Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-19 / 51. szám
1915. December 19 NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 51. szám. (3) Végére járt már a harmadik nap és Sur- villeről még semmi hir. Dorottya iszonyú aggodalomban volt, leste hogy észrevétlenül távozhasson. Az első alkalmas pillanatban sietett a várromhoz. Akadály nélkül érkezett a földalati üregek nyílásáig, ahol kezébe vette az egyik kőhöz kötött fonalat. Majdnem egy óra hosszat botorkált a kő- görgeteggel boritott és helyenként megvilágított útvesztő üregekben. Elbült a vére midőn észrevette, hogy a fonalnak végére ért és kedvesének még semmi nyoma. Panaszhangon kiáltotta: — Károlyi Édes Károly ! Hol vagy? Érezte hogy az, akit keres, már nem él, de föltette magában, hogy a földalatti helyiségeket addig nem hagyja el, amig kedvesét élve, avagy halva nem találja meg. Vaktában indult a jobbra kanyarodó üregbe, melyben alig tett nehány lépést, midőn a hadnagy hullájának, a ledült fal által el nem takart részét megpillantotta. Kimondbatlan fájdalma daczára szent kötelességének tartotta vőlegényének becsületét megmenteni. Halálának megcáfolhatatlan bizonyítékát kellett neki e célból előmu- talni. A hulla mellett fekvő bárddal szerezte meg a megcáfolhatatlan bizonyitékot. A fonal segítségéve! kijutott a romok közül s hazaérkezve nővérétől kérdezte — Mit beszélnek Károlyról ? — A haditörvényszék most fogja kimondani halálos Ítéletét. — Dorottya minden erejét összeszedve sietett ahoz a házhoz, amelyben a haditöryényszék ülését tartotta. Odaőrkezése pillanatában hirdette az elnök: , — Survillel Károly hadnagy, mint szökevény egyhangúlag . . . — Igazságot! Igazságot ! Kiáltotta a szerencsétlen leány. Érettem, szetelmünkért halt meg. — Keserves szavai után előmutatta a hulláról levágott kart, melyet a levágott uj hiányánál fogva minden kétséget kizárólag fölismertek a jelenlevők. A kar átadása után élettelenül rogyott össze az erőslelkű leány. Feláldozta életét, hogy elhunyt vőlegényének becsületét megmenthesse. A csodálatos eseményre vonatkozó hivatalos ügyiratok a klevei irattárban őriztetnek. A bolond dicsérete. Frigyes Vilmos porosz király udvari bolondjának feladata volt a napilapokat felolvasni, arról gondoskodni, hogy társalgás közben szünet ne állhasson elő és különösen, hogy a pipatorium ülésein a király é’ceinek céltáblája legyen. Fesztman Dávid mesternek elfoglaltsága tehát sokoldalú volt és habár sokat kellett neki eltűrni, a királyt bálványozta és úgyszólván rabszolgai hódolatot tanúsított irányában. Szabad idejét következő eimü könyvének megírására fordította: «Frigyes Vilmos Poroszország leghatalmasabb királya életének és működésének leírása,« A királyt boszanlotta a íul sok dicsériáda, miért is ezt kiáltotta: — Aki megengedi, hogy bolond dicsérje, megérdemli, hogy őt is bolondnak tartsák. Azután elrendelte, hogy a »fércmunkának* Poroszország határain beiül létező minden példánya megsemmisittessék. A bolond angiius. Vestborne lord minden születésnapján, mely alkalommal barátait megvendégelni szokta, egy- egy koporsót készíttetett magának. Da az rendesen nem volt megfelelő. Midőn az asztalos elhozta, kívül-belül úgy megvizsgálta, mint uj öltözetét a leghiubb piperkőc. Bele is feküdt, de a koporsó mindig vagy hosszú, vagy rövid, majd széles, majd szűk volt, szóval mindig alapos kifogásai voltak a megrendelőnek. Már tizenkét asztalos foglalkozott a születésnapi koporsó elkészítésével, de egyik sem volt képes a megrendelőt kielégíteni. Végre 21 évi kísérletezés után az átvett koporsó megfelelőnek látszott. A lord, vendégeinek jelenlétében belefeküdt az uj koporsóba és kényelmesen nyújtózkodva mondta: — Annyira kényelmes, hogy nincs kedvem többé elhagyni. Zsebéből kirántotta pisztolyát és főbelőtte magát. Üzenet. . . . Kedves fiú volt. Igazi jó bajtárs . . . már nincs többé. Szegény árulás áldozata lett. Mit sem sejtve ültünk a tábortűz körül. Beleemerültünk a tűz misztikus, elbájoló világába. Mindenikünk saját otthonára gondolt s mindnyájunk szivén valami melegség, vágy futott végig, Az ő szivén is — látszott rajta — egy meleg, édes érzés, vágy — nyugalmas otthon után . . . Egyszer csak kürt harsan. Alarm Árulás. S már rohannak is a hős fiuk (én tartaléknak maradtam) vadul, bosszút lihegve. Biztos kézzel osztani a halált. Lépteik zaja, fegyverük csörgése, minden, minden azt mondja bosszú . .’. bosszú. Ez ég az arcukon, ez szuronyuk hegyén, es perzseli meg az ellent . . . Lassan dereng az ég, A félhomályból alakok bontakoznak, ki. A mieink jönnek vissza. Elvégezték munkájukat. Csak szegény Pista nem tért vissza . . . Elindultam keresni egy szanitéccel. Vadrózsabokor alján találtuk meg, lecsukott szemmel, véres arcczal. Lépteink zajára lassan felnyitotta szemét. Csöndesen, elhalóan susogta: — Istenem . . . Amália. Letérdeltem mellé. Kulacsomból megitattam. — Minek ez, hisz’ én úgyis meghalok — mondta. Vigasztalni próbáltam, bár tudtam, láttam, hogy nincs messze a halál — Nyúlj a zubbonyom alá. Ott ... a szivem fölött egy képet találsz , . . Kedvesem — Mindenem képét . . . Add ide, hogy csókoljam meg még egyszer — utoljára . . . Hogy szorítsam a szivemhez . . . S aztán mondd meg neki, hogy csak öt szerettem, csak érte éltem , . , csak érte szeretnék élni . . . Húzd le gyűrűmet ujiauiról s ha meghalok a képpel együtt add át neki , . . Mondd meg, O volt utolsó gondolatom, utolsó szavam , . . Ugye bajtárs megteszed ?. .. Add a kezed . . . Úgy — most már nyugod- tabban halok meg? — Éljen a . . . király ! Éljen . , . a Haza! S mielőtt a nap feljött volna elhalt a szava, utolsót hörgött a melle, lezárult a szeme. A fölkelő nap már egy kissenvedett hőst üdvözölt aranyos csókjaival, Meghatva álltam föl. Eltemettem ott a rózsafa tövében. Elmondtam érte egy Miatyánkot, Sirja fölé keresztet szúrtam s rávésettem: Itt nyugszik H...J....a... gy. ezred zászlósa. Árulás áldozata, 1914. okt. 29. Sírját beültettem vadvirággal, megöntöztem könnyeim • záporával. A gyűrűt s fényképet eltettem, hogy Ígéretemhez híven átadjam Annak, kit oly nagyon szeretett. S a siró felhővel megüzentem, messze, messze, a kis hegyek közé, hogy Ő nincs többé. Dimand Károly. A sertéshús, zsir legmagasabb árai. Szatmár vármegye alispánja a 4291—1915. M. E. rendelet 6. §-a alapján a zsírnak, hájnak szalonnaféléknek és egyéb sertés készítményeknek legmagasabb árait Szatmár vármegye egész területére, tehát Nagybánya városra is. a közvetlen fogyasztás céljait szolgáló forgalomban való árusítása tekintetében folyó év december hó 16. napjától kezdődőleg az alábbiakban állapította meg : Időszak Zsír Háj- és nyers zsiradék Szalonna Fél sertés szalonnával Hús Friss kolbász Füstölt kolbász Füstölt szalonna Füstölt sonka Füstölt hús k 1 O g r a m rn o n k é n t K f K f K f K f KK f K f K f K f K f December 16—január 15 ig . 7 — 6 60 6 20 4 60 4 — 4 80 6 — 6 60 5 — 4 20 Január 16—február 15-ig . . 6 50 6 10 5 90 4 40 3 90 4 60 5 80 6 30 4 80 4 10 Február 16—március 15-ig . 6 — 5 60 5 40 4 — 3 60 4 40 5 40 5 80 4 50 3 80 Március 16-tól ........................ 5 50 5 1 0 4 90 3 80 3 40 4 20 5 — 5 30 4 30 3 60 Az ezen hirdetményben foglalt árak túllépése kihágást képez és az 1914 évi L. t.-c. 9. §-a értelmében 1 hónapig terjedhető elzárászal és 600 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Ezen hirdetményt a mészárosok és hentesek, valamint az ezen húsfélék eladásával üzletszerüleg foglalkozó kereskedők áruhelyiségükben állandóan kifüggesztve kötelesek tartani. Nagybánya, 1915. december hó 16 án. Smaiegla 2*£ih.á,T.3r s. k. rendőrkapitány.
