Nagybánya és Vidéke, 1912 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-08 / 36. szám
Nagybánya, 1912. Szeptember 8. — 36. szám. XXXVIII. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK IIVEIISIIDEISr VASÁTAJNTAAP j&lőfizeté&i árah : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ======= Egyes szám 20 iiDér. ====== Felelős szerkesztő és laptulajdonos: EÉVÉSZ JA.2STOS. Uj esztendő. Minap egy előkelő úri ember teljes lelki meggyőződéssel magyarázta nekem, hogy az uj esztendő tulajdonkép szeptember elsején kezdődik. A gyermekek beiratkoznak az iskolába, összevásárolják a könyveket, a táskát, a füzeteket s megkezdik a lelki munkát. A taták, mamák befejezik a nyári pihenést, a fürdőzést, szabadságot s bevonulnak a köznapi munka gondteljes csarnokába. A gazdák csűrbe takarják a gabonát s túrják megint a földet. Az üzleti pangás, az uborkaszezon megszűnik s nagyobb pezsgés indul meg ipari, kereskedelmi, szóval industrialis téren. Még a képviselöház is bevonul az arany palotába s kezdi az uj ciklust; munkával-e vagy síppal, dobbal, nádi hegedűvel, azt még nem tudjuk. Szóval az uj esztendő immár megérkezett. A többi fölött lehet vitatkozni, igy meg amúgy, de az iskoláknak kétségkívül ez az uj éve. A beiratkozások nagyrészt megtörténtek. Egy-két ezer gyermek megint tapossa a szellemi robotot. Jut mindenfelé, noha a gimnáziumba kevesebben jelentkeztek az idén, de általában megfelel a növendékek száma a tavalyinak. Aztán meg némelyek szerint nem is olyan nagy baj az, ha a gimnázium kevésbé népes, hiszen a sajtó ilyenkor egyebet se tesz, mint minden évben telekürtöli a világot, hogy ne menjünk lateiner pályákra Iparosnak, kereskedőnek menjen a magyar ember.. Hátha foganatja lett a sok ékes- szavu cikknek. Ám menjen bárminek a magyar tanulnia kell, ismereteket gyűjteni, ügyességet, tudományt, életrevalóságot szerezni, hogy a népek nagy versenyében megállhasson. Jóravaló szülő örvend azon, ha gyermekét fölviheti az iskolába minden iskolai uj esztendőben, mi is csak örvendeni tudunk azon, mikor értesülünk róla, hogy fiuk és leányok nagy tömegekben megint betöltötték a mi derék iskoláinkat. Kivánjunk a tanerőknek jókedvet, türelmet, a növendékeknek szorgalmat, odaadó buzgalmat, csak hadd legyen sok, legyen mennél több az iskolázott, a tanult ember; azok a kis táskás emberek a jövőt hordják a táskájokban s csak tanult, müveit nemzeteké a jövő! A kivándorlás kérdése. (Részlet szerzőnek »Kivándorlási ügyünk sérelmei« c. müvéből.) — Irta: Hey Frigyes. — Kivándorlási politikánk közgazdaságunkra nézve egyenesen kárhozatos. A mai viszonyok áital tekintélyünk a külföldön is erősen megrendül, ha értesülünk, hogy (a napilapok jelentései szerint) miképpen mernek bánni kivándorlóinkkal Eilis Islandon. A kivándorlási kérdésben tanúsított nembánomságuakkal szakítani kell, a kivándorlási irányt meg kell változtatni, ha azt akarjuk, hogy államunk,közgazdaságunk a legértékesebb 1 ek. Kir. Ügyészsianyagból, ,f.,i - ; V megeinkezentul is a g. T >*ag anyn^.ra fejlődői országokba, minő ~ .kamerika, özönleni, hanem oly országokba keil azokat irányítani, minők példának okáért a délamerikai államok, melyek még csak a gazdasági fejlődés felé közelednek, ha nem akarjuk, hogy közgazdaságunk terjeszkedésre szoruló ágainak, iparunknak, kereskedelmünknek é3 hajózásunknak a külföldön saját véreink, kivándorlóink munkaereje által konkurrenciát csináljanak. Ha ilyen kivándorlási politikához még a délamerikai államokban, foganatosítandó helyes, céltudatos gyarmatositáSi politika is járul, úgy ezzel a mi pénzügyi egyensúlyért keményen küzdő államunknak gazdag pénzforrások fognak megnyílni és iparunknak, kereskedelmünknek és hajózásunknak hatalmas fellendülési esélyek fognak kínálkozni! Ausztria-Magyarországnak nincsenek saját gyarmatai és minthogy azonkívül Afrika összes alkalmas részeit régóta európai államok foglalták el, nekünk nem marad egyéb hátra, mint a békás gyarmatosítás pótlékával megelégedni. E mellett valószínű, hogy úgy ethikai, mint kereskedelem-politikai tekintetben ugyanoly magas értékre tehetünk szert, mint azokon a területeken, melyeket előbbi időkben állami feohatóság alá is lehetett volna vonni. A kivándorlási kérdés mérhetetlen hord- erejének fölismerése lassan utat tör magának, de megoldása sürgős, nagyon sürgős ; mert már is a világ minden tájékáról fenyeget a spekuláció szelleme azzal, hogy Délamerikának még eladatlan földjeit magához ragadja és minden birtok- vásárlást megdrágítson. Jaj nekünk, jaj közgazdaságunknak, ha a ma még kedvező időpontot, az alkalmat elmulasztjuk, hogy a múltnak nagy hibáit jóvátehessuk és a gazdaságilag fontos pozíciókat vér nélkül, békés utón meghódítsuk. Legutóbbi kereskedelmi mérlegünk' eredménye, egyre növekedő állami szükségleteink és Memento. Meg-meg ragad engem is már Az elmúlás vágya . . . Úgy megtolult körülöttem Sorsom tenger árnya Csak azt érzem: jó lenre már Mindent elfeledni . .. Tisztán lezárt számadással Szépen elpihenni. Jó lenne már megpihenni Annyi meddő harcon. Pehely könnyű fehér fátyol Boritná az arcom . . . S mit a végzet megtagadott: Ott a koporsóba. Narancsvirág simulna rá Fáradt homlokomra. Ha most ütne végső órám, Ha már kéne mennem, Most még egy-két igaz könny is Fakadna érettem . . . Fájó sóhaj elsuhanna Titkon egy-egy ajkon, Hogy oly korán árván maradt Zengő szavú lantom. De ha késve, öregségbe Fogy el életlángom, — Mennyi szenvedést kell addig Szivembe még zárnom. Marad-é csak egy sugár is, Melynek tiszta fénye Engesztelő melegével Síromba kisérne. Vagy kifosztva minden hitből, — A halálos ágyon Nem lesz senkim, ki gyöngéden Karjaiba zárjon. Dalos tücskök — könnyen éltem, Érdemet nem gyűjtve ... » Dalok, álmok koszorúját Dobhatom majd tűzbe. Ha majd gyászos árvaságban Végórám elértem, — Óh be sivár, szomorú lesz Az elpihenésem: Fehér hajhoz, aggott főhöz A mirtusz nem illik ; S nem részvét, csak fásult közöny Kisér ki a sírig. Takács llus. Malvina* szelleméhez. (»Az id«« cimn költeményére.) Hazám legelső lantos-lánya. Te! Szivén talált egy röpke szózatod . . . S bárha fejletlen nyelv igázta le, Igazság fénye mégis fölragyög: *) DukaiTakách Judithnak költői álneve. Osszián Malvinája a.lapján adták költői álnévül Vesselényi s két író társa, kik legelsőkként nyilvánították ki, hogy költő- collégájaként ismerik el D. T. Juditot. »Kit lelke hí: ragadja meg a >má«-t. A »ma« mienk csak, — az idő röpül!« De lásd, fakul a hit, — lankad a láng, Ha elfojtás tőr rá mindenfelől. A költészet álomviráginak Kell napsugár, akár a földi kertnek . . . S mig az életmeleg hull parlagokra. Az én szárnyam dermesztő köd lenyomja. — — Téged emeltek, — engem eltemetnek. Óh lelki ősöm, — boldog névrokon! Vesselényi, Kazinczy, Berzsenyi, — S korod sok más szellem-kiválósága Lelkesítőn becéző barátsága Vetélkedett röptöd egyengetni. Te voltál egyetlen költő-leány ... S tüzelte szárnyad lelkes buzditás ! Ne nézzél egy-egy utódod sorsára.: Félúton hánynak lankad he a szárnya? Ha Isten föl nem jegyzi, senki más . . . Legfélénkebb szárnypróbálásaid Hűn ápolgatták, védve lelkedet. — .— S hol ma egy oly pártfogó? Mint aki »Helikon« fényében melengetett . . . Ki rangja büszke pajzsával födött, Ki védve rád mért sértő támadást. — — — — Igaz volt-é, hogy egy ily védnököt Költőinek adott egyszer hazánk.
