Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-05 / 49. szám
(2) 49. szám NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1915. December 5. a török tengir-ből vogul tórem és magyar teremtő lesz. A sokféle eredetű árjáknál ellenben j nincs közös Ős-szó az Isten fogalmára, tehát közös ösvallásuk se lehetett. Jehova más, mint Zeus, vagy Juppiter, vagy Auramuzda, vagy Ozirisz, vagy Votán. Ez éppen amellett bizonyít, hogy minket sárgákat, vagy turániakat igenis meg lehet határozni: mic vogmuc ? ellenben árja testvéreinket annál bajosabban. Szász Zoltán urnák tehát az az állítása, hogy »az a i turáni, ami se nem árja, se nem sémita», nem I helytálló beszéd. Amely néptömegnek istene, vallása azonos, nyelvei rokonok ember-tipusai legnagyobbrészt mongolszerüek, népies öltönyei hasonlók: arról a néptömegről (mondhatnék emberfajnak is!) komolyabb meghatározásokat is kockáztathatunk. Ha tudjuk,«hogy a hunok »tengriata« néven nevezték az egek urát, ebbői már tudjuk, hogy tatár nyelvűek voltak és mongol vallást követtek, azaz samánkodtak. A Tórem vogul Istennéyből megállapítható magából az is, hogy a nép magyar, az is, hogy sámán vallását tatároktól tanulta el valaha. És igy tovább a legapróbb tészletekig. Ha valakinek, nekem elhiheti Szász Zoltán ur, amit mondok, mert húsz esztendeje rágcsálom befelé magamat ebbe a kérdésbe ; cikkekkel, felolvasásokkal, költeményekkel húsz éve izgatok a Turáni egység eszméje mellett. A Svábhegyi Népművelő Egyesülettől a Műbarátok Köréig, a Magyar Színháztól a Szatmári Színházig, a Petőfi-Társaságtól a Debreceni Cso- nokai Körig, Fehérvárig, Nagybányáig megfordultam igehirdetni. Miért cselekedtem ? Magamnak lelki táplálékot a tanulmányokban, nemzetünknek, hazánknak reményt és az idegen ostromok ellen támasztékot kerestem kelet népei között Le akartam és akarom a turániz- mussal győzni régi gyötrelmes kishitűségünket, mely Ady Endre egy keserű sorában igy» nyilatkozik meg: »Mit ér az ember, ha magyar?!« Sokat ér a magyar, édes irótestvéreim Többet, mint bár mi, legoptimistábbak, hinni merhettük volna valaha. És nem árva, ,Testvér- telen ága nemének. Ázsia rokonunk. Ázsia ma még hiv bennünket. Szüksége van reánk, szükségünk van rája, Vigyázzunk, el ne késsünk I Egyszer csak talán nem is sokára, felhangzik a szigorú jelszó: Ázsia az Ázsiaiaké, lecsapják a sorompót és kinnrekedünk örökre. A faji eszme nem hogy lankadóban volna, hanem éppen emelkedőben van. Mivel a nemzetek nem képesek önállólag megállani, kénytelenek szövetkezni. Érdek, vagy testvériség vezeti e szövetkezéseket. Fajok szerint fognak, hamarosan szövetkezni a nemzetek és bizonybizony valószínű, hogy abban a háborúban, melyet sárga »veszedeiem-nek« hivunk, már csak két tábor lesz : az »ezüst rassz* és az »arany rassz« tábora. Hol lesz akkor a mi helyünk, maroknyi magyarságé ? 1 A ragozó nyelvekről, köztük különösen a magyarfélékről, újabban nagyon elismerő vélemények hangzottak el külföldön. Az emberiség legprecízebb alkotásu nyelvei közé sorozzák őket. Próbáljon csak Szász ur magyar verset franciára fordítani, maid hamar kiderül: mit ér a nyelv, ha francia?! Tiz-tizenkét tagú szavak az olasz, vagy a latin szótárban is bőven akadnak. A chinai nyelvet noha még nem ragozó, a finn-ugor nyelvekkel kezdik összevetni némelyek. Nemcsak a déli török testvéreinkbő1, hanem a szibériai ugorok és törökökből is lehet hasznunk. Még pedig kulturális. A szibériai regék őserdejében kötetekre menő ősepikát szedett össze Reguly és Radloff. A mi egész ősi magyar mondakincsünk is benne van ; Ég-istenünk, istenfi hőseink, világteremtési mondáink, melyek a tatárral, mongollal közösöknek látszanak s melyek egy részét, világ csudájára, a törökből szlávvá lett bolgárok is mind e mai napig megőrizték. Ezek egyes törmelékeit hazánkban is meglelték. Kálmány Lajos gyűjtötte össze. Egész magyar, sőt turáni Waihallát építhetünk e hagyományokból valaha, megalapozhatjuk velők nemzeti művészetünket, mint a németek, akik az Izland szigeti „Eddá ‘-ból merítettek, vagy a finnek, akik az Oroszországi Karjalában találták fel régi regéiket, a »Kalevala« anyagát. Egy kötetre menőt e turáni hős énekekből én már fel is dolgoztam, sőt 1910-ben könyvben ki is adtam. Ha majd egyszer a sok finom árja lelki táplálék mellől időt bir Szász ur aféle barbárságoknak szakítani, olvassa el a »Turáni Dalokat«-at. Hátha megtetszenek? Semmi sem lehetetlen! Én is Napnyugat költészetének megunása után menekültem Napkeletre, Éjszakra! Mig iskoláinkban görögöt és németet erőltetnek, ahelyett, hogy a török és finn nyelvet taníttatnák, addig teljes mértékben nyugat majmai és minden keleti kérdésben tudatlanok maradunk. Keletre magyar 1 Gyüjtsünk cigarettát, adjunk gyapjú, kaucsuk-, gummi- és Belyem-hulladékot a hadseregnek. Még három külön kis tengerszeme is van e sárga népóceánnak; a finnek, magyarok és törökök lakta földek. És ez óriás terület legnagyobb részén ma az orosz cár uralkodik! Sőt még a többi szabad részt is elnyeléssel fenyegeti! Ezt elnézni vakság, eltűrni gyávaság, ellene fellépni — turánizmus. 6—7 millió finnugort, 18—20 millió török-tatárt és sok millió egyéb mongolt nyom el és szőrit az elszlávo- sodás felé az a rengeteg hivatalnok-állam Mai hadjáratunk nemcsak a németek ügye, hanem a mienk és turáni testvéreinké is. Á fegyvert addig le nem tehetjük, mig a békeszerződésekben e velünk rokon-néptörzsek és nemzetek számára nyelvi, közművelődési, politikai és tartományi önállóságot nem biztosit az orosz. Legalább is olyat, aminő Magyarország nemzetiségeinek van. Kis Ázsia természeti kincsei kiaknázásra várnak. Német tőke, osztrák tőke, magyar tőke és munkaerő számára rengeteg tér és alkalom kínálkozik ottan. Török testvéreink szívesen látják a magyart gyarmatosul. Uj Amerika nyílik ott számukra. Közeli és testvéri földön. A bolgár kertész viszatérhet, rokona a csuvasz földmivelő is visszaköltözhet ragyogó hirü őseiknek, a szumiroknak földjére, a Tigris és Eufrates mellé, e legrégibb Atelküzünkbe, Mezopotámiába. Á magyar kubikos meg a magyar szántóvető, a magyar bányász és kohász uj teret nyer. A Lipótváros szegény milliomosai akkorákra gazdagodhatnak ott, mint Dárius meg Krőzus, Morgan és Rockefeller. Csak ne vegyék el anélkül is csekély vállalkozó kedvüket sötétlátásu antituránista cikkírók. Ázsia régi kultúrája megfejtőkre vár. E megfejtők leginkább a magyar, finn és török tudósok köréből kerülhetnek elő, akik mongolféle őseik nyelvét valamelyes formában ma is gyakorolják. Egyiptom kulcsa a sémi nyelv, a sárga Ázsia kulcsa alkalmasint a török A sámánizmus vallásgyakorlata az egész turánság és mongolság területén meglepő egyezéseket mutat. Az ég a főfő-hatalom, akinek neve személyes istent is, meg annak szállását is jelenti. A mongol ten, tien, a magyarban fenmaradott is-ten és a török ten-gir az emberiség legrégibb isten nevei A sémi Jahve um- ilu meg a külömbféle árja isten-nevek, csak évezredekkel későbbi feliratokban és téglákon merülnek föl. Nevezetes jele még a mongolféle népek régi kulturális összetartozásának az is, hogy nevük az Égisten megnevezésére ! mindössze három van: a finnek Jumója Dzsimmu lesz a jappánoknál, a vogul Numi: mueni vagy ! menny alakban kerül hozzánk és a lappokhoz; Fülsiketítőén dörögtek az ágyuk, felleg képződött a füsttől, melybe bele-bele cikkázott ágyúink kilövő tűzvilláma. Egész valónkat lebilincselte a gondolat, bogy ez a végítélet. Gyorsan, gépiesen töltöttük ágyúinkat és azok dörögtek szakadatlanul. De a világon mindent meg lehet szokni és igy mi is fölocsudíunk a mindent lenyűgöző pokoli zene hatása alól és ekkor láttuk, hogy hamis ütegeink teljesen tönkre vannak téve, hatalmas, évszázados fát tépett ki az ellenséges ágyú körülöttük gyökerestől és ahova lecsapott, oly gödröket vájt a földbe, hogy tekintélyes épületek bele fértek volna, de bennünk semmi kárt sem tettek, lövésük iránya téves volt, ál-ütegeink megtették kitűnő szolgálatukat. Ekkor már megint tréfáltunk s gúnyosan kiáltottuk oda az ellenséges tüzérség felé »héj komák oly jól treffeltck, hogy bátran vissza kérhetitek a tandíjat!« De ők persze ezt nem hallották, hiszen jó messze voltak s teljes erejökkei futva igyekeztek még meszzebb kerülni, vitéz honvédeink utánok, alaposan befejezték a mi szerencsével megkezdett munkánkat. A nap a mi diadalunkkal végződött, sok orosz harapott a fűbe, még több esett fogságunkba, de volt, habár csekély veszteségünk nekünk is és itt esett fogságba Bihary hires foot- bail-bajnokunk és szeretett vitéz bajlársunk is súlyosan megsebesülve. A vitézség! érem elnyerése. A íűzpróbáu íehát túlestünk s még hozzá fényes eredménnyel. Erre a kapitány ur magához hivott s megparancsolta, hogy vegyek még egy lovast magamma! s vágtassunk be a közeli városba pár hordó sörért a legénység jutalmazására. Parancs szerint cselekedtünk, mint szélvész vágtattunk s alig telt el egy óra, vissza is érkeztünk. Nagy volt azonban ijedségünk, mikor vissza érve arról értesültünk, hogy a tüzérségünk közben parancsot kapott a gyors tova vonulásra s már felórája, hogy elmentek. Mi tehát el vagyunk csapatunktól szakadva. Hogy mi ez, csak az tudhatja, ki már volt hasonló helyzetben. Idegen országban, ismeretlen helyen, neki indu'ni csapatunkat fölkeresni, mikor azt se tudjuk, mely irányba mentek. Da maradni se lehet, hiszen minden perc meglepetést hozhat számunkra. Neki fohászkodtunk tehát s elindultunk csak úgy vaktában. Már vagy négy órát haladtunk erdőn, mezőn keresztül-kasul, midőn megpillantunk egy vasútvonalat. Jó szerencsére bízva magunkat, kezdtünk a vonal mentén haladni, gondolva, hogy itt majd valahogy utbaigszitást kaphatunk. Körülbelül három km.-t haladtunk igy a vonal mentén, midőn a folyón átvezető vasúti hidhoz ériünk. Szerencsére elég óvatos voltam s a ló ról leszáliva előre mentem a hidat megvizsgálni. Hogy ez mennyire nem volt fölösleges, azonnal tapasztaltam. A híd túlsó fele alól a lábak ki voltak szedve s pokoli furfanggal oly ügyesen volt a hid e része felállítva, hogy teljesen épnek lás- sék, de a legkisebb súly alatt Í3 leroskadjon. Tisztában voltam, hogy ez az ellenség műve. A tűnődésre azonban nem igen volt időm, erős dübörgést hallottam, mire megfordultam, már tisztán látható volt egy páncélos vonatunk amint teljes sebességgel robog erre felé. A veszély kikerülhetetnnek látszott. Még pár perc s a hidra érve, elsülyed, erre gyorsan visszafordultam, lóra ültem s vágtattam a vonat elé, hogy azt megállítsam. Szerencsére még volt annyi idő, hogy gyorsan ellengőzt adva, a vonat még idejében meg- éllhatott. A veszély mindamellett még nem múlt el. E vonat után alig három km.-nyi távolságra egy másik vonatunk is közeledett s ez a közben levő hegy kanyarulattól a történtekről mit se tudva, robogott utána. Az összeütközés kikerülhetetlen volt. Hisz idő telt, mig az első megállt, idő telt, mig ennek személyzete elmondta, hogy egy másik vonat is robog utánok. Mindegy, gondoltam, megteszem, amit lehet. Megsarkantyuztam lovam s villámsebesság- gel nyargaltam a másik vonat elé. Leadtam a jelt a gyors megállásra, fékeztek is nyomban, de már késő volt. Az összeütközés megtörtént. Fáradságom még is eredménnyel járt, mert a korábbi fékezés folytán az összeütközés hevessége erősen csökknnt s utána már meg is állt. így mindössze két kocsi rongálódott meg, de személyzetben kár nem esett. Mig a vonatokat ismét rendbe hoztuk, beszélgetős közben megtudtam, hogy ők szintén a mi csapatunk felé igyekeznek, tartalékot és muníciót szállítani oda. Megkaptuk az útirányt tőlük s estére- már ismét elértük. Ez volt életem legboldogabb pillanatja, hisz nemcsak megtaláltam ismét csapatomat, de annak parancsnoka már mentési munkámról is értesült s én ez éjjel már mint az ezüst vitézségi érem boldog tulajdonosa pihentettem fáradt tagjaimat. Hálát adtam a jó Istennek, aki a számunkra oly rosszul — az elszakadással-kezdődő napot, oly végtelen jóra fordította, hogy ez által számos emberéletet mentettem meg. Ne gondolja azonban a nyájas olvasó, hogy élményeim előadása ezzel véget ért, sőt folytatni fogom ezután is.
