Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1915-09-05 / 36. szám

(2) 36. szám.

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

1915. Szeptember 5

A szigeti jogakgdémia és a háború.

Részlet az idei évkönyvből.

— Irta: Gergely György dr. igazgató. —

Augusztus elején már mindnyájan megdöbbenve, de lelkes elszántsággal siettünk haza az általános mozgósítás zűrzavarában . . ,

Igazgatónk, dr. Pap Tibor, napokon át utazva tultömött vonatokon, betegen, kimerültén meggyötörve érkezett meg Stájerországból . . . S akadémiánkat már kaszárnyaként látta viszont.

Első dolga az volt, hogy a beiratásokhoz helyiséget keressen. Szőllőssy Antal polgármester ur, intézetünk régi támasza, kegyesen felajánlotta e célra a városháza dísztermét s meghirdettük a tanév kezdetét

Gyöngélkedő igazgatónk e sorok íróját kérte maga mellé segítőül.

A beiratások első napján már megállapítottuk, hogy akadémiánknak atavalyi olyan hallgatói közül, akik még nem végeztek, legalább húszán, mint tartalékosok, vagy önkéntesek már is bevonullak katonai szolgálatra.

Nagyobb bajnak tűnt fel, hogy a háború hosszú időre elsodorta azt a reményünket, amit a mull évi igazgatói jelentés már szinte kilátásba helyezett, hogy a nyolczadik tanszék — esetleg a földmivelésügyi minisztériumnak, mint a megyénkben kincstári erdők gazdájának quasi patronusi áldozatkészségével — létesiijön.

Másfelől azonban igaz megnyugvással és büszkeséggel láttuk, a kinevezett egyetemi pro- feszorok sorában ott vannak a mi akadémiánkról Debreczenbe származott jeles volt kartársaink : dr. Kun Béla és dr. Bacsó Jenő. — Az előbbi egyenesen, mint első dékán, hivatva van megadni a fakultás szellemi irányzatát. S igy remélhetjük, hogy a kikerülhetetlen versengésben számíthatunk az erősebb fél gyöngéd jóakaratára.

— S valóban e jóakaratnak máris több jelét tapasztaltuk.

Bizonyos azonban, hogyha a versenyt állani akarjuk, legalább a meglevő hét tanárunknak a helyén kellene lennie.

És imé már a hetedikre nem számíthattunk.

— A dr. Bacsó Jenő helyére a nyár elején megválasztott dr. Kovássy Albert oki. ügyvéd, rendkívüli tanárunk, az általános mozgósítás folytán, mint tartalékos zászlós szolgált a szatmári 12-ik honvéd gyalogezredben, s tanári működését el sem kezdhette.

Sőt egyenruhában jött már a beiratásokhoz, s a szeptember eleji vizsgákhoz, akadémiánk egyik régebbi tanára, dr. Rácz Béla is, aki ugyancsak a 12-ik hovédgyalogezredben, mint a II-ik népfelkelő hadtápzászlóaljnak hadnagya teljesített egyelőre máramarosszigeti helyi szolgálatot.

Bandi önkéntes.

— Irta: Sas Lajos. —

Az alkonyati szellő lágyan, csendesen, suttogva simogatta bágyadt arcomat. A tenniszező- két néztem egy százados tölgy alatti pádról. A kipirult arcú lányok lenge fehérruhájokban olyanok voltak, mint a mesebeli királynénak piros vére a frissen esett hóban.

Némelyik fáradtan ült le a padra, csendesen forgatta kezében ráckettjét és hallgatta a kis gimnazista suttogó beszédét, amint fülig pirulva bizonyára valamelyik diákcsioyét mondotta el. Olykor vidám kacaj hallatszott s láttam, hogy a kis gimnazista milyen boldog, mert még jobban elpirult.

A szél egy régi keringő melódiáját hozta felém, ép az utolsó hangokat s igyekeztem föléleszteni emlékemben, mikor nevemen szólítanak. Felnézek, hát Bandi önkéntes áll előttem. Tudtam, hogy tartósan szabadságolták, de azt nem, hogy itthonu van s ezért oly nagy volt a meglepetésem, hogy hirtelen szóhoz sem tudtam jutni.

Szóval előttem állt Bandi önkéntes a maga férfias szépségében, az uj zöldes zubbony csakúgy feszült deli termetén, a nótabeli göndör haj nagyszerűen illett piros, egészséges arcához, Festőién szép volt a virágzó bokrok előtt, amint csipőre tett kézzel állt előttem s várta, hogy szólaljak már meg. (Ha lány lennék, ott rögtön belegabalyodtam volna )

Nagy nöhóditó hírében állott; legutóbb is szerelmes szívvel távozott. A szép szomszédnöm után bomlott. Ezért mindjárt a kis ideál felől kezdtem érdeklődni.

Sajnos, pár nap múlva már őt is elvezényelték a kőrösmezői határszélre, — nemsok idő múlva egyenesen harctéri szolgálatra.

Szeptember második hetében a galíciai rus- szofil elemek árulásairól, s az ezekkel kapcsolatos hadi eseményekről, szóló hirek, érthető okokból, nagy nyugtalanságot keltettek városunkban, hol a pravoszláv schismatikusok nagyhírű pere hajlamosította az embereket a bizalmatlanságra. Az izgalmat fokozták az egyre sűrűbben érkező, sebesültek. Helyiségeinket csakhamar kórtermekké alakította a katonaság.

Ez időben — mikor még jóformán csak a helybeli fiuk iratkoztak be hozzánk, — (a tá- volabbiakat u. i. gátolta a közlekedés zavara)’ — felszólítás érkezett az akadémiára, a fiatalabb évfolyamú népfelkelők behívása kapcsán arra hogy a jogász ifjúságot az önkéntes iskolákba való belépésre buzdítsuk.

Igazgatónk betegségét ez a sok izgalom, s főként a rohamosan sorvadó akadémia jövője iránt növekvő aggodalma, — egyre fokozta . . . De a hadügyi és közoktatási miniszterek felhívását mégis személyesen akarta tolmácsolni.

Összegyűjtöttük hát az addig beirt jogászokat, s velük megnyitottuk a tanévet. Igazgatónk feledhetlen szép beszédet intézett az ifjakhoz, — mire azok valamennyien jelentkeztek a kaszárnyában besöroztalásra. S nagyobb részük alkalmasnak is találtatott.

Pap Tibor ezek után nem tudott feljönni többé az irodába. Csak négyen vettük fel a vizsgákat, irtuk be a még jelentkezőket . . .

A kis csoport uj önkéntes számára pedig igazgatónk zászlót csináltatott. Már nyugágyon fekve fogadia bucsuzásukat. S inig szeretett felesége koszorút tett a zászlóra, ő maga megáldotta azt és a távozó tanítványokat, könnyes szemmel bocsátva őket útra Innsbruck felé, a császárvadászok önkéntesiskolájába. Mi többi tanárok kikisértük a bevonulőkat az állomáshoz, rokonaikkal s tanulótársaikkal együtt, s virágokkal halmoztuk el őket s az egész vasúti kocsit.

Még akkor a lelkesedés uralta az igazgatóságot.

Szeptember utolsó hetében e jelentés tevőjét családi gyász szólította a fővárosba. Már csak hárman maradtak a működő tanárok. Újabb két nap múlva hire jött, hogy egy orosz hadosztály, átlépve hazánk határát, betört ökörmező felett a vármegyébe. — Ha beljebb talál jönni a huszti kijáróná! elvághatja az alföld felé vezető egyetlen vasúti vonalunkat. S még hozzá köztudomásra jutott, hogy egy másik orosz sereg Kőrösmezőnél fenyegeti a határt, melyet immár csak Werndlpuskás népfelkelők védnek. Csoda-é, ha a menekülés megkezdődött. Hiszen a bankok kasszáit is elszállították, s az állami hivalalok— Ily hosszú távoliét után kijöhettél volna vele sétálni, hisz oly kedves, bájos kis teremtés s ha jól tudom, egy kicsit szeretted is.

Tudtam jó előre, hogy a szépségét fogja elsősorban is dicsérni; a fekete haját, a kék szemét, a vékony piros ajakát s az égszínkék ruhát, amely oly szépen simult karcsú termetéhez.

Ehelyett leült mellém, csendesen megfogta kezemet s elkezdett hangosan nevetni. Kérdőleg néztem rá s magyarázatot kerestem. Végre megszólalt.

— Kénytelen vagyok kedves barátom bevallani, hogy elmaradtál a világtól s nem tudsz semmit. Mi szakitottuok.

Elgondolkozva nézett maga elé s csak később folytatta :

— Igenis, mi szakítottunk. Nagyon boldogok voltunk s minden boldogságnak egyszer vége szokott lenni Nagyon szerettük egymást; gyönyörű időket éltünk át együtt. Szép volt minden évszak, még a borús időben is Dapfény ragyogta be szerelmünket.

Egész délutánokat sétáltunk itt ketten — tudod az égszínkék ruha volt rajta mindig, ami olyan jól állott neki — nem beszéltünk soha. beszélt helyettünk minden szál virág és ha egymás szemébe néztünk, beszéltek szemeink. Éreztem, mint perzsel szemének tüze, mint rohan a vér arcomba, hogy eloltsa a pirt, de csak még jobban égett tőle. Hányszor ültünk ezen a pádon s csak annyit tudtunk egymásnak mondani »szeretlek, csak téged, csak téged tudlak szeretni 1«

Egyszer csak közbejött valami . . . Sötét felhő, amelyen nem tudott keresztül sütni a nap; szerelmünk fénye megtört a felhőn.

ban is csomagoltak már. Egyik nagyobb családu kartársunk is elutazott.

Már csak két tanár volt fenn az irodában. De beiratkozó jogászok se jöttek már. Egy elkésett vizsgázót a nagybeteg igazgató ágya mellett censiáltak meg.

Újabb két nap múlva hire futott, hogy immár Kőrösmező felől is sietve vonulnak vissza határvédő csapataink.

Most már a menekülés pánikszerűen indult meg. Szó sem lehetett többé, a gyorsan einéptelendő városban, a tanítás megkezdéséről. Katonaköteles korban levő ifjabb tanárainknak és jogászainknak maradniok nem lelt volna szabad. Az orosz megszállás valószínűségét látva, igazgatónk is útra kelt, Lányi és Marion tanárokkal, akik szintén nem akarlak orosz kegyelemkenyérre maradui.

Igazgatónk Marton tanárra bízta az akadémia pénzét, a beiratási könyvet és irodánk kulcsát, hogy vigye fel ezeket Budapestre. Ő maga Debre- czenben száit ki, családi körben szenvedni át az utazástól meg súlyosodon betegségét.

A kozákok csakugyan meg szállták Mára- marosszigetet. Istennek és haderőok gyors cselekvésének hála, csak pár napra. Csodálatosképpen és a mi szerencsénkre, a betört orosz ezre- dek után, a nyitott szorosokon nem jöttek ellenséges tartalékseregek. Ám a megyébe szétáradt orosz csapatok kiszorítása bizony még sokáig tartott.

A fővárosban azonban minderről csak késve tájékozódhattunk. Csak azt láttuk, hogy akadémiánk egyelőre csupán elméletben létezik.

Szükségesnek látszott jelentést tenni a minisztériumban.

Illetékes államtitkárunk, Uosvai Lájos dr. Öméltósága, kegyesen fogadott és kérésemre szives volt közreadni a fővárosi napilapok utján egy oly értelmű megnyugtató hivatalos nyilatkozatot, hogy a máramarosszigeti jogkadómiára beirott s most az országba szét szóródott jogászok minden jogigénye érintetlenül marad, még akkor is, ha az előadások megkezdése hosszabb ideig elmaradna is. És, hogy az intézet újból megnyitása esetén a félbemaradt beiratások befe- jezhetők lesznek.

Mire a beiratási szabályszerű — békeidőbeli — határidő letelt volna, — október közepe előtt, már ismét élet rekelt Szigeten az akadémia.

A még jóformán néptelen városba hazatért dr. Lányi János karíársunk, — és a felszabadító katonaságtól visszavette az akadémiai irodát. Segítségére volt ebben az időközben ismét városunkba vezényelt dr. Rácz Béla. S pár nap múl vaw hazajött Marton Géza dr. is.

Ők aztán átvették az akadémia postáját, melyben egész sereg uj hallgató írásbeli jelentkezése volt, s ezeket, feltételesen beiktatták.

Jött egy elegáns világfi, szépen lekefélt hajjal, divatos öltözékben, reális eszméitől csak úgy dagadt keskeny melle. És megismerkedett vele. Szép fiú volt szó sincs róla, eszméivel hamar elcsavarta Szegénynek a fejét s Ő hitt benne, mert 0 mindenkiben hitt

Éreztem, hogy miud jobban elhidegül tőlem s én annál inkább égtem utána. Mikor láttam, hogy egészeu elrabolja, forrt bennem minden csöpp vér. Szerettem volna törni, zúzni, de leginkább azt a ficsurt összetörni.

Borzasztóan szenvedtem azokban a napokban. Csak arra vártam, hogy alkalmas időben csapjon ki féltékenységem lángja. Nem kellett soká várnom.

Gyönyörű délután lehetett. A nap vakitóan sütött, a virágok pompás színekben ragyogtak s bóditóan áiasztották illatjokat; s én ebből nem éreztem, nem láttam semmit, csak botorkáltam, minden lépten megbotlottam, mikor Őhozzá mentem. Éreztem, hogy ma fog valami történni.

Amint beakartam lépni, a ficsur hangjára lettem figyelmes. Épp akkor vallotta be szerelmét. Végre elérkezett az idő, kitörhet a vihar, gondoltam s rájuk nyitottam az ajtót. Épp akkor csókolta meg. Egy ijjedt sikoltás és ő reszketve, halotthalványan állt a szoba közepén. Mellemből rémes hang tört elő. Ennyiből állt a vihar. Azután csodálatosan nyugodt lettem Szerencsét kívántam szerelmükhöz, megköszöntem, hogy eddig is vonzalmára méltatott; de Ő tiltakozott az ellen s kijelentette, hogy nem is szeretett, csak unalomból foglalkozott velem.

Nem volt mit tennem, szépen fogtam a kalapomat s elpályáztam N. városba. Ött mégis-