányságnak továbbra is Nagybányán marad. Nagybánya város közönségének az a része, a mely csak futólag olvassa a napi lapok híreit, megdöbbenéssel vett tudomást a hírről, mely szerint városunkat megfosztanák egy fontos állami intézménytől ; azok pedig akik bele néznek a dolgok mélyébe, mosolyogva lapoznak tovább s lesajnálják a szegény lapot, melyet Nagyváradról felültettek a felületes riporterek. Hogy valóban felületes riporterek agyában fogamzott meg az egész hir, az kitűnik annak szövegezéséből is. Mert először is: mi köze a kereskedelmi és földmivelésügyi minisztériumoknak a Bányakapitánysághoz, mely tisztán csak a Pénzügyminiszter hatáskörébe tartozik? Másodszor: mióta van a minisztériumoknak az a joga, hogy állami hivatalokat szüntessenek be és ujjakat teremtsenek tetszésük szerint? Harmadszor és századszor: állami költségvetés nélkül miként gondolja valaki lehetségesnek egy állami hivatal felállítását valamelyik városban? Megkérdeztük erre vonatkozóan a a bányakapitányságot, mely a hírről úgy nyilatkozott, hogy „egyáltalában semmi alapja nincs,“ s az illető nagyváradi tudósító inkább csak jámbor óhajtásait fejezte ki, s hogy hozzá nem értő ember irta, az több egyebeken kívül kitűnik abból is, hogy valami felettes hatóságról is beszél, mely Nagybányán megmarad ; holott tudva van, hogy a Bányakapitányság felettes hatósága a Pénzügyminisztérium, mely ezidőszerint még Budapesten székel. Nem lehetetlen azonban, hogy Nagyváradon egy kirendeltséget, egy úgynevezett bányabiztosságot állítanak fel idővel, de ahoz is törvényhozási engedély szükséges. Megnyugtathatjuk tehát teljesen városunk közönségét, midőn kinyilatkoztatjuk, hogy a Bányakapitányságnak innen történő elvitele tisztán légből kapott hir, melynek semmi alapja nincs s csakis a 8 órai Újság tudósítójának agyában született jámbor óhajtás. Ha a hold világit. Esti tiz óra volt. A napnyugat még kissé fénylett, mutatván, hogy csak pár perccel előbb ment pihenni az öreg égitest. A keleti pályaudvar mellett már égtek a hatalmas villamos lámpák. Az elektromos fehér fény közt csak pár ember várt a gödöllői villamosra. Vagy egy negyedóra múlva megtörtént a beszállás, bekapcsolták a motorokat, zümmögött és dörömbölt pár percig a masina, aztán nekiindult a már egészen besötétült éjszakának. A nemdohányzóban csak ketten ültek. Egy bánatos feketeruhás lány és Kapucziner Gyula önkéntes. A lány behunyt szemmel dűlt a poros zöld kanapéra, olykor-olykor kinyitotta fáradt, beesett szemeit és kipillantott a Rákost környező városrészek utcáinak csipkés lámpasoraira. Az önkéntes álmosan fütyörészte: „Diófából — sej haj! — diófából nem csinálnak koporsót, Önkéntesnek — sej haj! — önkéntesnek nem Írnak [búcsúztatót. Muszka ágyú lesz annak a búcsúztatója Szőke kislány — sej haj! — szőke kislány lesz a meg[siratója." Fütyülte, fütyülte egészen addig, mig csak meg nem érkezett a rákosszentmihályi állomásra. Kiszálit. Az erdőn keresztül haza bandukolt a táborba, a posztnak felmutatta kimaradási engedélyét s aztán bement a barakkba. Levetkezett, magára húzta rongyos pokrócát és elakart aludni. Nem tudott a nagy melegtől. Eszébe jutott a villamosban abbanhagyott nóta. Lassan megismételte kétszer-háromszor és csak a napos tudta elhallgattatni, hogy ne fütyörésszen, mert felébrednek a többiek. Elhallgatott és gondolkozni kezdett a nótáról, erről eszébe jutott az utazás és aztán a Mikor ifjú voltam . . . Irta: Révai Károly. Mikor ifjú voltam, nagyratörő vágyak Fölkapták a lelkem s sodorták tovább; Virágos mezőkön leltem buja ágyat, Hallgatva a szellő s patak moraját. Az enyém volt akkor az egész világ! Szivemre mosolygott az örök természet, Rózsaszirmok hulltak lábaim elé; Édes napsugára ringatott, becézett, Csókot hintegetve homlokom felé, Mintha színaranyban megfiirösztené. A hegyek lejtőin fenyvesek zúgását Ábrándos szivemmel mélán hallgatóin; Madárcsicsergéséi, vadgalamb bugását Szerelmes szavakkal magyarázgatám. Jaj, a sok madár mint kacagott reám! Koszorúi álmodtam fényes hir virágból, Fonta a fejemre mennyei alak; Mámorossá lettem rózsa illatától, Fényes lett szivemben minden gondolat, Égi kéz dajkálta ifjúságomat. . . De eyyszer csak ősz lett; dér szitált fejemre. A lelkem kifáradt, bús lett a világ. Kinos évek súlya tornyosxdt szivemre, Alig volt körültem egy fakó virág, Csak a véghetetlen néma pusztaság. És most úgy tekintek a letűnt időre, Mint a fáradt vándor, ki pihenni tér; Lehunyom pillámat, nem nézek előre; Megadással várok, a mig jön a tél S lehull az utolsó megfakult levél. Esetek. Jön a repülő! Gyönyörű szép, csillagos az éjszaka, nem bömbölnek az ágyuk, nem ropognak a fegyverek, csend van mindkét oldalon s az ember el is felejtené, hogy világháború van, ha j egy-egy megijedt tálján előőrs nem lövöldözne ; időnként, vaktában a mi állásaink felé. Az . x . számú hegyitüzérezred egyik ütegjének trainje a front mögött egy kis Dolinában, szükségbarakban van elhelyezve. Parancsnoka egy főtiizmester. Mint minden „jól nevelt katona“, ő is szeret a kollégákkal esténként el- kártyázgatni. Ezen a nevezetes estén is együtt ült a négy jó barát: egy főtiizmester, egy zsan- dárőrmester és két ütegbeli tűzmester. Éjfél után fél két óra tájban éppen elhatározták, hogy aki a piros ászt kivágja, az oszt utoljára. Ekkor beront a kis külön épületbe (különben „Villa Juliska“ és ha szép idő van, az eső nem esik be, néha a szél sem jár keresztül rajta és ha a nap egy kicsit melegebben süt, oly kellemes meleg van belül, hogy a bányai szilva bátran aszalódhatna benne) — s nagy ijedten jelenti, hogy jön a repülő, tessék a lámpát eloltani. A társaság egy pillanat alatt felugrik, a főtiizmes- ter kiadja a parancsot, hogy a legénységet azonnal fel kell költeni s minden ember a lovához siessen, hogy abban az esetben, ha a repülő bombát dobna, a lovak ijedtségükben nehogy összerugják egymást. A fiuk, ismerve az öreg természetét, egy pillanat alatt a lovaknál teremnek, a partnerek pedig kint maradnak és lesik, hogy honnan jön és merre megy a repülő. Pár perc múlva a hegy felett feltűnik a „Parseval“ tipusu kormányozható léghajó, a motor ellál, mintha tényleg itt akarna bombát dobni. De nem! Ismét megindul s megy tovább. A veszély elmúlt. Mivel azonban attól tartanak, hogy a koma visz- szatér, nem fekszik le senki. Reggel négy óra felé vissza is került az ipse, de nem valami kellemes lehetett az útja, mert minden oldalról kapta az üdvözléseket. A tálján sógor mindenáron vissza akarta utasítani a neki szánt kis vasgalambokat, de két ágyú annyira szívesen adta az ajándékot, hogy egyiket a közepébe, másikat pedig az elejébe tette, amitől bizony a sógorék utazókosara meggyu- ladt és elkezdett lefelé jönni teljes sebességgel. Egetverő Hurrá ! Éljen ! Szetreászke! és Zsivió! kisérte ebben az utolsó útban a tálján komáékat, - én úgy gondolom, ezt szívesen el is enged-
