Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-07-16 / 29. szám
(2) 29. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1916. Julius 16. megöli. Gyüjthetjük a bogarakat jól záró és vízmentes bádogdobozba is, ha ezt forró vízbe állítjuk, a hő megöli a bogarakat. A bogarakat papiroson szétteregetjük, a padláson vagy a napon jól megszáritjuk. A száraz bogarakat dobozba vagy ládába csomagoljuk, úgy, hogy ne töredezzenek össze. A körisbogár csípős anyagot tartalmaz, azért mindig mossuk meg a kezünket, ha vele foglalkoztunk. Ne nyúljunk szemünkhöz, vagy a szájunkhoz mosakodás előtt. Nagyon üdvös dolognak tartanók, ha valamelyik iskola a gyűjtés vezetését és irányítását kezébe venné. Külföldi esetek. Az orosz cár pingálása. Első Miklós gyakran látogatta, az egyik pé- tervári festőművész műtermét. Érdeklődéssel nézte a művész alkotásait. Lassanként maga a cár is kedvet kapott a rajzolgatáshoz. Elővette a ceruzát és katonát rajzolt. Elkezdte a lábnál és végezte a sisakkal. Nem hiányzott sem gomb, sem csatt, minden egyes ránc szabályos volt. Kedvenc munkáját szorgalmasan folytatva, csakhamar feltűnő gyakorlottságra tett szert. Egy nehány hét múlva már ecsetet is vett a kezébe és katonáit megfelelően színezte. De a művész rémületére, majdnem kész tájképeit kezdte a cár katona rajzolgatásaival kiegészíteni. A művész Teniernek rendkívül értékes festményét hozta el a császári képtárból. Midőn a cár megpillantotta, kezébe vette ecsetét és az értékes kép előterén látható öreg asszonyt dobossá, rözsekötegétpdeig dobbá alakította át. — Teniernek többi festményeit is hozassa el képcsarnokomból én majd a mai kor igényeinek és ízlésének megfelelően valamennyit átalakítom. Szerencsére találtak másolatokat, a cár azokat pingálta át saját Ízlése szerint. A pumpoló francia herceg. Jerome, I. Napoleon fivére, mielőtt Veszt- fália királya lett, fényes jövedelme dacára gyakran jutott pénzzavarba. Ilyenkor rendszerint Murathoz, Napoleon segédtisztjéhez fordult, aki készséggel segített a bajon. Egy alkalommal olyankor állott elő a baj, midőn Murat nem volt Párisban, azért nagybátyjához, Franciaország alamizsnamesteréhez fordult. Az udvari főpap világhírű képcsarnokában, most érkezett mestermüveket szemlélt, midőn Jerome megjelent. A hazafiasak közül legjobban példázza énjét a végszó, amelyet egész terjedelmében ide igtatunk: Csak egy rongyom van, mely testem takarja És mindennapra egy falat kenyér; A puszta földnek csakis az avarja, Hol munkakedvem televényt nem ér. Szomjamat oltja árkok tocsogója, Hol békanyál közt nincs egy tiszta folt; Ez összesen a kincsek milliója, Mit nékem eddig a Hazám adott: Be könnyű volna átkozódni érte S hazám testét megmarni, mint az eb; Ököllel ütni lüktető szivére, Hol nyitott sebe a legvéresebb. Kacagni rajta őrjöngésbe fulva, Mikor az arcán lázas tűz ragyog S szemébe vágni: ez az Isten ujja! Légy nyomorult, ha én is az vagyok! Sohasem jártam idegen világban, Dél izzó napja nem tűzött reám; Én csak a magyar rónaságra vágytam S futottam egy-egy délibáb után. A Tiszapartra jártam álmodozni, Hol a közelben vert a fülmile ; A parti fűzek aranyos pimpói Selyem szálakkal hintettek tele. Gyönyör ha kellett, királyi, fenséges: A magyar földre hajtám le fejem; Feledtem azt, hogy testem-lelkem éhes, A mámor tombolt lázas szivemen. Megfelelő üdvözlések után az öcskös előadta kívánalmát. — Huszonöt arany! és ugyan mikor adnád vissza? — Egészen pontos határidőt nem mondhatok. — Nagyon sajnálom, de éppen most rendkívüli kiadásaim voltak. Ez a Van Dick több mint hatezer aranyomba került. — Tehát megtagadod a huszonöt arany kölcsönzését ? Kedves öcsém -- nem tehetem. — Ez a pimasz engem kinevet — kiáltotta Jerome és kardját kirántva, a több mint hatezer aranyba került kép felé közeledett — rögtön kiszúrom csúfoló szemét. — Megállj Jerome, hiszen a pótolhatatlan kincs több mint hatezer aranyba került. — Rögtön végezek vele, ha nem adsz kölcsön huszonöt aranyat. A főpap nagyot sóhajtva vette elő a tárcáját és egyenként rakosgatta az aranyakat az asztalra, amig a kívánt szám megvolt. Sorok az exercierplatzról. „Habt Achtban nem szabad mozogni“. % Nagyon kellemetlenek voltak az első napok és sokszor visszasírtuk boldog civil életünket, mikor még nem voltunk bebújva az ,,angyalbőrbe'A feszes testtartás, a nap égető tüze, mely nemcsak testünket perzselgette meg, hanem némelyikünknek szemgyuladást is okozott és a kíméletlen katonai szigor, mely nem ismer pardont, olyan dolgok voltak eleinte, melyekről azt hittük, hogy nem sokáig fogjuk kibírni. A gyakorlatok még csak mentek valahogy és ezért nem is volt annyi baj, de annál több büntetést kaptunk a habt Acht alatti mozgásért és beszélgetésért. Gyakran megfuttatták az embert. Ez volt az első büntetés. Ha ez nem használt, jött a második is. ötvenszer-százszor és igy fél kétszázötvenszer is leíratták velünk, hogy „Habt Achtban nem szabad mozogni“. Egy vasárnap dienstfrei lévén, nem volt semmi dolgom és miután délelőtt jól kialudtam magamat, gondoltam egyet és a jövőre való számítással kezembe fogtam a tollat, elővettem pár iv papirost és lekörmöltem ötszázszor, hogy „Habt Achtban nem szabad mozogni“. Betettem a zsebembe és nem gondoltam többet vele, teljesen megfeledkeztem róla. Múltak 8 napok, lassan, borzasztó lassan. Sok viz lefolyt a gyakorlótér mellett ballagó Dunán a következő csütörtökig. Úgy nyolc óra felé, mikor már fölébrednek a Margitsziget szúnyogjai és legyecskéi, habt Achtban álltunk. Káplár ur G . . . próbálta, hogy miként tudunk Acélos búza suttogott fölöttem, Vándor darúpár krugatottle rám; Barázdáidba hintegettem könnyem Megrágalmazott én szegény Hazám! S csak Téged áldlak drága Magyarország, Sok ellenséged akármint üvölt! És hálás szívvel fordulok te hozzád, Mert magyar szóra tanított e föld. Mig oda jutok én is az avarra Nem nyitom ajkam, -> áldó szóra csak! Petőfi nyelvét nem használom arra, Hogy azzal Téged összemarjalak! Sok szép műfordítást találunk a könyvben németből, románból. Egy-egy napvilágot is látott (pl. a Rajnaőre, sikerült, szellemes alkotás), többnyire azonban most kerülnek először világ elé. Jól tudja megválogatni, mit ültessen át, hiábavaló léhaságokra nem pazarolja idejét. Eminescut különösen szereti. Van is ebben az emberben valami csodálni való eszmegazdagság. Olyan, mint a rogyogó, piros gyümölccsel megrakott egészséges fa. Újat, komolyat, szépet, igazat nyújt. A „Vágy“ cimü versét Révai fülbemászóan pengeti nekünk: Ó, hogyha olyan Hatalmas lennék, Hogy minden vágyam Beteljesedjék: Tükörré válnék Legszívesebben, jelentést tenni, ha a hadnagy ur rapportot tart. Egy fölébredt legyecske átrepülvén a Margitszigetről, kifáradt a hosszú utón és hogy magát kipihenhesse kicsinek épen nem mondható orromra telepedett. Ez nem jó lesz igy barátom, gondoltam magamban. Innen valami módon távoznod kell, ha nem akarsz velem összeveszni. De csepp kedvet sem mutatott arra, hogy a búcsuzás himes mezejére lépjen, hanem szakadatlan sétálgatott jobbra-balra. Káplár ur G ... egy pillanatra megfordult, én fel akartam használni az alkalmat és megragadtam kellemetlen vendégemet. Vesztemre. Káplár ur G ... észrevett engem. — Mit asztát ? Maga mozogsz a habták alatt“?! Kérdés volt ugyan megszólítása, de a legrosszabb fajtájú, melyre nem várt és valószínű nem is tűrt volna feleletet. Hallgattam és nyeltem egyet, egy jó nagyot. — Hulnapra százszor lefoksz Írni, hogy „habt Achtban nem szabad mozogni.“ Hirtelen átvillant agyamon, hogy a zsebemben van ebből a szép mondatból ötszáz darab, ötvenes kolumnákba osztva. Gyerünk csak elő ezekkel. Mikor megkaptuk a ruht-ot jelentkeztem káplár ur G.. .-nél és alásan jelentvén átadtam neki a büntetést. Nagyot nézett, egyik szemével mosolygott és a másikkal, ha jól emlékszem, villámokat lövelt. Belepillantott a papirosba és mikor felnézett, már láttam, hogy rendben van a dolog. — Ki írsz észtét le! És mikor? — Káplár urnák jelentem alássan én magam írtam a múlt vasárnap. — Jó vicc, jó vicc. Szép írása van neked magának, Einrücküng után kommen Sie be az irodába. Miután bevonultunk kaszárnyánk udvarára és a még nálam lévő négyszáz mondatból egy bajtársamnak átadtam ötven, a másiknak százötven darabot, bementem az irodába és 11 óra után pár percre úgy jöttem haza ebédelni, mint akit káplár ur G ... megkért, hogy délután segítsek neki és Írjam le a Freiwilliger-Abteilung névsorát, mert azt hiszi, hogy jobban fog tetszeni a kapitány urnák, ha nyomtatott betűvel lesz leírva. _ ig. A tenger kékje vár . . .? Csobog a tenger zöldes kékje, Sápadt hullámin szikra ég S az alkony-ég, Megbontja fátyolát. Most vágysz rám ! Érzem. S ajkam után, Ajakad csó/cosan remeg Hogy szép alakod Csillogjon bennem. Lennék egy fésű, Aranyos fémbül S hajad’ simítnám Fájdalom nélkül. Szellővé válnék, Mely titkon ossan S kebled csipkéit Szétnyitnám lassan. Lennék az álmod, Nyáréji álom S szemed’ lezárnám Bús éjszakákon. De mindhiába I Erőm nincs hozzá, Hogy mire vágyom, Változzak azzá! . . . Révai Károlynak bányász dalai, a barátságról itt-ott kipattannó emlékezései, háborús versei mind-mind figyelemreméltó dolgok. Vajha »észrevennék már egyszer ott, ahol hivatott kollegái mérlegelik a költő értékét. Nagy, szép a kötet, kedves, értékes, mely gondolatokkal, eszmékkel bővelkedő, csak egy nem tetszik benne, az a bús halálsejtelem, mely mindenáron az alkonyatot hirdeti. Erre azonban, úgy hiszem, nemsokára rá fog cáfolni a tétlenséget nem szerető költő egy újabb kötettel. Révész János.
