Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-11 / 2. szám
(2) 2. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1914, Január 11. íme, az apró garasokat gyűjti össze nemzeti erővé, mely erő méltányos kamattal segiti a nagyközönséget s a maga jövedelmét, ami mégis előáll, nem a részvényeseknek adja, hanem fele részben a tartalék alap növelésére fordittatik s a másik fele kikötötten helyben jótékony és közhasznú célokra fordittatik. — Aki Nagyszebenben járt s a Római Császár tpénztári vendéglőben volt, aki ott a Stadt- kapelle 7—10 óra közt heti hangversenyeit élvezte 20 fillér belépti dij, olcsó étlap s még olcsóbb egyszerű italárjegyzék mellett s látta, hogy V* 11-kor már magában maradt, mert hazament a józan szász uri- nép, aki látta Szeben fürdőjét, annak olcsóságát s minden oldalról a takarékpénztár által az ipar és birtok védelmét, az tud kalapot emelni a takarékpénztár ilynemű magasztos intézménye előtt. Hol vagyunk mi még ettől? De ne csüggedjünk, nekünk ha nincs is módunk ma még ehhez, de lehet. S midőn helyi intézeteinknél a viszonyoknak megfelelőleg látjuk a mérsékelt eljárást, meg kell erősödjön bennünk a remény, hogy jönni fog egy jobb kor, midőn mi is ténykedhetünk ily irányban, Hiszen a Városi Takarék- pénztár 20.000 forinttal indult s ma már 600.000 koronával vezet. A Részvénytakarékpénztár 50.000 forinttal kezdte s ma már V* millió felett rendelkezik anélkül, hogy részvényeinek a befizetett névérték 5%-nál magasabb jövedelmet nyújtana, erősitni igyekszik tehát magát, hogy képes legyen a szociális kötelességeknek majdani teljesítésére. Legyen is városunk minden pénzintézetének célja, habár működése anyagi, a közjóra törekvő, magasztos. Mert csak igy számíthat valódi bizalomra s pártolásra a közönség részéről is. Jólesett a f. hó 18-ra közgyűlést hirdető Részvénytakarékpénztárnak számadásaiból meggyőződni, hogy ezen intézet haladása egyenlő arányban fokozódik, jövedelme arányosan emelkedett s többet tesz a tartalékba, mint amennyit részvényeseinek juttat. S hogy ezen intézet a tan jelent meg. Könnyek csillogtak a karácsonfa alatt. Minden házba be se mertél menni. Elfelejtettél karácsonfát vinni .. . Hej, de sok háznál vártak valakit, aki soha többé nem tér vissza; de sok asztalnál üres volt egy-egy hely, ahol hiányzott valaki, akiért imádkoztak, akit vártak is, gyászoltak is . .. — Talán él még valahol, messze — a börtönök mélyén .. Hátha visszajön még ... Vissza !.. Vagy talán ott porladozik a többiekkel? . . . A nagy, lelket sorvasztó kétség ott ébredezett a szivek mélyén . . . Szomorú karácson, gyászos, siralmas karácson 1 . . Édes hazám, de sok ilyen karácsonod volt már neked! . . . * * * A komor Kárpátok zuzmarás fenyvesei között, a szépséges, regés Székelyföldön áll egy kis falu, Mátéfalva, Apró kis fehér házai, mint megannyi havasi fehér rózsa csoportosultak csokorban egymás mellé s nyájasan integettek le a völgybe — az utas felé. Fölöttük, mint pásztor a heveró nyáj fölött, áll a kis templom; fehér tornya mesz- sziről kiemelkedik a bogárhátu házikók fölé. Ha megszólalt tiszta csengéssel, lassú, komoly ünnepiességgel úgy vasárnaponkint, a kis házacskák egyszerű népe szép csendben jött buzgó áhitatra — a kis templomba. A munkás, izmos férfiak kezükben énekes könyvvel, a hajadonok egy-egy szál virággal. Most oh mi siralmas, gyászos a nyájas falucska képe ! A havas bércek körülállják, mintha óriási fehér koporsók volnának, sorjában egymás mellé rakva, amint megvonulnak a távolban. A többivel karöltve mennyire igyekezett közönségünk érdekét szolgálni s mennyire igyekezett úgy a betéteket nemcsak szabályszerűen kielégíteni, hanem momentán az azt szükségeid rendelkezésére bocsátani s mennyire igyekezett a hiteligényeket méltányosan a közönség kívánalma szerint kielégíteni, azt azok tudják legjobban, akik ezt igénybe venni voltak kénytelenek. A maga általánosságában csak megnyugvást konstatálhatunk, hogyha nehezek is voltak a múlt év folyamán az idők, pénzintézeteink megállották helyüket s közönségünk további pártolását és bizalmát méltán kiérdemelték. Az 1913-ik év népmozgalmi adatai. A »Nagybánya és Vidékéiben évenként alig lát érdekesebb közlemény napvilágot, mint a január elején szokásos népmozgalmi statisztika. A mi kedves jó barátunk, fájdalom immár csak néhai, Virág Lajos volt szives ezt a cikket minden évben összeállítani. Sok vesződségébe, fáradságába került, de azért mindig nyélbe ütötte, csak tavaly panaszkodott ilyenformán : — Na, János, ez az utolsó, én ezt többé nem csinálom, még ezt az egyet összeütöm, de ez az utolsó, öreg vagyok már, nem kínlódom vele. Szegény Lajos, nem gondolta, milyen szörnyen igazat mondott, hogy ő ezt többé nem csinálja! Most már maga is belekerült az anyakönyvbe. Megírom tehát a cikket én, Smaregla János anyakönyvvezető jóvoltából, aki szívesen rendelkezésre bocsátotta az adatokat s a rovatok kitöltésében is buzgó odaadással segített. Elismerés és köszönet érette! Az 1913-ik év a szaporodás szempontjából kedvezőnek mondható, amennyiben 432 volt Nagybányán a szülöttek száma s a halálozás 313. A szaporodás tehát 119. Az előző évben (1912) 333 volt a halottak száma, tehát 20-szal több, 1911. évben pedig 423 vagyis 110-zel több. Ilyen kevés halálozás az utóbbi 10 év alatt egyetzuzmarás fenyők között néha-néha szellő szállong, megrezzentve a szomorúan lecsüngő ágakat, mintha láthatatlan szellemek sóhajtozva integetnének. A fehér házikók falai ledöntve. Itt-ott meredezik szomorúan egy-egy magános kémény a bemocskolt, füstös falak felett. A kis templom tornya megtöredezve, falait gerendák támogatják, hogy össze ne dőljenek. Néma a csonka torony. Harangja valahol messze, ott lenn a nagy síkságok homokbuckáin hever — megrepedt ágyú alakjában. Néptelen udvarok. Sötét házak. Csak itt-ott világosodik halvány, reszkető világgal egy-egy jégvirágos ablak. Ott a düledező templom tövében áll a tisz- teletes urék háza. Mintha a nagy pusztulás megkímélte volna. Vagy talán már megtatarozták, a leégett gerendákat ismét összerótták s a leégett cserepes tető helyett télire szalmát teregettek kopasz padlására. Ott világosság van. Bent a kis szobácskábán karácsonfa körül ül a család. Szegény, megfogyatkozott árva család. A sápadt gyertyafény meg-meglobbanva, árnyat vet a fehér falakra. Talán a lelkekben ébredező gyászos emlékek, borzalmas események, nagy pusztulás képei a falakon reszkető, imbolygó árnyak ? Két szomorú, halvány nő ül az asztalnál. Kisirt szemekkel. Merően maguk elé néznek. Az egyik ősz, hajlott asszony. A szenvedés, a gond redős arcát fakóra sziutelenitette. Sötét, gyászos ruhájában maga a megtestesült fájdalom A másik szép, fiatal. Az ifjúság rózsái csak meghalványultak, de még ott vannak arcán. Nagy sötét, könnyező szemeivel merően néz a reszkető gyertyalángokra. Gondolatai messze járnak. Ott távol a csatatereken keres valakit. lenegyszer sem volt Nagybányán, csak az 1904. évi közelíti meg 318-cal. Igaz, hogy a születés nem túlságos nagy, de a 446 átlagot azért megközelíti. A születések számaránya a felekezetek közt következő: g. k. 94 fi, 92 nő, összesen 186, r. k 65 fi, 72 nő, összesen 137; ref. 24 fi, 28 nő, összesen 52; izr. 22 fi, 29 nő, összesen 51; ág. ev. 3 fi, 1 nő, összesen 4; g. kel. — fi, 2 nő, összesen 2; unit. — fi, — nő A születések főösszege 206 fi, 225 nő, összesen 432. Ikerszületés nem fordult elő. Törvénytelen fiú 21, törvénytelen leány 31 szülelett, összesen 52 Halva született 10 fi, 8 leány, összesen 18. A halálozások számaránya pedig ez : g. k. 69 fi, 75 nő, összesen 144; r. k. 61 fi. 41 nő, összesen 102; ref. 21 fi, 26 nő, összesen 47; izr. 8 fi, 8 nő, összesen 16; ág. ev. 3 fi, 1 nő, összesen 4. Összesen elhalt 162 fi, 151 nő = 313. Szaporodott a g. k. egyház 42, a r. k. 35, az izr, 35, a ref. 5, a g. keleti 2 lélekkel. Összesen 119. Kor szerint elhalt 1 — 5 éves 129, 6—10 éves 7, 10—15 éves 5, 16—20 éves 10, 21—25 éves 7, 26—30 éves 7, 31—35 éves 5, 36—40 éves 14, 41—45 éves 9, 46—50 éves 16, 51—55 éves 18, 56—60 éves 13 61 — 65 éves 15 66—70 éves 15, 71—75 éves 17, 76 — 80 éves 9. 81—85 éves 12, 86—90 éves 4 91—95 éves 1. Mindenesetre azonnal föltűnik itt az aránytalanul magas gyermekhalandóság. 41°/0-a az embereknek kisded korában, 5 év alatt elhal! Ez rettenetes. Ezen segíteni kell. A gyermekhalandóság egyik fő-fő átka hazánknak. S itt nagyban emeli a °/0-ot az u. n. gyermek-menhelyi gondozottak, a lelencek nagy halandósága, akik többnyire bélhurutban pusztulnak el; ez a kérdés hazánkban nincs jól megoldva, pár forintért kiadják a gyermekeket szegény családokhoz, akik maguk sem tudnak megélni s nyerészkednek még azon a nyomorúságos tartásdijon is, igy aztán elpusztul a szegény kis lelenc mihamar. Menházakba kellene összegyűjtenie az árvákat az államnak s nem a családokhoz kiosztani. Az eszme szép ugyan, de jobb módú, előkelőbb családok nem foglalkoznak eféle vállalkozással s igy az eredmény nagyon, de nagyon szomorú. Meghaltak pedig az emberek következő betegségekben: Angolkór — — — 4 Agyhártyalob — — 11 A karácsonfa előtt kis fiúcska hintázik a faragott lovon. A Jézuska hozta. Művészethez nem értett, aki faragta, de ott, a havasok között ilyent hoz a Jézuska. Gábor bácsi, az egykori öreg harangozó faragta reszkető kezével. Most ő a ház őre. A gyermek felkapazzkodik falova hátára, erősen sarkantyuzza, midőn egyensúlyt veszítve felágaskodik. Kürt helyett pásztorfurulyával sípol. A szája mézeskalácstól maszatos. Egyik kezében most is egy fejetlen huszárt tartogat, mig a másikkal erősen szorítja a fonott kantár- szárat. — Mikor jön haza édes apám? Ugy-e öt is hazahozza a Jézuska ? Hol van f Édes anyja maga elé bámul szomorúan. Gondolatai, kétségei viaskodnak lelkében s önfeledten ismételgeti: — haza jön . . . elhozza a Jézuska ... haza jön . . . Majd magához szorítja a kis katonát s zokogva mondja: — haza jön. igen, én kicsi árvám ! — Nézd édes jó anyám, mintha Ferenc volna. Ilyen szép mély fekete szemei voltak. Em- lékszel-e, midőn igy ment el egy sötétes tavaszi alkonyaton? Lóra ülve. Karddal az oldalán. Utána a kaszás székely fiuk. Mintha látnám álmaimban, midőn, a hegyi ut kanyarulatánál még _ egyszer visszafordul, kendőt lobogtatva. Elment. Örökre talán ? De hátha, oh hátha él valahol, hátha sebesülten fekszik, vagy börtön fenekén sínylődik ? Oh Istenem, azt sem tudom gyászoljam-e, vagy várj am-e ? Hangja zokogásba fül. Az ősz asszony kebelére vonja: — Ne sirj, édes jó leányom 1 Ne sirj . . . s
