Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-26 / 52. szám
(2) 25. szám. NAOYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1515. December 25. De hol van ama békesség? Hol késik Noénak olajágat hozó galambja, mely hirdesse, hogy visszatértek medreikbe a vizek árjai, hogy nem tombolnak többé a viharverte habok, nem üvölt a háború, a nagy istenítélet szivremegtető, hátborzongató hanga zenéje? Békesség a földön/ A durva hitetlenség azt mondja, ha a mennyei seregek sokaságának énekéből e szavakat idézzük előtte, azt mondja mi nekünk: „difficile est sati- ram non scribere,“ nehéz erről szatírát nem Írni, hiszen kész szatíra az, ha ma békességről beszélünk. Hát az is szatíra, ha úgy értjük és pedig úgy kell értenünk ama szavakat: legyen békesség a földön! Jézus Urunk maga magyarázta meg beszédeivel, cselekedeteivel, földi élete utolsó korszakában gyakran hangoztatott szavával legjobban ama mennyből alászállott himnusz szavait, mikor szelíd szeretetének igéit hirdeté: békesség linéktek! De a bűn gyermeke, a földi ember soha, mióta ember van e földön, any- nyira figyelmén kívül nem hagyta a szeretet Istenének szavát, mint épen ebben a mi időnkben, mikor a nagy világháború szélvésze dühöng s a békétlenség vihara verdesi az élet tengerén hajózó népeket. Bizony, bizony megfeledkeztünk mi a békességnek ma született Fejedelméről, az Ur Jézusról, az ő tanításától, az ő tudományáról. Fogadják ezt sziveikbe vissza a föld népei s térjenek vissza Jézushoz: föl- hars»» ismét a földön a békességnek, az áldandó békességnek trombitahangja. És addig is, mig zúg körülöttünk a vihar, álljunk oda hittel ne csak a hitnek e nagy ünnepén, de minden mi időnkben a ma született Jézus bölcsője mellé: lelkünk háborgó indulatait lecsillapítja ő s biztat és bátorít, hogy lesz még ünnep ezen a világon, mikor a háborúnak viharzó vad zaja helyett a békesség lehellete fuvall zavartalan csöndben, szivek-lelkek mélyén, országok határin Most pedig ünnepeljünk, esdekelve lelkünk nagy buzgóságával: karácson Jézusa, küldd alá a te békességedet a háborúságokban kifáradt népekre! Külföldi esetek. A belügyminiszter görbe útja és a hadügyminiszter önzetlensége Franciaországban. Holland déli tartományai, az anyaországtól elszakadva, Belga állammá szervezkedtek. Franciaországban Périer Kázmér volt a belügyminiszter, Soult Marsall pedig a hadügyminiszter. Franciaország már száz év óta áhítozott Holandra és most elérkezettnek látta az alkalmat, legalább az elszakadt tartományokat elfoglalni, amit azzal is indokolhatott, hogy francia hadsereg támogatásával sikerült az elszakadás. És ha akkoriban népszavazásra bízzák a döntést, Belgium francia tartománnyá sülyed. A hadügyminiszter erősen agitált Belgium elfoglalása mellett, de a belügyminiszter, akinek Franciaország északi tartományaiban szénbányái és vasmüvei voltak másként gondolkozott. Ugyanis Belgiumban szintén sok szénbánya meg vasmű tartatott üzemben és ha Belgium Franciaországhoz csatoltatik, a francia vasgyárak és szénbányák értéke erősen csökken. A hadügyminisztert célszerűségi okokkal nem lehetett meggyőzni és Périer, ha miniszteri állását meg akarta tartani, Belgium elfoglalását nem ellenezhette, azért görbe utón akarta a hadügyminisztert megközelíteni. A hadügyminiszter állandóan pénzzavarban szenvedett és a hercegi háztartásával megbízott intézőnek nagy utánjárásába került, a rengeteg kiadás fedezéséhez szükséges pénz megszerzése. Ezt az intézőt sikerült Póriernek tervéhez megnyerni. A hadügyminiszternél nagy küldöttség jelentkezett. A küldöttség tartalmas beszédben dicsőítette Soult hazafias tevékenységét. Kifejtette, hogy a francia ipart közvetve, ő mozdítja elő leginkább s ennélfogva a vasgyárak és szénbányák tulajdonosai mély tisztelőtök és eltántorit- hatatlan ragaszkodásuk jeléül, de különösen azért küldenek neki részvényeket, mert nagy szerencséjüknek fogják tartani, ha ö Exc9llenciáját részvényesnek tekinthetik. És futva fut Jézus ... A véres határon, Befogja két szemét, hogy semmit se lásson, »Oh, három királyok! Most én zarándoklók, én megyek hozzátok. Oroszok nagy cárja, Hallgass a fiúra, az Isten fiára. Ha ismersz Istent: hát legyen szünet, béke Legalább karácson áldó ünnepére.« »Én édes Jézusom, szívesen, nem bánom . , . Csakhogy nem a mienk ám ez a karácson. Mi később üljük meg: Tartsa meg Nyugat is a mi ünnepünket! Kölcsönösség dolga . . . Másképpen — sajnálom — nem tehetek róla. Az egy igaz egyház a Görög keleti: Magát a Nyugatnak alá nem vetheti . . .« Kitámolygott Jézus cári palotából . . . Bolyongott sokáig messze, messze távol, Ahol ember nem jár, Se búgó vadgalamb, se a dalos madár. Havas, zord erdőbe’ Szomorún bólongtak a fák körülötte. S ott, mint egykor, régen, Oethsernáne kertben, Leborult a földre és sirt keservesen. Látogatás Jakut Álmosnál. Festi levél. Kedves Szerkesztő Uram 1 Már régen akartam levélileg tiszteletemet tenni s informálni a pesti viszonyokról. Hogy alaposan meggyőződhessek az utóbbiról, elhatároztam, meglátogatom kedves komámat, Jakut Álmos koszorús költőnket, mert az ut, a mi a VII kerületből — tőlem — hozzá — a IV-ik kerületbe vezet — igen alkalmas a tanulmányra. Na, meg kiváncsi voltam arra is, mit szól a koma a háborúhoz ? Mert ugyan kit érdekel most más, mint a háború, háború, és még egyszer háború s annak közbecsült, kedvelt, becézett hőse: a katona ! Nehogy délutáni álmom »messze partokra ragadjon,<< azaz hosszasan eltartson, meghagytam szobalányomnak, hogy y2 3 órakor felkeltsen. S csakugyan, pontos volt a hü székely lány ! Az órám még nem is csengetett, már nyílt halkan az ajtó, s Mariska katonásan összeütve bokáját, szalutált és harsány hangon jelenté : — Jelentem alássan a hadnagyné asszonynak, fél három! Nevetve keltem fel, lám a katonás fegyelem még a lányokra is ráragad. S kicsit álmosan neki indultam a nagy útnak. Velem szemben rozoga stráfszekér jött, telve prófunttal, a lágy kenyér jó illatát csapva arcomba. Szinte megkívántam! S a szekérén három huszár, ki ült, ki állott — fújta a nótát: »Ne sírjatok pesti lányok, Vissza jövünk tihozzátok, Valaha, valaha, vagy soha!« Hamarjában azt hittem ákácvirágos szülőföldemen járok, a nagy alföldön, ahol hej! szép huszárok, délceg fiuk, vitéz gyerekek — de hányszor olvastam a nevöket, hiröket a 14-es huszároknak most is, a véres csatákban, legendás mesékben — éppen igy fújják a nótát, vígan, jókedvvel, mint ezek. A hadügyminiszter nyers modorával nagyon röviden bánt el a küldöttséggel. Megjegyezte hogy ő csak kötelességét teljesiti. A mit tesz ne pénzért teszi, és a paksamőtát csak vigyék vis sza, neki arra nincs szüksége. A küldöttség erélyesen tiltakozott a rét vények visszavitele ellen és rövidesen bucsu^ gyorsan távozott. '■ Soult intézőjét hivatva, kérdezte, mi az ét téke a küldöttség által reá erőszakolt részvényeknek. Az intéző, a részvények gondos megvizsgálása után jelentette: — Bizony ez a portéka nem sokat ér. Ha — mint remélhető — Belgiumot elfoglaljuk akkor ez a csomag részvény, legfeljebb nyolcvan- ezer frankot ér, ellenben ha Belgium nem lesz ftancia tartamány, akkor a részvények értéke legalább egy millió frank. — Micsoda esztelenség! — Kiáltotta megütközve a hadügyminiszter. — De hát mire való is Belgium elfoglalása f Ki az ördög is gondol ilyesmire f Én bizonyára nem. Midőn a legközelebbi minisztertanácsban Perier Belgiumnak elfoglalása ellen nyilatkozott Soult vele szavazott és a kérdés véglegesen lekerült a napirendről. A francia miniszterek egyikének görbe útja és másikának az önzetlensége^) döntött Belgium sorsa fölött. A krónika szerint Belgium tehát görbe utón nyert önállóságot. «Heine és a porosz rendőrség.» A berlini kir. könyvtárnak Radovitz-féle kézirat-gyűjteményében érdekes két levél őriztetik. Az egyiket Heine Henrik irta Párizsból Humboldt Sándornak, a másik pedig Humboldt válasza. Heine levele: Báró Ur! A sok jóakarat, mellyel évek óta elhalmoz bátorít arra, hogy érdekemben való nagybefolyásu közbenjárását kérjem. Kellemetlen családi ügyekben Hamburgba kell utaznom, .mely alkalommal Berlint is szeretném útba ejteni egyrészt, hogy régi barátaimat meglátogathassam, másrészt, hogy aggasztó egészségi állapotom miatt a berlini orvosok tanácsát kérhessem. Berlini utazásom célja tehát némi felvidu- lás és megnyugtatás keresése, de ha útközben nyomasztó gondolatokkal kellene tépelődnöm, odautazásom célttévesztett dolog lenne. Arra kérem tehát Báró urat szíveskednék kieszközölni, hogy a porosz hntóságok múltamra vonatkozó vádakkal ne zaklassanak. Tudom, hogy ily kérelem az ottani hatóEgészen kikergették a pesti blazirtságot belőlem s derülten siettem tova. Szemben velem mindenütt katonák és katonák 1 Igazán kár, hogy csak ilyen szomorú időkben katonák az emberek. Milyen kedves volna, ha békében is barna-pirosak és jókedvüek lennének, ahelyett, hogy morózusak és sápadtak. Persze, ha ezek a vitézek is délelőtt a hivatalokban, íróasztaloknál görnyednének, akkor biztosan nem lennének ilyen frissek, üdék; hiába! szép élet a katona élet és hasznos az egészségre a: »knie béig« 1 . . . Felkaptam egy villamosra, persze ott is telve volt fess hadfiakkal majd minden hely. Egy érdekes tapasztalatot tettem ez alkalommal. Ugyanis háború előtt, hadnagyon alul nem igen adtuk mi hölgyek a »meleg« pillantásokat, egy tiszthelyettes legfeljebb elnéző mosolyt kapott. Ellenben most, minden »közvitézt« néma hódolattal ünnepiünk, mert nem lehessen tudni, kibe mi lakozik ? Hátha egyetemi tanár ? A villamos lassan döcögött a Rákóczi- uton s egy rekedt hang jegyet kért. Elhültem, mikor rápillantottam a kalauzra, rögtön a Molináry baka-nóta jutott az eszembe: »Maradt itthon, kettő, három, nyomorult“ . . . A legnagyobb részvétemet és 4 krajcár borravalót adtam a ferde vállu fiúnak. A Kálvin-téren, gyalog haladtam tova, élvezve a szép napot. Egyszerre csak az Üllői-ut felöl vig trombitaszó üté meg fülemet, oda nézek, hát egy egész ezred jött, teljes »Marsch-Adjusztirungban«
