Nagybánya és Vidéke, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-29 / 26. szám
Nagybánya, 1913. Junius 29. — 26. szám XXXIX. évfolyam. NAGYBANYA ES VIDÉKÉ TÁRSADALMI HETILAP. '■ -a, c * V , A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGKTEIIE INTIK Mill IDE 1ST VASÁRNAP Előfizetési árak :-Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ■ = Egyes szám 20 fillér. ===== Felelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ J-Á.3STOS. Szerkesztőség s kiadóhivatal : ■■■itt---.-: Felsőhányai-utca 20. szám alatt. TELEFON: NAGYBÁNYA 18. SZÁM. = Színház, meg a mozgófénykép. ii. Most pedig fölveszem a kapcsot. Fejtegetésem elején a múlt számban kiemeltem azt a tényt, hogy színházaink fölénye tradicionális múltjukban rejlik. Mig az üzlet meg nem kerítette, addig féltve ápolt nemzeti büszkeségünk volt. Hát a mozi? A mozgófénykép szerencsétlenül született. A mozi egyenesen az üzlet mostoha gyermeke lelt, melyet föl lehet használni minden piszkos munkára, hiszen úgyis mostoha. Pedig a mozi világmegváltó útra indult. Hanem hát belekerült a spekulánsok markába, ahol természetesen az erkölcsi mocsok terjesztőjévé degradálták, akár ma a színházat. Megjegyzem azonban itt, hogy nem a helyi viszonyokról szólok, a nagybányai mozi még a legjobban vezetett ügyes, körteid, vállalatok közé tartozik. De általában igen sok züllés, elferdülés tapasztalható az országban ezen a téren. Pedig a mozi célja a tudomány, a művészet, a társadalmi ismeretek szemléltető terjesztése volna. Hogy micsoda kincsünk fekszik ebben a fizikai találékonyságban, azt egy gondolatra átfogni nem is tudjuk. Ma már a színházat nélkülözni lehet. A mozgőfényképekre azonban mindenki rászorulhat. Ma már a színház egyedül a művészetnek, mint olyannak, nemzetközi kultiválására szorítkozik. Ma már a színháznak külön élvezői, külön tudósai, irói, kritikusai vannak. Ma már a színház nem alakit át, nem köt le, csupán egy bizonyos érzékünk rezonálására való. Ma már a színház csak luxus intézmény, ahol a társadalmi problémákat színes színben fólbogozzák előttünk. Lelki gazdagságot csak nagyon ritkán szerezhetünk ott. Tessenek elővenni a közelmúlt előadott darabjait és fölösleges lesz nekem kommentárt fűzni hozzájuk. Marad hát számunkra a mozi. A mozi a maga rossz hírével, üzelmeivel, botrányaival. És ebben keressük meg az értékest, a nemest, a fénylőt. Ha boncolás alá vesz- szük, hamar kihámozhatjuk a burokból. Nem kell semmi, csak ragadjuk ki az üzleti érdek hálójából, mosdassuk meg az előítélet minden maszatjától; állítsuk arra a magaslatra, ahonnan a színház egykor lebukott és meglepőd :e fogjuk észlelni, hogy a kulturhaíadásnak jövője nem más, mint a mozi. Különösen hangzik az egész, szinte megmosolyogni való. Talán excentrikus felfogásnak minősitik e sorokat, de azért állítom, hogy úgy van s mi csak azért maradunk a régi elvek mellett, mert már ebbe belenevelődtünk, hát csak azért, csak azért csupán. Hogy pedig a mozi mennyire úttörő, nem bizonyítja jobban más, mint egyes vállalkozóknak az az eszméje, hogy egész sl játszatnak le a gép előtt hires, nevt- . uészek és színésznők szereplésével. No tessék! A nagyobb, a tökéletesebb magában foglalhatja a kisebbet, a tökéletlenebbet! Micsoda perspektívák nyílhatnak meg előttünk a mozi térhódításával, a mindent felszívó, beolvasztó képességével, már a közel jövőben is. Nehéz magam megértetni teljesen. Oly bő a tárgy, hogy száz oldalról támadhatók érveléseim, de nem a tisztán látók részéről. Csak azok döngethetik tételeimet, akik a színpadnak abban a sorvasztó lázában nőttek fel, ami bódit, mint az ópium, de sorvaszt is, mint az ópium. Csak azok csóválhatják fejüket, akik szórakozni, csak szórakozni akarnak, de tanulni soha, sohasem. Pedig a mozi a tudomány jelmeze, de hogy mikor szűnik meg a tudomány tantárgy lenni és hogy mikor lesz a tudomány szükséges szórakozássá, hát az meg már más kérdés . . . Hogy a mozinak jövője van, az bizonyos. És hogy a mozi meg fog szabadulni ezektől az előítéletektől, az még bizonyosabb. A mozit csak ki kell ragadni mai köréből; tiszta szándékkal közkincscsé kell köszörülni a most még talán értéktelen darabot és akkor az emberiség soha nem képzelt hasznát fogja venni! Rácz Pál. Levél Nagysomkutról Nagysomkutra. (A szokásos tiszteletteljes s becéző megszólítások közül válassza kiki azt, amely őt jog és érdem szerint megilleti) Midón első Ízben értesültem arról, hogy a nagysomkuti Magyar Dalegylet által rendezendő vigalomnap prológusában engem akarnak a kritika megírására fölkérni, szándékom volt, hogy a kötekedő tréfálkozónak a maga nyelvén, azaz kötekedő tréfával felelek amint később valósággal elhangzottak e szavak: Most még arra kérjük Csalán őnagyságát, írja meg a lapba e nap kritikáját! Gonosz gondolatom támadt. Bevallom ezt. Bántott a publikum távolmaradása s azt terveztem, hogy nem tagadom meg irói nevemet s csípek, csipkedek amennyire csak tőlem telik. S telik — igaz — ha kedvem tartja. De most, mikor itt ülök íróasztalom előtt s a kritika megírásához látok, oly szomorúság fog el a mostani, — tán általános — de itt különösen uralkodó furcsa előítéleteken alapuló életfelfogás miatt, hogy legjobban szeretnék hallgatni, a hozzám intézett kérésről tudomást sem venni. S tán meg is tenném ezt, ha nemeslelkü édes apám már gyermekkoromban belém nem nevelte volna azt, hogy hozzánk intézett kérést csak akkor szabad visszautasítani, ha végképp nem áll módunkban annak teljesítése. így szomorú szívvel bár, de megírom az alábbi, tán kissé keserű, de legalább őszinte véleményemet. Vigasztal némileg az a tudat, hogy ha soraimmal tán nem is használok a köznek, ártani sem árthatok, mert rosszabb már úgy sem lehet itt a társadalmi élet, mint a milyen. A mások hibáinak felkutatását s nagyítását, jó oldalainak lekicsinylését a most divó szokásnál nagyobb tökélyre vinni úgy sem lehet. Legfeljebb magamnak szerzek e sorokkal egynéhány újabb ellenséget, de ez nem számit. Darázsfészekbe ne nyúlj, — mondja a közmondás. De hát lehet-e a Nagysomkuti Magyar Dalegylet vigalomnapjáról kritikát Írni anélkül, hogy darázsfészekbe nyúlnánk ? Avagy nem da- rázsfészek-é ez az egész mai társadalom ? Nem a bátorság hiánya, hanem tisztán a béke sze- retete s az Ízléstelenség megvetése tart vissza attól, hogy belenyúljak, hogy egy-egy kiválóan kifejlett darazsat nyakoncsipve pellengére állítsak. Irtózom mindentől, ami a jó Ízléssel ellenkezik s igy a személyeskedő újságcikkektől is. Ezért csak ennyit: A Nagysomkuti Magyar Dalegylet buzgó karmestere időt, egészséget nem kiméivé, mindent elkövet, hogy a minden rangú, rendű, nemű ős korú publikumnak egy vig napot szerezzen. Dalosai s szerető tanítványai mindent megtesznek, hogy ebben segítségére legyenek : s a nagysomkuti publikum — tisztelet a kivételnek — megvető gőggel, közönyös nemtörődömséggel, lekicsinylő kritikával s a stréberkedés vádjával honorálja fáradságát. Nem szomorú dolog ez? Egy csecsemőkorát élő, missziót teljesítő kulturegyesületet igy támogatni! Ismételten kérdem, nem szomorú dolog ez? Ugyan kedves karmester 1 Ne fáradjon a hippermodern nagysomkuti publikum mulattatásán. Menjenek — ha kedvük van énekelni — Kővárgarára vagy Somkutpatakra, ott ha más nem, az erdő biztosan visszhangozni fog magyar nyelven énekelt daluktól 1 A vigalmi nap különben a meghatározott Programm szerint folyt le, csupán a férfirutság versenye maradt el, amennyiben a tréfából összebeszélt hölgyek által kiszemelt áldozat majdnem annyi bátorsággal Bzökött meg előle, amennyi bátorsággal maradtak el a szépségversenyről a nagysomkuti szépek, kiket — rossz nyelvek szerint — a szépség dijának elnyerésétől való félelem tartott vissza a mulatságon való megjelenéstől. (Újabban úgy hírlik, azért maradtak távol, mert rém Ízléstelennek tartották ezt az ártatlan tréfát.) Ez is elmúlt. Jegyezzük a többihez, hogy majdan megörökíthessük a somkuti krónikában ama jövendő nemzedék okulására, mely ideális eszmékkel megrakodva indul neki az életnek. Végül még bocsánatot kérek mindazoktól, kiket e sorok nem érintenek, hogy jött-ment idegen létemre kritikát mertem mondani a nagysomkuti társadalomról. Nyugodtan várom a csipős- nyelvü vénleány s ehhez hasonló szellemes jelzőket, mert ezek engem annyiban nem érintenek, amennyiben a mai hozomány és szoknyavadászoktól hemzsegő világban a csípős nyelv nem megvetendő, hanem nagyon is szükséges védőeszköze az önálló nőnek, a vénség pedig olyan hiba, a
