Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-15 / 33. szám

Nagybánya, 1915.

Augusztus 15, — 33. szám.

XL1. évfolyam.

9lő l

TÁRSADALMI HETILAP.

KÁNYÁI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

^SKOJ'IEI^EISrTIK: MINDED VASÁRNAP

ICgíSZ i:VT

A mi mindennapi kenyerünkéi...

Bizony, sok bajunk volt a mindennapi kenyérrel 8—9 hónapon át. Sokféle keveréket megettünk s a gyengébb gyomrunk, öregek, gyermekek nem egyszer meg is betegedtek a hadikenyértől, mely sohasem bírt nálunk népszerűségre vergődni.

Istennek hála, elmúlt ez az idő is, az ujtermés nagymennyiségű szép, piros búzával kedveskedett s majdnem egy hónap óta az ügyes ember csak hozzá tud jutni Nagybányán a pompás búzaliszthez, melyből aztán nagyszerű, elsőrendű hengerei süthet.

De azért a panaszok egészen mégsem szűntek meg. Ma is zúgolódnak sokan, hogy kevés a liszt, nem őrölnek eleget, nem lehet kapni, hiába járnak boltról-boltra stb.

Zúgolódnak azért is, hogy keiig érlisztet nem adnak, hanem nullás, meg kellős fehérlisztet erőszakolnak reánk, pedig nekik kenyérliszt kell. Ha a pékekhez szabadulunk, azok is inkább csak fehér kenyeret sütnek, ha barnább buzakenye- ret akar venni az ember, az nincs. És kitörnek, méltatlankodnak egyesek, hogy mire való erőszakolni a finom lisztet, miért okoskodnak, miért nem alkalmazkodnak a vezetők a közönség igéngei- hez, kívánalmaihoz.

így van ez például a foggasztási szövetkezetben is, mely ma annyival inFelelős szerkesztő és laptulajdonos:

j&éí v ész o~Á.dsros.

.&zer2<eszt6séff s kiadóhivatal : JFelsőbányai-utca. BO. szám alatt. == TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS: =

..) kiváló tényező az élelmezés terén, mért ő a tagjai részére nagymennyiségű requirált búzát kap az állam engedélyével.

Itt is nagyon megváltoztak a viszonyok, ezelőtt egg-egg kis nullás lisztért mindenféle praktikát és protekciót igénybe | vettek urak és hölgyek s boldog volt, aki 1 csak egy kg. »nullás«-hoz hozzájutóit, mert ; i »ő vagy az édes anyja, a felesége vagy az j ángya csak nullás kenyeret ehetik, a doktor rendelte neki.«

Ma egészen ellenkezően, nem kell a | nullás liszt, csak a barna, a kenyérnek 1 való, mert a doktor »neki vagy az anyjá- ; nak, feleségének, ángyának ipának-napá- : nak barnát rendelt stb. stb.«

Kedvenc nótánk megváltozol!; min- 1 denki csak azt fújja, hogy:

»Nem kell a szőne énnekem,

Mikor én a harcát szeretem.«

Azt mindenki tudja, hogy a búza árát a kormány állapitól?f meg, ehez viszonyulnak a lisztárak is, amelyek a szövetkezetben következők:

1 kg. nullás liszt . . . 80 f.

1 » kettős » ... 61 f.

1 » kenyér » ... 42 f.

Látnivaló, hogy az árakban nagg az eltérés. A kenyérliszt feltűnően olcsó, nem rég még 56 fillér volt a rósz, a kevert, a hadi, ma a jó, a kifogástalan 42 fillér. Nem csoda, ha főzésre is csak ezt akarják használni.

Pedig a dolog úgy áll, hogy a miniszteri rendelet világosan és halározollan elrendeli, hogy egy mázsa búzából 15 kg. nullás, 25 kg. főző és 38 kg. kenyérlisztet kell a malomban őrölni, 20 kg. marad korpának, 2°/0 apadásra. Látnivaló ebből, hogy a miniszter több százalékot rendel fehér lisztnek (15 + 25 = 40), mint barnának (38), a közönségnek pedig mennél kevesebb fehérliszt kell, úgy, hogy ha a fölvett példánál, a szövetkezetnél maradunk, a fehérliszt ott marad a nyakukon nagy mennyiségben.

Azt mondhatnák erre, hogy hiszen átveszi azt a hadi kincstár a katonaság részére. Ez igaz, csakhogy nem ad búzái helyette s akkor az, az engedélyezett búzamennyiségből hiányozni fog. Vagy megveszik a pékek szívesen. Persze, hogy megveszik, de annyival kevesebb liszt jutna a szövetkezeti tagoknak, amit ha most nem is, de megéreznének majd a későbbi hónapokban.

Rangosztály szerint csak nem oszthatják ki a lisztet, vagy adó arányában, mint Árvában az ínséges szalámit!

Tény az, hogy olcsó a kenyérliszt aránylag a többihez viszonyítva s talán igaz az is, hogy egyesek mohón kapják az uj búzát, készletet halmoznak fel maguknak, teljesen szükségtelenül, mert lesz búza és lesz liszt elég egész éven ál, nincs mit félni. Talán ha az árat módosítanák, ez segítene valamit, ha a fehérebb lisztek tetemesen ócsulnának, csakhogy az a baj, hogy a miniszter által

A modern leány.

Irta: Törökfalusi Pap Zsigrnond.

Az anyja még régimódi nő volt, aki összes tudományát a szigeti apácák könyveiből merítette s az irodalomban Beniczkytiét ismerte, mint a század felülmúlhatatlan és utolsó íróját, akit még érdemes ebben a romlott modern világban elolvasni.

Az apja, az már egészen más. Szerkesztője volt egy kisebb vidéki lapnak és természetszerűleg vonzódott mindenhez, ami nem nagyképűsködés, szerette a iéhaságokat, a színházat, ahova véletleuségből mindég akkor tévedt, amikor a zordon tragédiák Lear királya helyett, a primadonna csicseregte el a színpadról az évad legdivatosabb slágerét. Ami azonban nem jelenti azt, mintha Váradi a szerkesztő nem bírt volna fogékonysággal a komolyabb művészetek iránt! Sőt!

Auatol France-ért a háború dacára is rajongott, Piodin egy-egy szobránál, az antik festők képeinél órák hosszat is ei tudott volna időzni, raig a zenét a főpincír legfinomabb havannájánál is többre becsülte.

— Gyerekek — mondta akárhányszor, mikor még az agglegény kompánia ott borozgatott a »Fekete sas«-ban, — higyjétek el, Beethowea volt a világ legnagyobb jótevője!... — A gyerekek, a kopott zsakettes írnok, a cinikus, léha jegyző s az öszbajuszu, fülig adós ülnök csak mosolyogtak rajta. Kissé kényszeredett, kissé ostoba

mosolygással. Ennek az összetört karrierü embernek lelkesedését sehogysem tudták megérteni. És nem is törődtek vele.

A háború, az előléptetések, ez volt a rendes téma, amiről óraszámra folyt a szó a vadszöliővel befuttatott vendéglői lugasban (Pedig a szerkesztő zeneimádása nem volt tettetés. Rossz nyelvek szerint a felesége is ezzel fogta meg lánykorában a . zeneimádó agglegényt. Carment játszotta a szuette családi spinéten és pedig oly átérzéssel, hogy Váradi másnap kapitulált. Ez azonban csak mese. Mert kétségtelen, hogy a szigeti apácák megtaníthattak valakit a Carmen-t lejátszani, de érezni a zenét, megérezni benne a lelket, ez sok lett volna a jámbor nénéktől.)

Természetes, hogy a dolgok ily állása mellet a Váradi családi élete épen nem volt olyan boldog, mint amilyennek ez a bohémlelkü ember az ihlet ritka pillanataiban elképzelte.

Sehogy sem értették meg egymást. Az asszony idegeskedett, mert ameliett az Ízig vérig modern gondolkodású, komoly ember mellett szembeszökően érezte a maga háíramaradottsá- gát, A férje órákhosszat beszélt neki a zenéről, a művészetről, irodalomról, a meggyőződés erejével, az asszony pedig hallgatta szótlan, ellenséges nekibuzdulással, mint régen, amikor a zárdában egy uj mathesis tétel bizonyításába kezdett az angyali Brigitta nővér.

Váradi lassankint észrevette ezt. Egy kicsit szomorú volt, egy kicsit fájt is neki, de azután az ólombetűkbe ölte a bánatát s lelkesedett hasábokon keresztül a háború után elkövetkezendő

megújhodásért, csak a saját mulatságára, hiszen megérteni úgy sem értette senki.

Az asszony pedig mindennap elment a barátok templomába és sirógörcsöt kapott, amikor a férje Magduskát, a tizenhetedik születésnapján Ady »Szeretném, ha szeretnének« cimü könyvével lepte meg.

— Megölöd a gyermekemet, tönkreteszed a lelket — zokogta és el is ájult volna, ha éppen akkor be nem lép a nyomdászinas a ki oki kéziratáért.

A családi vihar erre elhalasztódott, de nem az ellenségeskedés. Most már nyílt ellenségek gyanánt nézték egymást s köztük állott Magda, akinek a lelkeért ment ez az áldatlan harc. Ettől fogva Váradi még csak nem is beszélhetett nyugodtan a iáoyával. Az anyja vette pártfogásába és nevelte — amint ö mondta — Istennek tetsző módon. Váradi hiába tett kísérletet, meggyőzé- zésére, hogy a zárdában sem kárhoztatnák feltétlenül, ha úgy nevelné Magdát, hogy felvilágosítaná azok felöl, amiről későbben úgyis tudomást fog szerezni. Hiába. Pedig ekkor már tizen- hétévcs volt Magda. E jutott abba a korba, amikor egy este még a fraucia bábut csókolgatva alszik el fehér ágyában a bakfisoh s másnap már felébred egy szégyenlős, a féitudás édes zavarában vergődő leány, aki a tükör mögé rejti a kiváncsiszemü bábut, amíg . . . amig Magduska felöltözik! ... A lelkén ezer bizonytalan ézés talált már fészket, lázongott, zsibongott és néha felgyűlt a tekintette, mint egy izzólámpa kékes, réveteg fénykévéje.