Nagybánya és Vidéke, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1913-03-23 / 12. szám

(2) 12. szám.

NAGYBANYA ÉS VIDÉKE

1913. Március 23.

bosszúság, másutt a 14 fokos hidegben — nemrégiben történt —befagyott a cső, mert minden értesítés nélkül, éjjelre elzáratta a mérnök a csapot s az összerepedezett vezetékért 50—60 koronát is kellett fizetni. Harmadik helyen meg a mosogatást kell abbahagyni. Ki fizeti ezt meg a károsultnak? Ha ez igy megy, kénytelenek leszünk a város ellen kártérítéssel fordulni.

Mindenütt a világon előbb értesítik a lakókat, hogy ekkor és ekkor el fogják zárni a vizet, hogy azok magokról előre gondoskodhassanak s az üres fürdőkályhákba a járatlan cselédek be ne gyújthassanak s csak azután jön az intézkedés: A viz elzárása.

így van ez Budapesten is, ahol ritkaság számba megy, mikor egyszer-egyszer megbosszantják vele a lakosságot, de akkor is előleges értesítés után s igy volt ez ezelőtt Nagybányán is, még a régi ferne- zelyi vezetékkel is s Bründl-ék idejében az uj vezetékkel szintén, akiknek volt érzékük iránta, hogy kellemetlenségeknek és aggódó nélkülözésnek ne tegyék ki a lakosságot.

Jól tudjuk mi azt, hogy a szabályrendelet értelmében rendkívüli vízszükséglet esetén és annak tartamára a házi szükségleteken kívüli vízhasználatot a város tanácsa minden kártalanítás nélkül megszüntetheti, de tudjuk azt is, hogy a 23. §. bölcsen védi a házak lakóit minden önkényeskedés ellen. Hangzik pedig ez a szakasz következőleg:

23. §. Ha a viz kiszolgáltatása a város területének egy részén fennakad, úgy a városi tanács a xna- gánvezetékek tulajdonosait értesíti és a lehetőség szerint gondoskodik ideiglenes kutak felállításáról.

Ez tehát a mi nagy sérelmünk, hogy előzőleg nem értesítenek, ezért vagyunk kitéve késő este, éjjel a viztelenség veszélyének s esetleg annak, hogy az esti fürdők befütése tetemes kárt okoz.

Ha valakinek passziója, hogy játékot űzzön a közönséggel, még azt is eltűrjük, hisz végre is valamit csak kell csinálnia annak, aki fizetést húz a vízvezeték kezeléséért, sokat el tudunk tűrni a keserves

bizony nagy cécót csaptak volna örömükben, ha meg nem szólal a takarodó s nem kelle már tá- vozniok; de úgy látszik, hogy szigorú katonai fegyelemhez voltak szoktatva, mert a kedves találkozásnál is erősebben respektálták azt s szépen eltávozva, utánok a terem úgyszólván kiürült és én is vacsorához jutottam, amit Görgey számlájára szívesen el is költöttem. Ennek megtörténtével folytattam tovább a várakozást.

A teremben visszamaradt — talán szolgálatban levő tisztek (?) három kis asztalnál kártyához ültek s én egyedül, puskámra támaszkodva unatkoztam már jöidőn át, amikor az egyik asztalnál pénzét elvesztve felállott egy és távozott. A két társ még tovább szeretett volna játszani, de mivel nem volt harmadik, szükségből engem szólítottak föl: «szedjen blattot!« Én vonakodtam s azzal a méltányolható kifogással akartam kitérni a megtiszteltetés alól, hogy nekem, mihelyt szólítanak, mennem kell az altábornagy elé s ez a már különben is nem messze levő éjfélig bizonyosan megtörténik, de ők azzal válaszoltak, hogy »mehet, amikor mennie kell, csak addig legyen játéktársunk.« így elfogadtam s játszottunk mérsékelten, de rám nézve mégis oly szerencsével, hogy hatvan frtot nyertem s az egyik játéktársnak pénze elfogyván, óráját ajánlotta nekem megvételre, amit én, a nyereségből telve, meg is vettem s talán tovább játszva, én visszaadhattam volna ugyanazon módon neki az óráját; de ez nem történhetett meg, mert a se- ! gédtiszt szava; »debreceni futár!» hangzott és j nekem menni kellett. (Ezt az órát megtartottam

pénzünkért, de azt a szabályrendelet alapján joggal megköveteljük, hogy minket előre értesítsenek.

A jövendőben ezt el is várjuk, már a város jól felfogott érdekében is, mert az ily módon okozott károkért a folytonos zaklatás után nem leszünk többé elnézéssel, hanem kártalánitást fogunk követelni a várostól. Többen.

Ünnep délután.

Hamvas szürke felhő fátylak közzül nyugalmas derűvel mosolygott le a nap, a rügyező tavaszra. Bekandikált a komor, hórihorgas bérpaloták kicsiny zsúfolt szobáiba is; aranyhimes sugarai beragyogták a füstös falakat, melyeken Tél apó kormos keze nyomát még az ünnepi nagytakarítás sem tudta teljesen eltüntetni.

Feltárta ablakát . . . rövid lélegzetekkel szívta be a tavasz illatát, mint a miként apró kortyokban isszuk a nemes bort, hogy tovább élvezhessük.

Künt már megmozdult az utca, husvét első napja volt, rajzott a tömeg — mint megannyi, csak a mával törődő színes pillangó — a liget felé.

»Nagyságák«, kik felmosogattak, ócska, drapszin ruhában fáradtan kapaszkodnak előre siető, mitsem gondoló emberök karjába. A férj unottan olcsó szivart szív, az asszony kimerültén vonszolja sovány testét, beszélni próbál urához, nevet s ez mind úgy nem illik fonyadt, ráncos, csupa aggodalom arcához. Utánok 2-3 koravén gyermek egymásba fogódzva tipeg, meg-meg állnak bámészkodva, majd szaladva futnak szüleik után.

Fehér kötős, fekete ruhás szobalányok egy-egy bizonytalan kilétü, félre csapott kalapu, hetyke járású legényke kíséretében.

Rövid szoknyás sváb cselédek, deli hadfiak oldalán »riszálják« százráncu ruhájukat.

Egy-egy costumeös »nagyságos asszony« »konflison« kocsikázik s boldogan néz jobbra- balra, ha nem *pukkad«-é láttára valamely zugában az aszfaltnak »legkedvesebb« barátnéja?

Durva nevetéssel megy három »csibész» forma; piszkos szavaknál még piszkosabb gondolatok köde üli a levegőt . ..

Mindenünnen kinyújtja lólábát a szegénység, neveletlenség, erkölcsi lazultság, züllés.

Elgondolkozva, nézte a kezefején táncoló napsurakat . . . Minő szép, mint egy üde mimóza „virág.

Ünnepnap még a nap is másként süt, nyájasabb, elnézőbb az emberek, bűnös emberek iránt. Szellő se rebben s ragyogó, mély kék az égbolt.

Igen, odahaza a nagy alföldön is ilyen szép napos husvétok szoktak lenni, de otthon

s a bártfai szorosban történt megsebesülésemkor a második lövés ezt az órát, melyet a bal mel lényzsebemben hordtam — találta s a golyó szétzúzta ugyan az órát, de irányától eltérítette úgy, hogy keresztül ment ugyan rajtam a golyó, de kintebb, mint irányozva volt s nemesebb belré- szeket nem sértett s igy életem megmentője lett! A m.-kövesdi fogadóban lett kártyaszerencsémet tehát még felülmúlta ez az életszerencse . . . sorsjáték! . . .)

Az idő csakugyan éjfélre járt. A válaszsürgöny azonban nem volt készen. Ehelyett a következő rendeletet kaptam: »most menni fog a városházához s a jegyzőnél fog hálni. Reggel készen áll a fogat ott számára s kisérni fogja a tábort Dormándra s megérkezés után jelentkezzék,« Sötét volt az éj, de a jegyző egy csáká- nyossal ott volt lámpással ellátva s mentem velők. Ételre, italra szükségem nem volt, inkább lenyugodni óhajtottam, ami meg is történt, de előbb a jegyző egy ott levő osztrák vértre hívta fel figyelmemet, nem azért mintha vértet még soha nem láttam volna, de annak a vágásnak a ritkaságáért, ami azon volt, melyet egy Miklós- huszár remekelt a mezőkövesdi attakban, már nem tudom a kápolnai csatát megelözve-e vagy követve. Egy vágással átszelte a meilvasat úgy, hogy az a vágás megölte a vértest is s az ösz- szecsapásból az életbenmaradt osztrákok elfutva, a hátrahagyott halottak összeszedésekor az el- I földelendőkről leoldozott vértek közül ezt az egyet, mint ritkaságok gyűjteményébe valót vitték be és őrizték meg a városháza tanácstermémégis szebb az ünnep, mint itt, mert nyugalmas szivek áhitatos csendje veszi körül.

Lehunyta szemét, elmerengett . . .

Látta magát, mint fiatal lánykát, kényelmesen üldögélni a nyitott ablaknál, apró, muskátlis cserepek között. Sárga bársony uszályát méltóságos lassúsággal húzta a csillogó homokban a Napisten ; öreg akácok tar gályáikat széttárva köszöntik.

Szemben fehérre meszélt ház rácsos kapuján halvány, barna szemű úri leány lép ki. Minden ruhadarab olyan tiszta, rendes, egyszerű rajta, kis imádságos könyv kezében; mosolyogva bólintanak egymásnak, az özvegy tisz- teletesné Ilonka leánya, biztosan vecsernyére megy.

Csilingelő gyermek hangok beszédje hali- szik, a fák alatt üldögélnek a zöldelő fűben.

— Te Andris, nekem már van rózsavizem holnapra — mondja a szomszéd csizmadia mester öt éves fiacskája — meg fogom locsolni a kisasszonykát.

Ez a »kisasszonyka« tudja, hogy ő és molyogva figyel a további szavakra.

— Nekem nincs rózsavizem — hadar az asztalosék Andriskája — édes anyám ontkó nénitől vesz locsoló vizet.

— Otkorom te, — szólt bele egy vastagabb fiú hang — már el is hoztam a patikából.

Béla volt, az Andrisék inasa, két kupa vizet vitt karjain s megállóit, hogy kijavítsa a gyermeket, aki nem tudta a nagyszerű szagos viz uras nevét kimondani.

Szégyenkezve sompolyogtak el a kicsik, majd az utca porában lovasdit kezdtek játszani, felriasztva szendergésükből a foltozó szabóné libáit s azok nagy gágogással repülve futottak hazafelé.

— Nem jöttök be mindjárt —- szólt ki a mesterné asszony — ki látta első ünnepnap ilyen lármát csinálni!

Mert vidéken ünnep első napját csendben, családban ülik az emberek; tánc, mulatság mindig másodnapra esik.

Amarrébb sárga falu ház nyitott ajtójában délceg, lakkcsizmás, kék posztó ruhás legény menni készen áll; öreg anyja leporolgatja kötényével pörge kalapját, aztán odaadja neki.

Aha! A fiatal kádár mester megy udvarolni menyasszonyának, a lenhaju Bogár Juliskának, a göthös esztergályos piruló hajadon lányának. Mondta is az anyja múltkoriban, ha megtartja a jó Isten a szőllőt, uj borra meglesz az esküvőjük. A vén kádár is előtipeg, büszke örömmel néz fia után, egy-két szót szól az asz- szonynak és megindul lefelé a hosszú utcán, hóna alatt Vastag, kapcsos zsoltár, elárulja hova ? .. .

Asszonya szeme elé tartja kezét, pislant egyet-kettőt fölfelé, mintha kémlelné, lesz-e eső? majd lassan befordul a házba.

ben. így mondta ezt nekem a jegyző. Ott van-e meg ma is, vagy a fegyverletétel után elkobozták, nem tudom. De Mezőkövesden lehetnek még most is élő emberek, akik látták, akkor még gyermekek, most aggastyánok, ezt a vértet vagy tudják, hova lett.

Reggel, a számomra csakugyan készenálló fogaton haladtam én a sereg után Dormándra. Megérkezve jelentkeztem Görgeynél, aki egy földesúri házban volt szállva s várakozásra utasított. Ez a várakozás bizony nem volt valami kellemes. Görgey gárdája, a magas termetű tót gránátosok közt ácsorogva, akik a műveltségnek ugyan nagyon alacsony fokán álltak, az udvariasság követelménye szerinti vendéglátásról fzonban még fogalmuk sem volt, mert bár magok katona igényhez képesl elég jól étkeztek, de sem magokhoz nem hívtak, sem nem nyújtottak nekem is valami ehetőséget s éhen, szomjan várakoztam arra, hogy mikor szólítanak már be Görgeyhez.

Ez végre 4 óra leteltével megtörtént. Az ebédlő teremben Görgey társaságában — úgy látszik — rendes szokás szerint sok főtiszt volt. Kártyázással töltötték ebédutáni idejöket, maga Görgey is; de aki beléptemkor rögtön felállt s mintha ismeretes volna gránátosai udvarias jellemével. első kérdése volt hozzám: »evett-e valamit?«... »nem« válaszomra kérdezte segédtisztjét, a már előttem ismeretes Kökényesdit: »Feri! maradt e valami? ha igen, add a futárnak,« s csakugyan egy mellékasztalhoz ültetve, úgy fegyveresen elfogyasztottam az elébem tett maradék pecsenyét s reá a hozzáadott, mintegy meszelyes