Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-01 / 31. szám
NAGYBÁNYA ÉS VIOÉKE TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK IVIIISIIDLríNJ' Nagybánya, 1915. Augusztus 1. — 31. szám. XLI. évfolyam. JSlSflxattiai árak : Rgész évro 8 K. Félévre 4 v ol-névre 2 K. Kg'.i--. s ru . 11c* *r. -Jf--------= .._............... „ __ _ , ._____v» tJS'h&.í*.; . .......... Fele lős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ vT-Á-USTOS. — i™———i ■ Hír........... 1 i Iinw■■■■IMIIM Ilii irr—ri«ag Sz erkesztőség s kiadóhivatal * —-vrrrr Falsőkényai-utca QO. szám alatt, rzzzzizr TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA 18: Magyar nők a békéért. — Irta: Perczelné Kozma Flóra. — Szinte megilletődéssel vesszük kezünkbe a tollat, midőn arról teszünk jelentést, hogy a mi magyar asszonyaink törekvése nem merül ki az ápolás és jótékonykodás másodrangu s csak a meglevő sebeket kötöző munkájában, hanem öntudatra és felelősségérzetre ébredve, magán a baj gyökerén kíván kötelességtudóan dolgozni. Tudvalévőén a hágai nőkongresszus hatása alatt nálunk is megalakult az Állandó Béke Magyar Bizottsága, melyhez bizalommal várjuk minden lelkiismeretes magyar asszony csatlakozását. Bármennyire méltányoljuk azt az önfeláldozó samaritánus munkát, melyet a főrangú világtól kezdve egész a legalsó rétegekig végez ma — különféle alakban — minden igaz honleány, érezzük, hogy elérkezett az idő (igazán »most vagy soha«) a gyökeres és alapvető asszonyi munkára! A mi ápolásunk, sebkötésünk és jótékonykodásunk magában véve még egyetlen egy felebarátot sem ment meg a halál torkából és még kevésbbé akadályozza meg a jövendő vérfürdőjét. Már pedig korunk egy legnagyobb humanistája és szónoka Írásban és beszédben fanatikusan hirdeti, hogy a legjóhi- szemübb és legbuzgóbb munka sem igazán embermentő cselekedet, ha egyúttal nem a fejlettebb jövőt szolgálja! íme ennek a rettenetes világháborúnak kellett jönnie, hogy megkínzott és összezúzott lelkű asszonyaink tömegesen megérezzék e jövendőért folytatott komoly és célhoz vezető munka hiányát az egész világon! Belátták, hogy immár a nagy, emberiséget képviselő női tábor nem nézheti passiv magatartással a világ vérben gázoló »haladás«-át, nem töltheti idejét pusztán házi dolgokkal vagy az emberiség nagy és égbe kiáltó sebeinek aprólékos kezelésével és foltozásával, hanem bármilyen vád, kigúnyolás vagy félreértés dacára is minden erejét és talentumát igazán a közjóért áldozza. Hogy ezúttal csak a bennünket legérzékenyebben érintő meggondolatlan vádra feleljen: mi magyar asszonyok nem *ha- zafiallanságból« kívánunk lelkünk egész erejével, szivünk legmelegebb érzésével az emberiség egyetemes békéjéért dolgozni, hanem mert ösztönszerüen érezzük, hogy magyar hazánk is csal r.Kkor lehet igazán nagy és igazi kulturország, akkor várhatjuk reá Istennek megérdemelt áldását és igazságos ítéletét, ha áthatva a testvériség krisztusi gondolatától, az egyetemes békéért való kultur háborúra fordítja összes harci erejét. Mikor mi ezt az egész emberiség bol- dogitására célzó ideális eszmét hirdetjük — melyet úgy szeretnek a felületesen gondolkodó emberek nemzet-ellenes eszmének nevezni — akkor szent meggyőződéssel érezzük, hogy elsősorban szeretett hazánk emelésén, sőt felmagaszto- sulásán dolgozunk! Vájjon ki merné félteni nemzetét legelső példaadónk: Jézus Krisztus minden embert boldogítani kívánó testvériséget hirdető tanaitól?! Ki merné bizalmatlanul hallgatni az evangéliom szavait s félteni ettől a nemzeti érzést?! S vájjon a mi béketörekvésünk nem evangéliomi programm-e, mely csak újjászületést eredményezhet minden irányban?! Nyugodt lelkiismerettel, sőt jóleső áhítattal bontjuk ki tehát hófehér zászlónkat, — mely szimbolizálja az összes színek együttes voltát, vagyis a mi esetünkben minden nemzet érdekét. Nem rég olvastam egyik ismert napilapunkban, hogy a magyar nemzet egy a nobilitás fogalmával!! Nos hát lehet-e nagyobb nobilitás a világon, mint a testvérgyilkolás ellen irányuló köteles küzdelem! Magyar társadalmunkban való rendíthetetlen hittel várjuk az Állandó Béke Magyar Bizottságához való tömeges és lelkes csatlakozást, e bizottság arra lesz hivatva, hogy a hatalmak közötti hivatalos béketárgyalások alkalmával 20 hivatalos képviselőt és 10 helyettest küldjön a hely színére, az egész világ asszonyainak ott tartandó kongresszusára — melynek feladata a béketárgyalásokat az állandó béke érdekében befolyásolni. * * * Az Állandó Béke Magyar Bizottsága folyó hó 30 án, pénteken délután 6 órakor tartotta A tenger fenekén. A csendes tengerre holdvilágos éj borul, a hold és a csillagok ezüst fénye ezer meg ezer habra szóródik szerte-szét. Ünnepélyes csend van. Még a szél se fuj. Sehol semmi élő, semmi tárgy, min az emberi szem nyugalmat találna, sehol semmi. Mire való ez a világosság, miért pazarolják a csillagok a viz sima tükrére fényüket ? Miért néz alá a hold oly szép, de oly titokzatos tekintettel a habokra, mit kereshet ott ? Mi csak a tenger tükrét látjuk és a csillagos eget; de mi van ott alább a viz alatt ? Mi van a mélyben? — Élet. — A halak és csigák százezrei hemzsegnek ott s alább, a mélyebb rétegekben a villamos erejű, fluoreszkáló szemű torpedóhalak vadásznak zsákmányukra. Lent a fenéken áll a tenger királyának sok- emeletes, csigák és kagylók milliárdjaiból épült palotája. Minden ablaka világos. A gyöngyből épült oszlopcsarnokok a hold ide is beszivárgó gyenge fényében csillognak. Egy teremből szép zeneszó hallszik: a tenger zenekara. A nagy király ott ül hatalmas borostyánkőből rakott trónusán, körülte az udvar, nézi leányai táncjátékát, a néma táncot. Ott nem hallszik a cipőrecsegés és padlóropogas; ezek nem a fenéken, hanem a viz tömegében támadnak. Táncuk nem hasonlít a földihez, ez egészen más. Mint a halak, úgy mozognak pikkelyes farkuk segítségével a hableányok, a tenger hatalmas királyának leányai. Szép, kecses fordulatokat tesznek, le s fel úszkálnak a torpedóktól megvilágított fényes tengervízben. Hárman vannak. Egyik a másik alatt úszik el fürge mozgékonyságával és szebbnél szebb fordulatokkal kanyarognak erre-arra. Milyen szép, milyen dicső látvány! De nekik nem nagy mulatság, ők már csak azért úszkálnak, hogy legyen mivel eltolteniök az unalmas időt; ki tudja hányadszor? Olyan szomorú, olyan ábrándos a tekintetük. A mosoly legkisebb nyoma, a kedv halvány vonása sem lelhető föl szép arcukon. Bánatosak. Szemük néz, néz, néz ki a messze vizekre, de azért mégsem lát semmit. Nem, ők ébren is alszanak. Szegény hableányok! Milyen szépek és mégsem boldogok. Miért vannak erre kárhoztatva ? Mindenük megvan, mit csak szemük-szájuk áhit; vagyon, kincs, gazdagság, minden és mégis semmi sem boldogítja őket, semmi. Szegény hableányok ! * Nagy tengeri csata folyik. Egy páncélóriás futva menekül a kis osztrák-magyar elöl, de a másik oldalról a tenger lagúnái közül hatalmas angol csatahajó jön a futó segítségére és fölveszi a harcot kis vértes hajónkkal, mely derekasan ontja tüzét az óriási szörnyetegekre, de hasztalan. Már órák óta folyik az ütközet, már sötét füst borítja az eget, a gépek bömbölnek, csak úgy nyelik a kőszenet. A nagy golyók és páncélmonstrumok felkorbácsolták a tenger sima tükrét, melyre hatalmas fényszórók vetik óriási sugárkévéjüket A két ellenség közeledik a kis osztrák-magyar felé, hogy két tűz közé szorítsa. De most hatalmas robbanás hallszik, a dreagnaut, mint egy ágaskodó paripa szőkéi az ég felé, teste kiemelkedik a vízből, aztán visszaesik, hogy engedjen keserves végzetének. Egy tengeralattjáró volt ennek a katasztrófának az előidézője, mely miután drótnélkülivel értesült társa veszedelméről, segítségére sietett Pólából és épen jókor, a sok lövéstől megbénított hajónk minden erejét összeszedte és sietett vissza a Quarneróba. Az ellenség megkezdte a mentési munkálatokat és sikerrel; mindnyájan megmenekültek a büszke angol hajókolosszusról. Most tengeralattjárónkkal vette föl a küzdelmet, habár maga is béna volt, első vasárboca meggörbült. Az »U. 270 « elmerült, hogy közelébe jutva könnyebben támadhasson. Mikor 5—6 csomónyira volt, kissé föl akart emelkedni, de vesztére, egy ágyúgolyó eltalálta periszkópját és ömlött belé a viz. Még volt annyi ereje, hogy fejöhetett a felszínre, egy vasrudra felhúzta a monarchia piros-fehér-piros- zöld hadi zászlaját és teljes erővel elindult a szép Fiume partvidékire. De ereje ^assan elhagyá, a zászló mind alább sülyedt, már csak egy vörös sáv látszik ki a tenger hullámaiból, aztán szép csendesen elsülyedt. Percekbe került, mig leérkezet a tenger homokos fövényére. A gépek még mindig bömbölnek, jeléül annák, hogy a bezárt emberek ki akarnának emelkedni. Mozdult is egyet-kettőt a sötétlő vastömeg, de hiába 1 Végre minden elcsendesült, az ész, a technika alkotmánya gyen-
