Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-10-24 / 43. szám
(2) 43. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1915. Október 24. fájdalmát csakrjfim elhordozhatatlanná mélyítette a honfik ebei leküzdhetetlen aggodalma a haza sorsa, a nemzet jövője miatt. Népünk élet-halál- harczát vívja. A Kárpátok ormán észak óriásának betörő százezreit hónapok óta tartóztatja, veri vissza, végevárhatatlan vérhullatással. Alig tiz napja, hogy a kettős birodalom bevehetetlennek hitt büszke erőssége elesett. Csuda-e, ha a leg- csüggedetlenebb reménység fényes napját is a kishitűség komor felhője árnyékolta be ; csuda-e, ha a hitében ingathatatlan lélek is megfelejtkezik egy pillanatra ilyen Nagypénteken a húsvéti igazságról ? Nekünk, a magyarság keleti végvidékén élő, munkálkodó, aggódó, reménykedő egyházi társaságnak azonban egy cseppel több hullott e napon a keserűség poharába. Egyetlen csöpp, amitől kicsordul a kehely . . . Mint mikor a szakadatlan ágyűdörgés messziről is dermesztő moraján átsűvölt a közelben kilőtt pisztoly éles csattanása: úgy nyilallott szívünkbe Nagypénteken a villám szárnyán rohanó fekete üzenet, hogy a mi dicsekedésünk, egyházi társaságunk feje, egyházmegyénk gondnoka, Helmeczy József kiszenvedett. A bús halálhír nem volt váratlan. És mégis lám, soha nem tudtunk volna rá elkészülni. Az elkerülhetetlen vég régóta elküldte maga előtt reménytelen szenvedés köntösébe öltöztetett gyászpostáját; ám nékünk lehetetlennek látszott nem remélni, elképzelhetetlennek őt ily hamar elveszíteni. Megtörtént. A megszégyenült reménység összevont szárnyakkal, zokogva omlott össze vi- rágözönnel borított koporsója fölött. A hit diadalának ünnepén, husvét másodnapján gyűltünk össze ravatala körűi. Megadtunk néki minden tisztességet, amit megadhat kedves halottjának a résztvevő fájdalom. Isten szolgái áldották a gondviselést az egyház és haza szolgálatában fölemésztődött áldásos életért. A kartársak küldötte ékes szavakban búcsúzott egy tisztán,'nemesen és okosan berendezett élettől, mely a jövő nemzedék előtt mindenha példaként ragyog. Választó kerületének szónoka megható közvetlenséggel tett bizonyságot arról a föltétien ragaszkodásról, soha meg nem ingott bizalomról, mely a kerület atyja iránt a föld egyszerű népének szívében olthatatlan lánggal égett. Aztán elkísértük utolsó útjára, oda, a batizi akáczos sírkertbe. A szeretet áldó szavai után örökszép húsvéti énekünk diadalmas hangjai közben ráborult az anyaföld örökéletre érlelő takarója a romlandó porhüvelyre. De a romolhatatlan lélek áldott emlékezete itt e földön él tovább azok szívében, akik őt szerették s kiket az üdvözült szívébe zárt. Úgy érzem, szeretetében nem valánk utolsó helyen, akik itt egybejöttünk, hogy a bensőségteljes kegyelet oltárán meggyujtsuk az emlékezet fáklyáját s fényét rávetítsük eltávozott jelesünk földi életére. * Mind sírtak az ottmaradottak . . . Irta: Csiky Lajos a Ferencz József-rend lovagja. Két sebből vérezve esett össze Galiczia valamelyik harczteréa ... az én szegény édes fiam, mint egyéves önkéntes vadász altiszt. A sebesülteket az oroszok szedték össze, s fogságba hurczolták őket; először Moszkvába, hol kórházba vitték, majd félig gyógyulóban vasútra rakták, s hosszú két heti utazás után messze- messze Ázsiába, a gondolatunkban is oly nehéz nevű Szibériába, melylyel mi európaiak mindig csak a szomorú, a nyomorult fogság fogalmát látjuk, tudjuk összekötve ... az én jó fiamat is. Legutóbbi levelezőlapjából, mely ma (október 19-án) érkezett meg hozzám, a fájó honvágy keserve érzik ki, és a több ezer kilométernyi messzeségen át gondolataim mindujra csak hozzá, feléje röpködnek; látom őt egyéves önkéntes társaival együtt egy nagy barakképület rettenetesen túlzsúfolt külön szobájában, sápadtan a füledt evegőtől, rossz és végtelenül szűkös kosztjukon . . az én derék, kedves fiamat. 1 Tudjátok- e, mi az a honvágy ? J Mi az a vágyakozás a honi föld után, melynek a levegője a mienk volt, melynek a napfénye minekünk ragyogott, melynek a nyelve a mi anyanyelvűnk, népe a mi nemzetünk, sorsa a mi sorsunk, öröme a mi örömünk, gyásza a mi gyászunk ? De ahonnan madár nem költözik a Ez az élet a kunmadarasi református paró- khián pillantotta meg a napvilágot. Óh, ti egyszerű, sokszor szegényes, de a legtöbbször mégis megelégedés, boldog kegyesség üde levegőjében fürdő kálvinista parókhiák; ti, a családfön- tartás verejtékfakasztó gondjai közepette is a családi élet tisztaságának megannyi templomai: hány meg hány hatalmas ívelésű pályának voltatok már bölcsője! A származás és lélek szerint való nemesség múltja után kutatót fölfedező útja hányszor vezeti többnyire kopott, de mindig barátságos küszöbötökhöz! Te, nem ritkán lenézett, legfőlebb pártfogó vállveregetéssel elbocsátott, érdemed szerint soha nem méltatott református papság; vájjon mikor jön el az idő, melyben évszázados államfenntartó munkádat, hősies küzdelmeidet elösmeri a világ, amely rendszerint eltekint fölötted, de ha a tántoríthatatlan hit, józan életbölcseség, áldozatos hűség, önzetlen hazaszeretet kristályforrásait, meg a czéltudatos nemzetépítés munkás műhelyeit keresi, ösztönszerűen hajlékod ajtaján kopogtat s természetesnek tartja, ha megtalálja nálad,'amit keres . . . Negyedik apró jövevény, szeretettel várt és boldogan fogadott vandég köszöntött be a kunmadarasi parókhiára a kis Józsival, az 1854. év május havának 18-adik napján. Kálvinista papoknál öröm és áldás a gyermek. Meg aztán a kunmadarasi eklézsia tekintélyes, nagy egyház; talán restellné is, ha lelkészének a megélhetés gondja búsítaná lelkét a család szaporodtán. Most már két fiú, két leány-gyermek veri föl a ház csendjét, ékesíti a családi kört, renddel, mint olajvesz- szők, kikben örül az Ur hű szolgájának, idősebb Helmeczy Józsefnek és hitvesének, Nagy Zsuzsán- nának lelke, aki maga is papleány, ott nőtt fel abban a házban, melynek éltető angyala lett; sőt nagyatyja is lelkész volt, az alföld metropolisában, Hódmezővásárhelyen. Mint Istenáldotta szép család, úgy áll előttünk a kunmadarasi parókhia háznépe. Ami borongó, fájó emlék kisért a közelmúltból, mikor a szabadságharcz leveretése után hazafiui lelkes buzgósága jutalmául — mint annyi sok derék — fogságra vettetett a ház feje: az is dicsőség inkább, hogysem bánat. A bresciai hiéna bukása megnyitotta börtöne ajtaját az édes apának, ki ismét ölelhette érte kesergő szeretteit. Hajh ! nem sokáig. A jó pásztor már 1855. aug. 5-ödikén visszaadta életét Teremtőjének. Hivatása hű betöltésének lön korai áldozata. Egy szomszéd falubeli, kolerában elhalt előkelő birtokos temetésén, hol balsejtelmei ellenére lelkészi szolgálatot végzett, megkapja a szörnyű kórt, mely pár nap alatt sírba fekteti a 45 éves életerős férfiút, siralom színhelyévé teszi az imént még oly boldog családi fészket. Rajzoljam-e az özvegységre jutott édes anya gyászát, gondját, fáradalmait, gyermekei jövőjéért vívott hősies életharczát? Ha a mindennapiban szükséget nem lát is: erősen takarékoskodnia kell; hiszen önmagára van utalva; mástól segítséget nem kér, nem vár, nem nyer, de el sem fogadna. Az Isten az ő reménysége; övéinek szeretete hitének, cselekedetének forrása. Gyermekeit a leggondosabb nevelésben részesíti. Egyik leánya lelkész-jellegfi tanár felesége lesz, másik papné: két fia világi pályára lép: ügyvédnek készül mindakettő. A kis Józsi tehát még másfél éves sincs, mikor árván marad. Az édes apai szeretet oltalmazó, áldó, irányító erejét öntudatosan nem is érezhette; ám azért az anyai gondos nevelésnek, az édes otthon tiszta légkörének hatása alatt szívében az öntudat első perczétől kezdve kiírthatatlanul gyökeret ver az édesapa hivatása iránt érzett meleg rokonszenv, sőt kegyeletes tisztelet. A középiskola első osztályát magánúton végzi szülőhelyén ; majd a nagykőrösi gimnáziumba kerül, rokoni körbe : egyik testvérnénjének nagykőrösi tanár a férje. Az érettségi vizsga után az eperjesi jogakadémiára megy, hol már bontogatja szárnyait, mutatja oroszlánkörmeit a közéletben, később vezérszerepre hívatott talentum. A jeles ifjú jogászt társai vezérökül ismerik el és segélyegyletük elnökévé választják. Attól kezdve, hogy iskolái végeztével Szat- márra költözik s még huszonnégy éves kora előtt az ügyvédi vizsgát kitüntetéssel leteszi, a Helmeczy József pályája folytonos emelkedést mutat csaknem mind a végig. Hajlamból választott hívatáskörében hatalmas munkakedvvel, nemes ambícióval, csüggedet- len kitartással és nem mindennapi eredménnyel dolgozik. Házasságával végképen Szatmármegyéé lesz. Gyönyörű családi életét harmonikusan egészítik ki a közéletben elért sikerei. Kartársai sze- retetük és nagyrabecsülésük jeléül évtizedeken át tisztelik meg a szatmárnémetii ügyvédi kamara ügyei intézésének föladatával; elismert magas erkölcsi és jogi érzékét azzal honorálják, hogy önkormányzati fegyelmi bíróságukban ítélő bírá- jokká emelik; végül kiváló érdemei elismeréséül az országos jogász-közvélemény a magyar királyi Curia ügyvédi tanácsának bírói székébe, tehát a legfőbb bírói székbe ülteti. A nagybányai egyházmegyével 27 évvel ezelőtt jött összeköttetésbe, hogy attól kezdve egyre kitüntetőbb és kedvesebb kötelékek csatolják hozzánk elválhatatlanul. A Sárközujlakon 1888. jul. 10-edikén tartott közgyűlésen egyházmegyei ügyész-választásra kerülvén a sor, „Böszörményi Zsigmond tanácsbíró úr ez állásra Helmeczy József szatmári ügyvéd urat ajánlja.“ A szűkszavú határozat szerint „az ajánlat elfogadtatván, Helmeczy József egyház- megyei ügyvédnek megválasztatott“ (1888—89.). Az iránta megnyilvánult bizalmat azzal köszöni meg, hogy az egyházmegyei lelkészi gyámintézet javára 50 forintot adományoz (1889—11.). Nagy buzgósággal látja el az egyházmegye jogügyeit, veszi kezébe egyes egyházak ügyesbajos dolgát. Tanácsot ád, közbenjár, kiküldetésfogság ama gyászos országába, s a szellő is szebb és jobb vidékek tájait keresi inkább föl. Tudjátok-e, mi az a honvágy f Bizony mondom, ha nem laktatok idegen országok népei között; ha soha nem kellett hosz- szabb időn át környezetetekben anyanyelvetaket nélkülöznötök; ha idegen népek tengerének zugó áradatában hosszabb időn keresztül nem ringott életetek hajója: bizony mondom, fogalmatok sincsen arról, nem is sejthetitek, miiy véghetetlenül fájó, lélekölő, szív- és kedélypusztitó, melancho- liára vivő betegség az a honvágy. Én tudom, mert ifjúságom idejében éveket töltve külföldi országokban, átszenvedtem a honvágynak minden fájó gyötrelmét. Hát még ha fogságban, messze országnak fogságában kell valakinek éreznie a honvágy keservét ?! Ugy-e ti nem tudjátok, ti nektek, szabad embereknek, ugy-e, fogalmatok sincs arról, hogy mi az a fogság ? t Elzárva lenni a szabad levegőtől, vagy legalább a szabad szótó!, a szabad gondolattól, a teljesen szabad mozgástól, a szabad cselekvéstől!? Megfosztva lenni az emberi méltóság legfőbb, egyedülvaló föltételétől, a nagy, a szent, a boldog szabadságtól, amelynek a becsét csak az ismerheti és csak az ismeri egyedül, aki vagy maga volt fogoly, vagy akinek valamiképen alkalma volt megismerni a fogházi életet. Én ismerem azt a maga sivár teljességében, I mert, mint debrcczeni volt theologiai tanár, tizenhét éven át lelkésze voltam az ottani kir, törvényszéki fogháznak, s hirdetvén annak boldogtalan lakói között a szabadság evangéliomá- oak boldogító tudományát: a szemek könycsepp- jeinek áradatából, a zaklatott szivek sóhajából, a fájó panaszok szabadság után való epekedéséből bőségesen gazdag alkalmam volt megtanulni, hogy mi az a fogság ? I Vedd össze a kettőt: honvágy a fogságban. De gondold mellé azt is, hogy nem gonosztettü- kért büntetett, hanem szabad hazájuk szabadságáért, vérök és életök koczkázatával hősileg küzdött férfiak és ifjak fogságáról beszélünk mi itten. Tedd be gondolataid izzó lombikjába mindez elemeket, forgassad azokat telkednek, szivednek élő tüzei fölött, s jusson eszedbe, hogy a bün- telennek sokkal nehezebb szenvednie a büntetést, mintsem a bűnösnek : és előtted fog állani a mi I szegény hadifogoly fiaink, testvéreink lelki vilá- : gának állapota. És most lessünk el innen, több mint négy- ! ezer kilométernyi távolságból egy jelenetet, melynek vázlatos képét egy hozzám juttatott levélből ismertem meg, Szibériában vagyunk, a Jeniseisk-kormány- zóság egy kis városkájában, a Kan folyó partján fekvő Kanskban, mely tőlünk vitt katonáink egyik hadifogoly-táborhelye már több mint egy ■ év óta. A hadviselő államok hosszú tárgyalások után megállapodnak abban az épen olyan természetes, mint tisztességes egyességben, hogy hadifoglyaik
