Nagybánya és Vidéke, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-11 / 19. szám
Nagybánya, 1913. Május 11. — 19. szám XXXIX. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE íviEG J'Si-.Eisri.'K: DvinsrxxEicsr vasármap Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ===== Egyes szám 20 fillér. ===== Pünköstkor. Jövel szentlélek Úristen! Punköstnek fenséges legendáját, egyezően és •■•wfinyörü nyelven a négy evangélista őrizte meg számunkra. Megírták, hogy a tizenkét egyszerű halászembert hogyan töltötte be az isteni kegyelem, a bölcsesség, a tudás malasztjá- val, hogyan acélozta meg erejüket hősi elszántsággal a hit terjesztésére. Elmondják, mennyi mérsékletet öntött beléjük s a bölcsesség milyen tapintatával ruházta fel őket, hogy az emberiséget átalakító, uj és fön- séges tanítások már a kezdet kezdetén szirtre ne dobassanak, hogy a nagy eszmék korszakos, átalakító fuvalmát a vonagló római birodalom meg ne érezze, meg ne semmisíthesse. Azok a félénk, bátortalan halászemberek nagy egyéni tulajdonságokkal teltek meg. Ezek tették lehetővé, hogy abban a korban, amikor az emberek érintkezése, a közlekedési eszközök hiánya miatt, majdnem lehetetlen volt, amikor a tömegre való hatás, az eszmék terjesztésének ez u kollektiv módja még ismeretlen volt, abban az időben szokatlan erővel, a nagy eszmék erejével tudott a keresztyén tan terjedni s a szivekben tért foglalni. Tudás, bölcsesség, tapintat, szeretet, a hit ereje s a meggyőződés rendületlensége kellett ahhoz, hogy abban a korban a keresztyénségben Felelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ TufLlfcTOS. rejlő nagy, szociális elvek rendkívüli módon hassanak és terjeszkedhessenek. Ma, piros pünköst ünnepén, elmélkedő cikkünk anyagául szinte kínálkozik ezeknek a legendás időknek nagy távlata. Szinte kínálkozik, hogy azokat a kiválóságokat és tulajdonságokat kívánjuk a mi nemzeti apostolainknak is, mint amilyenekkel azok az egyszerű halászemberek dicsekedtek. Sohasem kívánhattuk mélyebben, bensőbben és igazabban, hogy valóban nemzetünk javára cselekedjenek. Egy nemzet kéri a gondviselőtől, öntse vezéreink leikébe azokat a nagy tulajdonságokat, melyekkel hajdan a nagy apostolok beteltek. Teljék meg a lelkűk nemzetünk igaz szeretetével s az igazsághoz való rendíthetetlen ragaszkodással. De nemcsak a közdolgokban fárado- zők lelke izzódjék meg az apostolkodás tisztitó-tüzében. Teljék meg nemzetünk minden fia hittel, reménnyel és szeretettel. Ez a három íönaéges, nagy eszme az emberiség fejlődésének legfőbb tényezője. Az a nemzet, melynek nincs hite, nincs reménye, amelyben nem uralkodik a mindent kiegyenlítő szeretet, az a nemzet túlélte magát s önnön sírját ásta meg. Nemcsak a nagyoknak, mindenkinnk szüksége van arra, hogy a mai szép ünnep fönséges hitét vallja, hogy áhitsa lelkében azokat a tulajdonságokat, melyekkel ékesítve, - -iízí világba < -r l harcba tű — győzött Boldog ünnepeket oiväsointuiak! Vármegyei közgyűlés. Szatmárvármegvének rendes tavaszi közgyűlése volt csütörtökön, május 8-án Csaba Adorján főispán elnökiése mellett. A gyűlést elég népesnek jelezhetjük, ami természetes is, mert két szolgabiróválasztás volt napirenden. A tárgyalás menete csendes, nagyobb emóciót okozó ügyek nem kavarták föl a köznyugalmat, a folyó ügyek higgadt, gépies elintézéséből állt az egész rendes közgyűlés. A legjelentősebb eseménye volt a napnak a főispán beszéde, aki megnyitójában örömmel jelezte, hogy a feszültség elmúlt, az utóbbi napokban azt hittük, hogy elkerülhetetlen a háború, megdördülnek az ágyuk s odaviszik fiainkat a csatatérre s ime most jóleső érzéssel konstatáljuk, hogy a háborús veszedelem megszűnt, a békés kibontakozás elérkezett s ennek nyomában, remélhetően, hamar eljön a pénzügyi normális állapot is a mai nehéz közgazdasági helyzet után. Körülbelül ez volt a lényege a főispán beszédének, akit a jelenvoltak harsányan megéljeneztek. A két szolga bírói állásra Domahidy Pált és Szabó Istvánt választották (előbbit 140, utóbbit 40 többséggel). Domahidynak ellenjelöltje Bartha, Szabónak Dénes volt. Választás után gyorsan lepergett ebédig minden s aztán sokan a délutáni gyorsvonattal utaztak el Nagykárolyból. Egy szenzációra is kilátása volt a gyűlésnek. T. i. Lukács László g. k. lelkész interpelIgért sárga rózsák . . . — Irta: Justitias. — — Mondd, miért nem jössz, ha hívlak ? Mióta kiabálok. Gyere ide, ide mellém s beszélj valamit. — De nézd, aranyos Giziként, csak egy pillanatnyi türelemmel légy, nyomban befejezem. — Mit fejezel be ? Csak nem írsz ? Mutasd azt a levelet. Add ide a kezembe, Lajos. Gyorsan add ide ! — Itt van, édesem, ha kívánod. Vékony, kiszáradt ujjaival összetépte a levelet. — Mit nézel, Lajos ? Min csodálkozol ? — Semmin. Egy kissé különösnek tűnsz fel. — Igen, én is érzem. Tudod, én már nem élek soká, érzem. Hiszen alig lélekzem. Meg fogok halni. Itt hagylak . . . Tudom, megnősülsz. Jó, nősülj, csak azt az utálatos Verbók leányt ne vedd el. Az Istenre kérlek, ne vedd el azt. — Ne beszélj igy, az ég szerelmére. Kímélj meg az ilyen szavaktól. Te nem halsz meg, neked nem szabad meghalnod, neked túl kell élned engem. . . . A leány mosolyogni látszott s kissé ülőhelyzetbe emelkedett. — Fiacskám, add ide azt a képeslap albumot. Az albumot megkapta, mely tele volt vidéki táj fölvételekkel. — Nézd, Lajos, emlékszel-e.? Vihnye, ahol megismertél. Gondolj csak vissza. Ez pedig a magas Tátra. Oh, de fenséges volt az a szánkó. Én még egyszer el szeretnék menni oda. Fehér hó, fekete fenyvesek, hamvas kőszirtek . . . A leány összerázkédott. Meglátszott, hogy erőt vesz rajta az elérzékenyülés a múlt iránt. — Én már nagyon sokat gondolkoztam azon, Lajoskám, miért szebb mindig a mult, mint a jelen ? Egykor, tiz év előtt, az volt a fövágyam, hogy beteg legyek. Fönségesnek tartottam a betegséget. Azután meg a kalandok után áhítoztam Még huszonöt éves sem vagyok, s már is átéltem mindent. Mindent a te oldalad mellett. És most majd elválunk. Ez reád ne tegyen hatást. Ez törvény. Nekem mennem kell. Egyre kérlek azonban, de előbb Ígérd meg,hogy megteszed. — Meg teszem, ha addig élek, még ha életembe kerül is. — Úgy jó. Hallgass ide: Majd, ha kivisznek már, te már tudod hová, majd ha már mindnyájan elmentek, mikor csak az öreg sirásó lesz csupán ott, hogy elhantoljon; — akkor majd jöjj ki csak egy szóra s hozz egy pár sárga rózsát. Ne felejtsd el, sárga legyen, a féltékenység színe, az én kedvenc színem . . . Dobd a koporsómra, szépen, lágyan. De ne sírj, sírnod nem szabad! Lajos akarva, nem akarva kénytelen volt végighallgatni a hisztérikus beszédet az utolsó szóig. Mert a lány csak akkor beszélt, ha látta, hogy figyel rá. Majd tovább folytatta : — Azért nem akarom, hogy sirj, mert a nagyon megsiratott halottnak nincs nyugta a másvilágon. Végre is kénytelen félbeszakítani a beszédet s a fiatalember mintegy kérlelő hangon búcsúzni kezd tőle. — El kell mennem. Válnunk kell, itt az idő. — Hova méssz ? — A részvénytársaság irodájába, dolgozni tovább. — Menj hát. A viszontlátásra! A fiatalember elrohant. Az ajtó a lágáram- lattól becsapódott. A leány pedig egyedül maradt a vén szakácsnéval. * Este nyolcra járhatott az idő, mikor megjöttek. Eszeveszetten mindketten a hálószobába rohantak. A szundikáló cselédre majd a szivgörcs jött rá ijedtében. A leány ott feküdt nyugodtan, a sárga szinü paplan alatt. Úgy látszik aludt. Mosolygott. A szülök csendben az ágyhoz sompolyogtak, egészen közel. Valóságos festői pózban feküdt. Sárga arcz, sárga paplan mögül, s ugyancsak a sárga szinü aranyszőke haj. Képeslapok között. Album előtte, mint valami hatalmas biblia. Ébresztgetik. Végre föleszmél és alig hallható hangon az előbbi mottóját suttogja : Érts meg ... 1 sárga legyen az a rózsa, az én kedvenc sárga színem, tudod már ... te érted ezt... a féltékenység szine. A két öreg egymásra néz, s mindketten fennhangon sírni kezdenek. A leány suttog tovább érthetetlen hangokat s görcsösen szorítja magához a piros bársonyfedelü albumot. * A részvénytársaság igazgatója házánál nagy a készülődés. A Manci megy férjhez. Holnap három órakor lesz az esküvő és már ma gyülekeznek a rokonok. Mivel hogy a részvénytársaság emberei mind túl vannak a negyven éven, nincs közöttük, aki a vőfély szerepére vállalkoznék s igy Lajost kéri fel az igazgató. Nagy szó! Egy ilyen ember, egy dijnokot. Mondjuk nem az,
