Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-18 / 3. szám
(2) 3. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE Boromisza Tibor. Minket, nagybányaiakat kétszeresen is érdekel az a kiállítás, amely most a fővárosnak egyik nevezetes szenzációja. Boromisza képei valóban mind nagybányaiak, a kiállított képek minden egyes thémáját itt vette föl s itteni motívumokból dolgozta ki. A fővárosi lapok 1—2 kivételével, amelynek kritikusa szeret személyi szempontokat keverni bírálatába az egyéni ellenszenv és rokon - szenv szerint, mondom 1—2 kivételével, mind a legmelegebb hangon emlékeznek meg Boromiszá- rói és az ő művészetéről. Hogy egy ilyen cikket bemutassunk olvasóinknak, hozzuk a Magyarország nagyobb közleményét erre vonatkozóan. A »Magyarország« igy ír Boromiszáról: »Tíz esztendő óta él és fest Nagybánya vidékén, de a nagybányai festőkolóniától elszigetelve, egy volt huszárhadnagy: Boromisza Tibor. Egyedül jár, külön utakat tördel, vág magának és művészetének. Tulajdonképpen 1908-ban tűnt föl először a néhai Miénk kiállításán, de első igazi sikerét 1909. végén, a Müvészház megnyitó kiállításán aratta s tetézte ezt ugyancsak a Müvészház 1911-iki csoportos kiállításán való szereplése. A naturalizmusból ekkor már egészen kiábrándult s átcsapott a dekorativus felé, keresve, kutatva az ő lelke szerint való művészi igazságot. Szakított a tetszetős, lágy, aprólékosan részletező formákkal, hogy kevés eszközzel, egyszerű, erőteljes vonásokkal érje el, fejezze ki, amit akar, az eszmét, ami a fantáziájában megfogant. Most gyűjteményes kiállítással áll elénk s tájékoztat keresésének, fejlődésének, kibontakozásának legújabb eredményeiről. Izzó, világító, lila, zöld, sárga, vörös színek orgiája tobzódik a szemünk előtt a falakon. Tündöklő napfény, csillogó, vibráló levegő, a plein air világítási effektusainak, fény- és árnyhatásainak zseniálisan változatos kihasználása. Természetimádóval van dolgunk, aki azonban igyekszik a természeti jelenségek szellemébe hatolni. Kollekciójában szám szerint a tájképek a túlnyomók, de van benne egy sor figurális kompozíció is. Boromisza természetkultuszában nagy szerepet ad az embernek; jól látja meg s jól állapítja meg a helyét. Nagy haladásról és emelkedésről számol be ez a kiállítás Különösen kompozíció dolgában nyert, erősödött sokat Boromisza. A fölfogás szélesedése, a monumentálisra való sikeres törekvés is az útjelzői haladásának. Modellálni is sokkal jobban tud már. Nagy bravúrral egyszerűsít le s kevés, egyszerű eszközzel artisztikus hatásokat ér el. Itt-ott a japanizmus hatása tűnik föl alakjain, annak minden finomságával, de hozzáadva egy bizonyos egyéni erőt. Koloristának ma is olyan erős, mint amikor utoljára láttuk a szint nem áldozza föl a formának, színei tiszták, üdék, sohasem piszkosak. Tájképei közül talán a legérdekesebbek a Fenyves interieurje délelőtti napálláskor, a kékes, lila és zöld színek pompás harmóniájával, stilizált fáival, a levegő, a fény beszürődésének hatásos éreztetésével. Általában nagy passzióval ol- dogatja a világítási problémákat. Ebbéli sikerének egyik legszebb példája a Virágzó galagonya, amelyet úgy festett meg, hogy a háta mögött volt a fényforrás s igy a képen minden szin egyformán erősen él s mintegy mozaikszerben hat. Ilyen epedő szinértékeket találunk az Ősziligeten is. Megkapóan érezteti a sugarak átszüró'dését a Malomközön, amely bágyadt, október délelőtti napálláskor készük. Igen kvalitásos, dekorativ táj a Szelíd gesztenyefák nagyvonalú csoportja s nagyon jól adia vissza a frissen esett hó csillogását 10 számú téli képén. Figurális dolgai sorából legnagyobb igényekkel a Nagy Megújhodás czimü hármasképe lép fel. Az ifjú Eszme születését ábrázolja, aki felé tódulnak, rohannak, táncolnak férfiak, asszonyok, gyerekek, hogy újjászülessenek e csodálatos igében. Nagyszabású aktkompoziczio, jól kiegyensúlyozva, a térben plasztikusan elhelyezve. Egyikmásik alak mozgása elsőrangú; legjobban sikerült egy biborgunyás legény, aki mámorosán kiáltja az eszme dicséretét s valósággal magával ragadja az embert. Izzó, szenvedélyes színei is illusztrálják a tendenciáját ennek a hármasképnek, amelynek egyes részei azonban nem eléggé összetartottak. Megzavart fürdőzők czimü kompozíciója sem érdektelen, szinei, a fák közé beszűrődő reggeli napfény brilliánsak, de túlságosan groteszk a mozgása s a térben való elhelyezése, meg az alakok modelállása is kifogásokra ad okot. Japá- nos hatású Bibliai esté jén a vonalak és színek egybehangolását viszi jól keresztül s egy pár jó arckeretelést ad. Sok erő, imponáló tömegmozgás van egy pár legújabb keletű temperájában, amilyen az Eresztik a gáton a vizet s a Cséplő oláh munkások. Általában egy nagyerejü, zseniális, érdekes és óriási ambíciójú, kiforrásban levő művészember kiállítása ez, mely most nyílt meg a Könyves Kálmán szalonjában. A kiállításról külön katalógus jelent meg, melynek előszavában Sebestyén József ezeket mondja : »Fiatal emberek, nagyotakarók hagyják el a művészetnek már szépen megépített, simára taposott útjait. Uj, járatlan útra térnek, hogy azon keressék a legszebbet, a legnagyobbat, amiért érdemes végigélni egy hosszú, keserű életet: az Igazságot. Keresik mindent fölemésztő hévvel, perzselő lánggal, epesztő reménytelenséggel. És ez a láng és ez a reménytelenség avatja művésszé őket. Ez nem engedi, hogy lelkűk csak megszorítva nincsenek, itt az történt, hogy az őzek és szarvasok az első résen törtek ki, ide pedig az öreg, kedves utmestert állították. Tizenkét szarvas tört ki s egyenesen Geiplinek tartottak. Amint meglátták megijedtek s körülállták az ijedtében szintén remegő öreg vadászt. Am a szarvasok észrevették a veszedelmet s neki vágtak a mezőnek mint a szélroham. Mire Geipli magához tért, a szarvasok ugron-bokron túl voltak. Én is találkoztam őzikével, egyenesen nekem tartott, a puskámat is már lövésre tartottam, mikor a hajtógyerek épen az őzike előtt levő bokor mellől feláll és a vad megfordult, én pedig abban a vadászlázban, mely először elfogja az embert, azt se tudtam, mit teszek. Erre a főerdész lefúvatta a vadászatot, ösz- szegyültünk szép zöld füvei benőtt tisztás közepén magányosan álló fa alá villásreggelizni, vagy inkább kétóraizni, mert a vadászat addig tartott. Itt tudtam meg aztán miért hívtak oly szívesen velők a hajtóvadászatra. T. i. ott az a szokás, hogy aki ezen a vadászaton nemes vadat lő, azt tízórai után alaposan megcsapják és jót nevetnek rajta. Hálát adtam magamban Istennek, hogy a gyereket az őzike útjába rendelte, mert bizony, nem valami gyengéden ki lettem volna porolva, így hát nem maradt más, mint az öreg Geipli utmester. Az öregen, a világon minden huncfut- ságot elkövettek. — Hej, bátyám, ha valamelyik szarvas szarvára vette volna és elvitte volna magával ? Mondá az egyik. A másik megtoldotta: — Bátyám, nem könyörgött a szarvasoknak, hogy ne bántsák. A harmadik: — Geipli bátyám, tudták azok a szarvasok, hogy maga áll a leggyengébb helyen és hogy magától nincs mit félniök. A negyedik: — Bácsi! menuyi pénz maradt a zsebében ? Erre aztán már megszólalt az öreg: — Annyi öcsém, hogy estére a ferblin elnyerem a tiedet. — De hát oda ki is kell ám rukkolni, bátyára, kiáltja közbe Mészöly. — Ki is rukkolok, de akkor, ezt a napot megemlegeted. — Bárcsak úgy lenne, mert bizony kevés örömem van ebben az életben, most meg bátyámon jóízűen nevetek. Meg csak azt szeretném tudni, raegolvasta-e hány agancsa volt mindegyik szarvasnak ? — Ahány a te eszed bütyke, fiam. Nagy hahota következett erre és bravúros vadászainkkal élénk viccek között hazaérkeztünk. Wieldené háziasszony nagy örömmel fogadott minket. Szép asszony volt, különben arról hires, hogy az egész vidék mintaasszonynak ismerte. Nagyon jó vacsorát adott, mely többet ért, mint az egész vadászat. Evés után jött a ferbii. Mindenki nyert, csak Geipli bácsi vesztett. Hanem fel is kiáltott keserűen: — Az is huncfut, aki még egyszer közzétek jön hajtóvadászatra! szárnya meglankadjon a merész utón, melyet szenvedéseik könnye áztat. Nyugtalan lelkűk igazságkereső vágyuk nem engedi őket a fonnyadt babérokon pihenni. Érzik, hogy a művészetükért szenvedniök kell és szomorú mosollyal, szelíd szemrehányással fogadják a megértetlenség töviskoszoruját. Forrongó korunk, a színes vonalak és nagy, fekete árnyak kora örvendetesen gazdag ilyen apostolokban. Talán nem is véletlen, hogy Debussy ugyanakkor komponálja merész lendületű szimfonikus költeményét, mikor. Ady Endre csinál forradalmat uj és szokatlan formáival s Kernstok Károly megtagadja mulfját, mely pedig annyi elismerést és anyagi sikert hozott, elhagyja publikumát, mely őt megértette és szerette és elindult festeni azok számára kik még ezután születnek. Mindezek — ha a művészetek különböző ágában is — egy utón járnak, egy igazságot keresnek, egy a hitvallásuk: a tetszetős, lágy, mindent részletező formák helyett egy pár egyszerű, de erőteljes vonással kifejezni az eszmét. Mikor Ady Endre két sorban ennyit mond: — Tengerpart. Alkony. Kis hotelszoba. Elment — nem látom többé már soha — e két sorban végigviharzik a férfi minden szivet- tépő fájdalma s erősebben megkapott, bennünket minden húsz strófás kesergésnél ez a pár markáns egyszavas mondat. Valahol ezen a tájon halad büszkén, egyedül Boromisza Tibor is művészetével. Az egykori délceg huszárhadnagy ledobott minden nyűgöt magáról, mely őseredeti művészlelkétől idegen volt. Az aranysujtásos atilla éppen olyán szorító nyűg volt számára, mint a művészet tetszetős, kényelmes, megállapodott normái. Megtagadott minden tekintélyt és saját utján jár, de nem azért, hogy külön- ködjék, mint a művészet annyi sarlatánja, hanem mert erős, szent meggyőződése, hogy a művész sorsa az örök keresés s a művészet egyedüli programmja : élni az Élettel. Ez a dacos művész- lélek érzi, hogyha előre kiszabott síneken kellene végigsiklania művészetének jövőjébe, semmi varázsa sem lenne a jövő misztériumának. Boromisza mélységes művészleikét saját vallomásaiból ismerhetjük meg legjobban. E vallomások annál is inkább méltók a figyelemre, mert nem a nyilvánosság elé voltak szánva, csupán egy meghitt barátjának szóltak: »A természet örök mozgásainak pillanatnyi változataiban van minden érték. Ezt érezni kell s azután meglátni; tehát együtt kell élni a pillanattal. A művészet nem kényelmes, tetszetős polgári foglalkozás, hanem harc és háború. Az érzékeknek folyton készen kell állaniok a benyomások értékelésére. Ez a nagy készenlét egy emésztő (űz, legnagyobb feszültsége a képességeknek. így megmarad az örök változás varázsa, nem fajulhat a művészet sablonná. Művészetemben kizárólag festői eszközökkel élek: az anyag lényegét lelkiismeretes figyelemre méltatva. Forrongás az elemem: nincs stáció. Száguldó gyorsvonat füstjeként maradnak el produktumaim gondolataim mellől. A művészet korlátozást, kicsinyes osztályozást nem tűr. Önmagáért van, mint minden igazság. És sokféle lehet a köntöse, színe. Tíz éve élek Nagybánya vidékén, egy csodás természeti szépségekben gazdag helyen Távol a meddő viták, üres tekintély-kultuszok s nagyot- akarások eredménytelen pózaitól. Ide tértem meg évek során európai kóborlásaim közt. Igyekezteem : a természet jelenségeinek szellemébe hatolni. Együtt élek ezzel a vidékkel — de csak a vidékkel. Önkénytelenül is teljesen szeparálódtam s igy az úgynevezett »Nagybányai festők társaságához« mi közöm sincsen.« Nagybánya. Ennek a levegője lehelte az ő művészetére letörölhetlenül színét, illatát, muzsikáját. Itt tért le a naturalizmus ösvényeiről, hogy uj utat keressen. Ez a vidék tette koloristává, ez hódította meg a p'einair csudálatos művészetének. Aki Boromisza Írásait elolvassa, hitvallását meghallgatja, azt képzeli, hogy csupán a tájképek az ő édes gyermekei s figurális dolgai csupán hamupipőkék. Azt hiheti azért, mert ez a művészember csak a természetről beszél, a nagy, tágas, világos, sokszínű természetről. Ám ő ebben a természetben látja és jól meglátja az embert is s hogy jól el is helyezi, arra mutat figurális dolgainak megkapóan nagyszerű stílusa. Alakjai a japán művészek finomságára emlékeztetnek, de erőteljességük egészen Boromiszáé. 1913. Január 18.
