Nagybánya és Vidéke, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-13 / 28. szám
(2) 28. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1918. Julius 13. sadaloin létérdeke fűződik ahhoz és helyrehozhatatlan hibát követnek el azok, akik ezt az ügyet elhanyagolják, holott azt gondozni elsőrangú feladatuk lenne. A legkisebb községnek is kötelessége emez elsőrendű szükséglet fedezésére anyagi áldozatokat hozni. A folyók, tavak mellett fekvő községekben a nyári fürdők megoldása könnyű és igen kevés befektetést igényel. Ez a fürdésre alkalmas hely körülkerítéséből és a talaj kiegyengetéséből áll. A tehetősebb községek feladata itt nem ér véget, azoknak ingyen uszodákat kell felállitaniok. Az év három hónapján ezek a fürdők is megfelelnek. Az egészség gondozása nemcsak nyári feladat. Az, aki csak nyáron át gondoskodik testének rendszeres tisztántartásáról, aki csak nyáron át fürdik, az az év háromnegyed részében gyűjti a testére rakodó tisztátalanságokat, amelyekben bőven tenyésznek az ő szervezete ellen törő mikroorganizmusok milliói. A külföld müveit országai ezért nem elégedtek meg olcsó nyári fürdőkkel. Igen olcsó, télen is használható, zuhanyrendszerü népfürdőket létesítettek. Fürdőket a népnek, amelyeket 6—10 fillérnyi árért bármikor és bárki igénybe vehet. Van is ezeknek olyan látogatottságuk, amilyen előttünk mesébeillőnek látszik. Németorsságban nincs várős ilyen népfürdő nélkül, de még valamire való község sem. Németország az ő hatalmas egészségügyi szervezetével, amelyben előkelő szerepe van a népfürdőintézménynek, el is érte azt, hogy a tüdővészes halálozások száma rohamosan csökkent. Némely évben tízezerrel. E példa elég meggyőző arra, hogy okuljunk belőle. Anyagi eszközökről gondoskodni nem is olyan nehéz. A Népfürdő-Egyesület díjtalanul készít minden község számára népfürdőtervet. A Magyar Város és Községfejlesztési Részvénytársaság pedig feladatainak körébe vonta a fürdők felállításának elősegítését azzal, hogy őmaga építi fel és üzembehelyezve adja át a községeknek, amelyek azt hosszú lejáratú amortizációs kölcsön módjára fizetik vissza. Á községekre háruló teher tehát nem súlyos. Az ügy oly nagyfontosságu, hogy még sokkal nagyobb anyagi áldozatoktól sem szabad volna visszariadnia. Amely község vezetése alkalmas kezekben van, az nem is fog késlekedni. Szomorú közegészségügyi viszonyainknak égető szüksége van megértő harcosokra. Fel kell ragadni a kiadott jelszót, amit mindnyájunk érdekében hangoztatunk : Fürdőt a népnek ! városliget mellett virágot árult egykor fényes pénzekért és akit magához vett, fölnevelt, gyermekévé tett. Ennek a leánynak lett apja a mester, talán csak szeszélyből, csupa szeszélyből . . . Most megint megszólalt: — Nem vagy álmos, Évi ? — Nem, mester! A parkon túl két paripa csattogása verődött fel hozzájuk. Bizonyosan gummirádlist vittek. A leány kihajolt kissé az ablakon. Nézte a Dunát, a benne csillogó ezernyi lámpafényt. Nézte a várpalota ágaskodó falait, melyék mint valami óriási fantom nehezedtek a nagy folyóra. — Mit adnak ma f — kérdezte a mester. — Az »Irisz«-t, mester! A mester nagyot gondolt. Az ő darabját adják. Cséplik, egyre cséplik. Mikor is irta ezt? Nem emlékezett rá. Régen lehetett. Hiszen hatvan éve, hogy először irta le az első hangjegyet. Hatvan éve, hogy az »írisz« vérpezsdítő akkordjai megszülettek ifjú lelkében. Régen volt. Nagyon régen lehetett, mert hiszen azóta sok minden történt, sok minden. Azóta leélt egy sivár életet magában. És mig ujjain bódulatosan édes melódiák hangzottak el az akusztikás termekben, addig belül üres életet élt. Hanem azért befejezett, megcsinált mindent. Minden munkája kész, egész befejezett. Itt fekszik előtte egy halmazban a sok kótapapir. Most már nyugodtan halhat meg, készen van minden ... És majd ez a leány tovább adja, tovább viszi . . . A leány pedig arra gondolt, hogy milyen csúnya, milyen ripacsos volt az ő finom, illatos Nagy vihar és árvíz Felső-Fernezelyen. Folyó hó 9-én, szerdán délután óriási orkán pusztított Felső-Fernezelyen. Délkeleti irányból jött a pusztító orkán és egy pár perc alatt házak, ólak tetejét felkapta, boglyákat hordott széjjel. Ha egy méterrel magasabban jár a vihar, a templom tornyát is levitte volna; igy is óriási kárt csinált a templom fedélzetén. A múlt ősszel Eternit-palával lett befödve a templom és egy pillanat alatt a tetőzet két oldalát felkapta és a cinterembe dobta le, még a tornyot is megingatta. A cinteremben levő két gyönyörű, mintegy harminc éves fenyőfákat derékban kettétörte és a szomszéd udvarára vitte. Az orkán után a hegyek között felhőszakadás lehetett, mert már másnap (10 én) 3 órakor a patakok rohamosan növekedtek s reggel 5 órakor valóságos tenger volt az egész faluban, az áradat folyton nőtt és a piszkos, zavaros viz fákat, épületrészeket, egy ólat hozott le. Egy szegény embernek a sertés ólát két sertéssel sodorta el az áradat. Firizán a paróchián és templomon kívül minden ház vízben volt, az országúton úgy folyt a viz, mint a nagy patakban, az utcán az emberek derékig érő vízben jártak. Délután 2 órakor szekeren hoztak egy gyereket keresztelni és a csendőrségi laktanya előtt csaknem elmerült a szekér a nagy vízben. Az eső folyton szakadt és csak délután 5 órakor kezdett apadni a viz. A kár óriási. Az iparvasutat csaknem az egész vonalon megsemmisítette ; egyes házakból kiköltöztek az emberek, mert a viz behatolt az épületekbe is, mindenütt nagy károkat okozott. A búzát, tengerit, krumplit mind elmosta az áradat. Az óriási kárt egyelőre megbecsülni nem lehet. Óhajtandó lenne, hogy a szolgabiró ur tekintené meg a kárt és felterjesztést tenne a kor mányhoz rögtöni segély végett. Ezer szerencse a szerencsétlenségben, hogy az eső megszűnt, mert ha még tovább tart az áradat, az úttest mellett levő házakat mind elseperte volna. A közlekedés az utón megszűnt, mert a viz az országutat is egészen tönkretette, a hidakat részben elvitte, részben megrongálta. Felső-Fernezely, 1913 julius 11. Papp Lajos gkath. lelkész. Szózat az Élethez. Ha azt hiszed, hogy érted égek, Ha nem haragszol énmiattam, Könyörgve arra kérlek Élet — Ne hagyj te engem kárhozatban ! keze nem is olyan régen, amikor ibolyát kínált mindenkinek az utcán . . . Talán ő is visszavágyott innen, ebből a fényből, jó módból, ezekből a kincsekből , . . A mester kihúzta íróasztala nagy fiókját és babrálni kezdett benne. Hátha még nincs valami befejezve f Hátha kéne még valamelyik darabnak egy utolsó taktus, hogy félbe ne maradjon ? És turkálni kezdett a töméntelen papír között. Nem látta már, de ujjaival megérezte a pontokat, a zászlókat, meg a kereszteket; érezte a taktusvonalakat mind, mind. — Nézd csak ezt, Évii — mutatott egy papírra. A leány felállott az ablaktól. Még visszanézett egy pillanatra, éppen akkor, mikor egy csillag futott le nesztelen suhanással. Úgy látta, hogy a Dunába esett. — Tessék f — Nézd meg ezt! Mi ez? — Ez egy praeludium a »Helene« operából. — Jó . . . hát ez mi ? — Ez egy dal . . . valami dal, amit én daloltam olyan sokszor, a mester meg zongorázott. — Igen . . . hát ez mi ? — Ez egy fuga . . . remek fuga . . . Es sorba rakosgatta ki, az íróasztal többi papírjai közé. — Hát ez? — Ez egy esz duros fugett .. . Már unta a dolgot, mikor a zongoraművész lejebb nyúlt a fiókba. Valami papirt vett elő. ÉrKötélt kötöttél derekamra, Az éjszakában félve járok . . . Nem . . . nem ismerek magamra — Gyújts kérlek, gyújts nekem világot1 Ha megvetsz: rögtön eltaposlak. Elűzlek, menj, menj, fuss azonnal. Karommal többé át nem foglak — Siess I ... Ne törődj a karommal! Az én karjaim már nem karok. Le hogyha nem mégy: azok lesznek, Karjaim, a mindent akarók, Átkarolják a lenge tested I É. Szilágyi Dezső. Heti krónika. Az általános felhőszakadás, vihar, égi- háboru, szélvész, árvíz minket sem hagyott érintetlenül. A héten tetőpontra hágott s rengeteg kárt okozott államnak, városnak, községeknek, magánosoknak. A patakok csak úgy zúgtak, a gördülő kövek dübörögtek, a part omladozott, a kukorica, karalábé nyakig fürdőit a lében, vasutak, hidak estek áldozatul, fák csavarodtak ki, törtek ketté s országutak váltak járhatatlanokká. íme, ilyen az idei nyaralás. A vigasztaló benne legfellebb az — s ez is rettenetesen szomorú vigasztalás — hogy nemcsak nálunk van ez igy, de mindenütt az egész országban. Mi még aránylag kevés bajjal estünk túl a krízisen. A szegény katonáknak pedig ebben az Ítéletidőben kellett gyakorlatozniok, sőt még ez alkalmasabb (olyan, minta doktoroknál a szép- eset), mert a háborúban ilyesmire is készen kell lenni, tehát a hadfi a pocsétába, a felhő- szakadásba is begyakorolhatta magát. Ám azért a bucsuestély csütörtökön nagyon szép, népes és vidám volt, eltartott reggel 5 óráig, pedig 6 órakor már masírozni kellett. De hát ilyen a fiatalság, szereti a bravúrokat s tény az, hogy reggel 6 órakor olyan keményen, szilárd léptekkel, gyors kilépéssel vonultak el a csapatok, mintha nem is lett volna rossz idő és nem is lett volna bucsuestély Nagybányán. Már most a legközelebbi színházig nem látunk katonát Nagybányán, akkor is csak a zenekar jön, pedig az az uniformis szépen tarkítja a városi életet. Reméljük azonban a legjobbat, ezután jön a nyár, forró, derült napokkal és mi remek kirándulásokat rendezünk. Eddig legfeljebb a hídig rándulgattunk ki, megnézni, hogyan dühöng a Zazar és mi úszik rajta, ezután eszünkbe zékeny ujjaival végigcsuszott rajta és érezte, hogy az nem kóta. — Évi, mi ez ? A leány kezébe vette, pár pillanatig olvasta és elpirult. — Mester, ez . . . ez levél . - . — Levél? — csodálkozott a zenész és tovább érdeklődött. — Milyen levél ? A leány piros lett, de azért megmondta: — Ez, mester, szerelmes levél . . . — Hm! — gondolkodott el az ősz művész. — Olvasd csak 1 A leány elolvasta. — Az van ebben, hogy — hogy is mondjam csak — ... egy nagy úri leány csodálja önt, mester. Szeretne a lábai elé borulni és úgy hallgatni ujjai játékát. Szeretne egy percig, csak egy percig beszélni önnel .. . — És egyéb semmi? — Egyéb semmi . .. Ebben a levélben nincsen több. A mester óvatosan nyúlt bele a fiókba és csak úgy találomra húzott ki még egy papirost. — No ez ? A leány belenézett és megismerte. — Ez is az, tőle van. Az van benne, hogy,.. De ezt már el nem mondom, mester. Inkább szóról szóra elolvasom. — Jó! És olvasni kezdte : — ... Szerelmes vagyok a leikébe, abba a hangvirágos, költői rithmusos leikébe. Érzem, hogy minden vagyonom, minden kincsem potom
