Nagybánya és Vidéke, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1913-09-14 / 37. szám

-L

NAGYBANYA ES VIDÉKÉ

37, szám. (3)

1913. Szeptember 14.

gyámoltalant erőssé, a pazarlót takarékossá, az iszákost józanná, a káromkodót istenfélővé, az erkölcstelent erkölcsössé, a szegényt módossá, a fösvényt adakozóvá, a gyülölködőt emberszeretővé, a sorsával elégedetlent boldoggá teszi.

S ha nem is mutatkoznak .mindjárt ezek a jelenségek, de kétségtelen, hogy ezeknek csirája a szövetkezetek kebelében le van téve s a bölcs és lelkes vezetés mellett ezek a bámulatos eredmények mihamarabb mutatkozni fognak.

Igen, mert a szövetkezeti eszme olyan, mint a villamos áram, mely a telegramban működik, a telefonnál csilingel, beszél, gépeket hajt, a piacón világit, otthon főz, melegit, áldásos munkáját érezteti az élet minden körülményei között, csak el ne zárkózzunk üdvös hatásai elől.

Meg vagyok győződve, hogy a szövetkezeti eszme lelkes felkarolásával, nagyobb tér hódításával nálunk is lehetne amerikai viszonyokat' teremteni. Nem ágyuk kellenek ide, de önzetlen nemes törekvések, amelyek meg nem alkusznak, hanem meggyőződésükből merítik az erőt és ügybuzgalmuk mérczéjéről olvassák le tevékenységük fokát.

Munka, mindig munka és ismét munka, mondja gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar. Munka a végtelenségig. Munka-munkára halmozva, ez az emberiség társadalmi kapitálisa. S ez a kapitális napról-napra, őráról-órára gyarapodva a lázas tevékenység .kalapácsütése alatt képezi a nemzeti és világhaladás félreismerhetetlen történeti jelenségeit. Mint a szobrász, addig vési, faragja azt az idomtalan márványtömböt, amig ihletett leikével művészi alakot formál ki belőle, úgy a szövetkezetek is vállvetve, egyesült erővel addig fáradnak, izzadnak, küzdenek, mig Isten segítségével ki nem mintázzák az egységes nemzeti erőt abból az elemből, amely hivatva lesz a jövőben körülsáncolni és biztosítani a nemzet életét.

Van egy nagy tanítása a történelemnek, melyet sokan figyelemre alig méltatnak, hogy minden szilárd törekvés célhoz ér, hogy a nemzetek között a hatalom, hir, erő, dicsőség legmagasabb polcaira azok jutottak mindig, kiket ingadozásaikban, a vész és pusztulás napjaiban a jövő hivatásba vetett hit és pillanatra sem fogyatkozó erkölcsi bátorság lelkesített.

Az emberek, a népek, a századok egymástól semmit sem tanulnak, különböző utakat választanak s vagy boldogulnak, vagy elenyésznek. De az a nemzet, amely önmagát elhagyta, a szerencsétlenséget, a katasztrófát, bukását, sorsát megérdemli. Azt a nemzetet az Isten is elhagyja.

A magyar nemzet egy pillanatra sem feledkezett meg önmagáról, egy pillanatra sem hagyta el önmagát, hanem géniuszának fehér szárnya

alatt páratlanul álló történelmének fonalát természetes bölcseséggel, munkával, vérrel, hittel szőtte nemzedékről nemzedékre.

Meg vagyok győződve, hogy a jó Isten, aki lelkűnkbe oltotta a hazaszeretetnek lángját, az meg fog oltalmazni bennünket a sok veszedelem közepette, amely száz és száz oldalról fenyegeti nemzeti életünket. Azonban Isten segítségével közre kell működni, ölbe tett kezekkel nem szabad állanunk. A sült galamb senkinek sem fog a szájába repülni. Ha élni akarunk, ha biztosítani akarunk egy boldog jövőt a nemzet számára, csatasorba kell állanunk és egyesült erővel harcolnunk kell a szövetkezeti eszmék teljes diadaláért. Hadd lássák meg mindenütt, hogy lelkünk sugallata, szivünk dobogása gazdasági erőkifejtésünket, megizmosodásunkat célozza.

A történelemből tudjuk, hogy nem diplomatáink furfangja tartotta meg a hazát nekünk! Nem szövetségeseink kegyelméből élünk a XX, században! Mi magunk állunk helyt érette! Ha kellett táborban, ha kellett sáncok között, nyílt csatában, szurouytszegezve, ezer halállal szemben. A világ arculata azóta sokat változott. Ma nekünk nem kel! ágyukkal túrni a földet, nem kell vért és életet áldozni a haza javáért, de áldozatul kell hozni azokat az önző célokat, azokat az önérdekeket, amelyek nem azonosak a nép és haza boldogságának előmozdításával.

Meg keli hát ragadnunk azt a régi zászlót, még ha véres és megtépett is, hadd lássa meg ország világ, hadd lássák meg fönt, alant és minden helyen, hogy itt az ősi virtus, a régi erő küzd uj csapáson a régi zászlóval jussáért, igazáért, életéért!

így fog lengeni felénk egy biztos és boldog jövőnek záloga, igy fog teljesedésbe menni rajtunk a legnagyobb magyar jóslata, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz!

A Nánásy—Barazsu-ügy.

— Levél a Szerkesztőhöz. —

Tek. Szerkesztőség!

A Nánásy István és Barazsu Endre között fölmerült ügyből kifolyólag a helybeli Ipartestületet, mint Iparhatóságot többen felhívták az ezen ügyben való állásfoglalásra, hogy tehát kellőleg tájékozódva legyenek mindazok is, akik ezen ügy iránt pusztán csak annak ipari természeténél fogva érdeklődnek, legyen szabad tájékozásul azok részére a következőket előadnom : Nagybánya város Tanácsa, mint Iparhatóság, 1912. aug. hó 19-én — a mi ipari törzskönyvünk szerint — Barazsu Endréné nagybányai lakos részére a könyvnyomda-iparra iparengedélyt adott.

Ennek az ügynek a törvényes oldala ellentmondást nem tűrő magyarázatot talál az 1884. évi XVII t.-c. 1. §-ában, amely szerint »a magyar korona országai területén minden nagykorú vagy nagykorúnak nyilvánított egyén, nemre való tekintet nélkül, ezen törvény korlátái közt bármely iparágat — ide értve a kereskedést is — bárhol önállóan és szabadon gyakorolhat.«

A törvény korlátozása a képesített iparokra nézve az üzletvezető tartására terjed ki,

t. i. ha az iparengedményes képesítéssel nem bir, köteles képesítéssel biró üzletvezetőt tartani. A jog tehát, hogy Barazsu Endréné könyvnyomdát tarthat fenn, elvitázhatatlan, annak elbírálása pedig, hogy Barazsu Endre mennyit és mit dolgozik a feíesége üzletében, az tisztán az ő belügyök, valamint a Barazsu Endre hivatalos tevékenységében kifejtett munkásságának felbecsülése is a nálunk mindenesetre hi- vatottabb és szakavatottabb hivatalfőnök hatáskörébe tartozik.

Ezt az ügyet más oldalról kell azonban elbírálni.

Nagyúri gyomornak úri szokása az, hogy mikor eltelik minden jóval, a pacalt kívánja, tehát azt az ételt, amit a nagy szegénység folytán igen sok helyen naponkint feltalálhatna és ha rátalál, élvezettel fogyasztja abban a tudatban, hogy nem kell neki mindennap azt enni. így van az, mikor a" hivatalnokember az ipari vállalkozások mezejére kirándul. Ha sikerül, jó, ha nem, úgy is jó, van miből megélni, nem gondolván meg azt, hogy azoknak, akiknek ipari foglalkozásból kell megélni, munkahiány vagy keresetképtelenség esetén nem áll rendelkezésökre semmiféle pálya, semmiféle foglalkozás.

Tagadhatatlan tény az, hogy az az ipari vállalkozással foglalkozó egyén, akinek a háta mögött önálló és tisztes megélhetést biztosító hivatal áll, konkurrenciaképesebb, mint az, aki kizárólag a saját ipari foglalkozására van utalva. Annak biztos tudata, hogy családjának megélhetése a hivatala után járó jövedelemből biztosítva van, képessé teszi arra, hogy másoknál jóval jutányosabban vállalkozhassak. Teljesen érthető és ezen oldalról indokolt is a Nánásy István nyomdatulajdonos panasza.

Az iparos helyzete, munkája nem mérhető össze és nem állítható szembe a szellemi téren működők munkájával s igy nem állítható szembe hasonlatképen sem a helybeli lapszerkesztők működése a Barazsu Endre nyomdászi működésével, mig ugyanis az előbbiek a maguk hifélelem ült, de azért szaporán bemászott az ágy alá, két kis egér bámulva nézte a szokatlan vendéget.

Alig borult a pelyhes dunna a féíhalott úrnőre, durva kézzel felrántották az ajtót.

Öt-hat óriási kozák csillogó fegyveresen belépett és körül nézett a szobában. Felvillant szemök, a gyönyörű, barna asszonyfő láttára.

A vén gazdasszony feléjük fordult és tótul, — a vidéken tótul is beszél a nép és az urak szintén annyit, amennyi a velők való érintkezéshez szükséges — suttogva szólt hozzájok:

Mit akartok? gyermekágyas asszony fekszik itt — kezével a nagyasszonyra mutatott — csendesen legyetek.

A marcona katonák egy pillanatig némán álltak, aztán szó nélkül kifordultak és csendesen betették az ajtót maguk után.

A tanya előtt — látni lehetett az ablakon át — még több lovas katona is állott, a bent voltak vissza tértek hozzájok és szóltak valamit nekik, erre valamennyi megfordította paripáját s emezek is lóra kapva, elvágtattak; pár perc múlva csak mint apró, szürke foltok látszottak a fönségesen nyugodt alföldi síkságon.

A kis Iza megunva a dicsőséget az ágy alatt, kibújt és kedvesen kérdezte :

— Marisa, kik voltak ezek ?

— Becsületes emberek gyermekem — szólott az öregasszony, megkönnyebbült sóhajjal dörzsölve borecettel a nagyasszony halántékát.

*

Délután megérkezett a nemes, nemzetes ur.

Idegen szekeren jött, egy szép szál cserkesz katona volt a kocsis; messziről majdnem magyarnak nézett ki, mert az orosz hadsereg

eme legszebb katonái hasított ujju — Zrinyi-ujju — dolmányszerü katona kabátot viseltek, s remekül ülték, hajtották a lovat.

Némán, hosszan ölelték át egymást apa, anya, gyermek , . .

— Mi van otthon ? rebegte félve a nő.

— Nincs semmi baj — felelte ura — a város mindent adott, enni, inni, szállást, s bátyámmal és velem a legnagyobb udvariassággal bánt a vezérkar. Mindjárt szabadon eresztettek minket, illetve bátyámat, mikor becsület szavára fogadta, hogy nincs honvédsereg a városban, sajnos, nincsen — tette hozzá fájdalmasan —. Az orosz tisztek, finom, müveit emberek, akik egymás között franciául beszélnek. Hozzánk két főbb tisztet adtak szállásra; az egyik orvos; a másikat «komiszárusnak» szólítják. Ennél van a sereg pénze. Ha láttad volna, hogy hevert véka szám az arany, a nagy diófa asztalon kiöntve tegnap estve, mikor az alantasabb tiszteknek kiosztotta a századok, ezredek részére való zsoldot. Van szakácsuk, az főz nekik, mindent olajjal esznek. Tegnap hallottam a nagyherceget is — úgy mondják, hogy «Konstantin», vagy mi a szösz a neve — a cár atyafiát beszélni. A szomszédban, Kobilitz Dánieléknél van szállva és tegnap a ház előtt, az utcán «lelkesítette» a katonákat; akkora prémes süveg volt a fején, mint egy pálinkás hordócska. Ma megkérdezték tőlem a vendégeink, ha nincs-é feleségem? Eddig azért nem mertem híradással lenni néktek, hogy el ne áruljalak esetleg és bajba ne döntselek titeket. De mivel láttam, hogy ezek a mi tisztjeink, becsületes úri emberek, s jóakarattal vannak hozzám, bevallottam, hogy még gyermekem is van, nemcsak asz- szonyom és nagyon aggódom értök. Szó nélkül

befogattak saját kocsijokba és tiszti becsületökre ígérték, hogy nyugodtan jöhettek haza, semmi tolakodásnak sem lesztek kitéve. Mindenütt utat engedtek a portyázó katonák a szekérnek, mikor meglátták a cserkeszfíut rajta, most itt vagyok és viszlek benneteket haza.

Örömteljes bizalommal indultak otthonuk felé.

Az utón mindenütt csapatokkal találkoztak. Hol nemrégen még az osztrák hadak fölött annyi dicsőséges győzelmet nyert lelkes honvéd sereg, muzsikaszó mellett, táncolva pihent, ott most mogorva ellenség ásta a krumplit, szedte az uborkát, az oroszok e két kedvenc ételét. Az volt a szokásuk, hogy egyik kézbe egy csupor tej, a másba nyers uborka; egyet haraptak a zöld uborkából és leöblítették tejjel. De hulltak is, akár a légy tőle. A kukoricásban könnyen lehetett találni ez időtájt harc nélkül elesett orosz katonát akármennyit, már nagyon is «békével pihenni».

A nemes ur szomorúan látta, hogy még irmagnak sem marad földjén burgonya, csendesen rászólt, a sárban lassan döcögő kocsiról, az egyik katonára:

— Hagyjatok valamit nekünk is.

— Jobb lesz, ha te is segitsz, akkor hamarább kész leszünk, röhögött durván a kérdezett, vállra kapva a nagy zsák krumplit.

Alkonyodott, mikor beérkeztek a városba, épp imára hivott az esti harangszó. A bakon ülő cserkesz kocsis nem emelte meg kalapját.

— Hát te nem szoktál imádkozni f — kérdé tőle a nemes ur,

— Csak nem fogok a ti Kossuthotoknak — felelte megbotránkozva a legény (a muszkák mindenkit tegeztek, természetesen az alsóbbrendű