Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-07 / 6. szám
(2) ő. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1915 Február 7. tarácsoljuk, sőt joggal parancsoljuk, hogy a beszerzett lisztet tartsák szellős, száraz helyen és gyakori forgatás által óvják meg a dohosodástói, keseredéstől. Németország császára és egész családja hadilisztből készült kenyeret eszik. A német nép bámulatos szervezettsége és öntudatos hazafisága már régóta rendszeresítette a lisztfogyasztást, ott luxussüteményeket nem találni sehol. De amint átlépjük a monarchiánk határát — igy írja egy gondolkozó közgazdasági tudósítónk — ugyanazon finom süteményekkel találkozunk, mint a régi jő időkben, lemondásról, megszorításról e téren nincs szó. Kérjük háziasszonyainkat, hogy ezt a kérdést komoly megfontolás tárgyává tegyék és a lisztfogyasztás megszorításával, körültekintő szabályozásával teljesitsék kötelességüket a szent hazafiság nevében. N. H. A legifjabb hős. Székelyországban a Hargita és görgényi havasok tájékán, ott, ahol a Maros vize szép csendesen folydogál, ringott a bölcső, hol »Imre« a gyerek, a magát marosvásárhelyinek valló szé- j kely hős született Ma még csak tizenötéves, de máris sebekkel van áttüzdelve fiatal teste, amelyben az az erős lélek lakozik, melyet őseitől, a Hun- Szittya fajtól, a most már székelységnek nevezett néptől örökölt. Székely és magyar, magyar és székely egy faj, egy nép, egy származék. Honnan jöttek az első ősök, az Olt, a Tatrás, a Maros, a Fekete rügy völgyébe, a görgényi, gyergyói havasok, baróti, bereczki, bodoki hegységek tövébe, senkisem tudja A Turul madár mesélhetne a székelyeknek a keleti kárpátok alatt való megtelepüléséről, dehát a Turul madár réges-régen elszárnyalt a büszke havasok Nemerés tájékáról örökre. Turul madár vezette ezredekkel ezelőtt a székelyeket, de elpusztult, kipusztult a Turu', hirmondó sincs belőle, csak kőben formában áll nemcsak Erdély kőoszlopos emlékein, de Nagy- magyarországon is sokhelyen hirdeti a székelyek és magyarok ősi voltát, ügy tartják, hogy székely szülte a magyart, hogy mi igaz ebből, mi nem, nem kutatjuk, de az kétségtelen, hogy a székely- ség vitézségben, bátorságban éppen úgy megái ja a helyét, mint a magyarok s ha mégis egyszer máskor a székelyek egyes kiválóságairól külön is megemlékezünk, tesszük ezt azért, mert egy maroknyi nép nagyfiairól külön-külön is megemlékezni lelki büszkesége minden magyarnak. Hiszen . . . nem fajult el még a székelyvér, minden kis cseppje drága gyöngyöt ér, hisszük és valljuk Petőfivel, A fent már említett »Imre« gyerek méltó ahhoz az öreg székelyhez, aki több mint 60 évvel a vállán csodás hőstetteket vitt véghez a mármarosi Kárpátokban, az ifjú hős, a 15 éves »Imre« a déli harctéren rohamokban vívta ki magának a »hős« nevet, majd kórházba került és súlyos sebeiből alig hogy felgyógyult, menten jelentkezett a hadbainduló menetzászlónál, hol bizony a gyermekkorban álló ifjút némi kis gúnyos mosollyal fogadták. A menelszázad még tűzben nem volt s igy a kis hős irigységet is keltett, sőt egy-két kisebbrangu felebbvalója »gyermek« jelzővel illette a már sok kiontott vért látott, szuronyharcokban résztvett Imrét. A százados ezt meghallván figyelmeztette az altiszteket, hogy Imrét, mint hőst tiszteljék és becsűnek és egyben pártfogásába vette a kis bőst s menten káplárrá léptette elő. Ünnepelték, különösen a tisztek a kis katonát, becézgették, kényeztették, majd uj mundérba bujtatták, felszerelték és midőn Imre kevesebb töltényt kapott mint bajtársai, kilépett a sorból, követelt annyi töltényt, mint a többiek kaptak, mert ő harcolt eddig is bátran, hősiesen és harcolni h fog mindaddig, mig szuronya begyére a muszka cár koponyáját feltüzi. Ezt mondta Imre. Székely Imre a 15 éves hős káplár, de ám büszkén mondta, mert vágyainak netovábbja a muszka cár koponyáját cipelni gyenge vállain, hiszen úgy véli, mig ez meg nem történk vagy általa, vagy más által: béke nem fog lenni. o. L. Olsavszky Viktor. Múlt vasárnap temették el a kitűnő, derék férfiút a részvétnek olyan impozáns megnyilatkozása mellett, amilyet Nagysomkut ritkán lát és ritkán látott. Sokan tudták, hogy az azelőtt hatalmas termetű, szinte óriás férfiú gyógyíthatatlan betegségben szenved, ám azért mégis váratlan és fájdalmas volt az ő elvesztése. Hat heti nehéz szenvedés után január hó 29-én este 6 órakor lehelte ki nemes lelkét mély gyászba döntve szeretett családját. Amilyen nehéz és súlyos volt szenvedése — oly könnyű, oly csendes az elmúlása. Ravatalát még akkor éjszaka és másnap reggel állították föl orvosi rendelőjében, melyet ez alkalomra nagy gyászpompával díszítettek. A falakat fekete drapéria boritolta, középen volt a ravatal, mely fölé díszes menyezet borult. A ravatalon pompás nehéz művészi érckoporsóban selyem szemfedő alatt pihent a megboldogult. A ravatal fejénél két hatalmas kandeláber állt, oldalt pedig gyertyatartók sorakoztak, A koporsón az özvegynek és fiának friss virágból font díszes koszorúi voltak, mig az emel vényen a család és jóbarátok koszorúi találtak elhelyezést nagy számban. — Közvetlen a koporsó lábánál a szülők hatalmas babérkoszorúja feküdi sötélpiros rózsákkal, széles, nehéz selyem szallag- gah Temetése 31-én délután volt az egész Sora kút és vidéke közönségének óriási részvételével. Egyházi szertartás után a nehéz érckoporsót Mladeiovszky Lajos nagybányai első temetésrendező intézetének diszruhás testőrei emelték a négyfogatos Rákóci-diszkocsira és megindult a I hatalmas menet a r. k. temetőbe, ahol is ideig- ! lenes sirba helyezték a boldogultat s háború után a visói családi sírboltba fogják elhelyezni. A koszorúk halmazából a következő feliratokat sikerült lejegyeznünk: Forrón szeretett férjemnek : bánatos neje. Apám, őrködj ezentúl Í3 felettem ott fenn a csillagokban: egyetlen fiad. Drága gyermekünknek: bánatos szülei. Isten Veled édes Viktorom: Ida mama. Isten veled kedves Viktor öcsém : Pista és családja. Felejthetetlen jó öcsémnek : Gyula és neje. A mi felejthetetlen jó Viktorunknak : Ilonka és Margit. Szeretett Viktor bácsijuknak: Vili és János. Kedves jó Sógornak: Irma és családja. Felejthetetlen jó Sógornak: Erzsiké. Leona Medan dorni un pacze doktor bún. Szeretett nagyérd mü tagtársának: Országos Orvosi Szövetség szatmári fiókja. Szeretett vasúti orvosi tanácsadónknak: a vasutasok. Szeretete és becsülése jeléül : Kővárvidéki Társaskör. Legyen álmod csendes: Foltimek család. Nagyra becsülésünk jeléül: Nagysomkut község képviselő-testülete. Szeretett tisztviselő társának örök emlékül; neved és tehetséged midég élni fog szivünkben. Igaz jó barátunknak: Klein család. Felejthetetlen orvosunknak: Smiiovics család. I I mai műveltsége fel tudja fogni és meg tudja értékelni az egészség becsét s ép azért egészségének megóvása érdekében meg fogja tenni a legmesszebb menő intézkedéseket, ha kell tü'zel is. Ha tekintetbe vesszük ezek mellett, hogy nagy járványok avagy háború esetén az clföldelésnek ugyszólva leküzdhetetlen akadályai vannak, továbbá, hogy Magyarország uj és régi temetői legalább annyi katasztrális holdat tesznek ki, mint Bulgária területe, vagyis, hogy a mai temetési rendszer mellett ennyi temérdek földje vész kárba az országnak haszontalanul, valóban nem ok nélkül érdeklődünk a halottégetés iránt. Olaszországban, Németországban a fakultativ halottégetést rég behozták. Svájczban csak legújabban. Most Budapesten és Nagyváradon van egy-egy halotthamvasztó társaság alakulóban, ami ha megtörtént, a budapesti egyesületnek tagjává szegődik azonnal e sorok Írója is, követve legjobb meggyőződése sugallatát. Hiszen a temetés és égetés közt jóformán csak időbeli különbség van, tehát oly természetű, ami a pietást nem sértheti. A földben lassan égüuk (rothadunk), a crematorium lángrostélyán pár perc alatt elhamvadunk. Ha tehát már el kell pusztulnunk, melyik pusztulás szebb? Eltemetett testünket csúszó- mászó férgek falják fel, elhamvasztott tetemünk porát kedveseink hamvedényben őrizhetik. Ha tehát már meg kell semmisülnünk, melyik megsemmisülés szebb ? A földi égés hónapokon át tart, testünk átivódik a pestillenticus tűznek, a különböző szit u rothadt 1 i | nedveknek rettentő anyagaival, melyre hátbor- sódzva gondol az. aki valaha régi exhumált tetemet látott vagy boncolt. A crematoriumban a tűz elvégzi a rombolás munkáját egy-két perc alatt, nem lesz testünkből más, mint felszálló füst és porladó hamu, amint az irás moudja Ha tehát már át kell alakulnunk, melyik átalakulás szebb ? A halottra nézve közömbös, hogy ég-e vagy rothad, de az élénk képzeletű, ideges szervezetű élőre nézve nem közömbös, ha elgondolja, hogy holta után rothadni vagy égni fog-e. A rothadástól irtózik, retteg, undorodik, az elégés szelidebb, gyorsabb elpusztulásnak gondolatában csak tragi- kumor lát, de semmi irtózatot. Az eltemetéssel a testi életnek egy uj fejezete kezdődik az anyagforgalom történetében, az elégetéssel ez a fejezet mindjárt befejezést is nyer. Az. eltemetéssel az ember halottját, akit szeret, odadobja a könyörtelen természetnek, az elégetéssel ellenben megszépíti a természet munkáját. Mikor az ember eltemet valakit, akkor elkiséri azt a végnek kezdetéig, amikor pedig eléget valakit, akkor elkiséri öt a végnek végéig. Igaz ugyan, hogy a hulla eltakarítás mai formájának is megvan a maga poézisa, amennyiben az ember nem akarja megtagadni azt az anyaföldet, amelyből lett, azonkívül ebben ragaszkodását a vallásos érzeteknek konzervatív természete is gyámolitja. Azonban a kisebb értékű szempontokat le fogják rombolni a nagyobb értékűek s ha a technika gondoskodik arról, hogy valamely módon a hamvasztás olcsóbba kerüljüa (mert jelenleg drága) és a mérgezési tünetek általa el ne takartas- sanak, a halottégetés rövid időn belül általánossá lesz. A társadalom be fogja látni a crematió szükségességét, felfogásunk mai keretét pedig ki fogja bővíteni és megfogja változtatni az idő. A hatalmas idő, mely ellenmondást nem tűrő logikával tud cáfolni és bizonyítani, a termékeny idő, amely minden fejlődésnek legjobb pártfogója: elvezet majd bennünket a halottégetés reformjához is. És akkor eltűnnek a kereszttel jelzett és jeltelen sirhalmok és az anyaföldnek sima talajáu árkádos, oszlopos épület emelkedik majd karcsú kéméuynyel és valahányszor e karcsú kémény kebeléből harangzúgás mellett kékelö füst száll föl messze az égboltozat felé, az lesz az ismertető jele annak, hogy valaki volt és nincs többé ! Az elszálló füst az ö teste. És nem fogják a halottak napját kivilágítással ünnepelni a temetőben, hanem a halotthamvasztó termeiben gyűl majd össze az ünneplő gyászoló gyülekezet és mielőtt az istentisztelet elkezdődnék, belemerülnek az ünneplők a fal- freskók nézésébe, ahol talán a Vickingelí útja lesz megörökítve, amint a lobogó gálya az ősgermán hősök égő testével halad az északi tenger homályos ködében messze Walhaílának virányai felé.
