Nagybánya és Vidéke, 1911 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1911-05-07 / 19. szám
Nagybánya, 1911. Május 7. — 19. szám. / / / XXXVII. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE 3 ILE UNTUK. IVI TINT ID IBIST VA-S^klBISr------ ' . - . ------- Eli Egé sz évre 8 K. Félévre 4 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Sévész J"á,xios. Szerkesztőség s k. ca 20. szám alatt. * Ma délután kedves vendégek érkeztek körünkbe, mintegy negyvenen. Lelkes kis csapat, mely igazán szent ügy érdekében küzd, fárad s elmegy az ország különböző részeibe annak propagandát csinálni. Baltazár Dezső, a zseniális böszörményi pap adta ki a jelszót, hogy a lelkészárvákról gondoskodni kell, ne hagyjuk el, mentsük meg őket, ezt az értékes elemet a társadalom javára. A protestáns lelkész nyugdija amúgy sem nagy s mi lesz akkor, ha elhal a papi gyermek atyja, anyja, nincs sem nyugdíj, sem özvegyi ellátás, csak az a pár forint, amit a gyermek nevelésére adnak s amiből még élelemmel sem lehet a gyermeket ellátni? A lelkész vagyont nem szerezhet, ő a köznek él, annak áldozza föl magát s a 800 frtos kongruából nem tehet félre semmit. Gondoskodni kell a lelkészárvákról, ezt a jelszót adta ki Baltazár s ma már több 100 ezer korona áll rendelkezésre erre a célra. A Calvineum magasztos hivatását felfogta a müveit közönség s áldozatával siet a szent oltárhoz. A mi vendégeink is azért jönnek, hogy itt ennek az ügynek hozzanak áldozatot s várjanak jóindulatú támogatást másoktól is. Hogy jó helyen járnak, bizonysága az a lelkesedés, mely az estélyre a jegyeket oly szives készséggel előjegyezte, bizonyság a szives vendéglátás, ami a házigazdák részéről, felekezeti különbségre való tekintet nélkül megnyilvánul, bizonyság az a szép grófi adomány, amely egy páholy-jegy megváltásáért 1000 koronát juttatott az árváknak. Üdvözöljük az érkezőket, elismeréssel adózunk nemes vállalkozásuknak, kívánjuk, hogy legyen reájuk nézve itt tartózkodásuk kellemes, munkálkodásuk eredményes! A tanfelügyelőségek szaporítása. Az 1868. évi XXXVIII. t-c. sok jó. intézkedést tartalmaz a tanügyre, a közoktatásra vonatkozólag, de — sajnos — azok csak papiroson maradtak, az elintézésre nem gondolnak az intéző körök. Egyedül a tanító töri a fejét és gondolkodik azon, hogy miképen lehetne elintézni békességben a tanügyre vonatkozó egyik vagy másik intézkedést úgy, hogy közmondás szerint a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon. A tanítóknak legfőbb gondjuk a rendes iskoláztatás. A törvény parancsolja, hogy minden szülő köteles gyermekét a 6-odik életév betöltésétől 12 éves koráig a mindennapi iskolába járatni, tehát köteles 6 évig járatni gyermekét az iskolába. A törvénynek ezt a parancsát itt, Szatmá:rr.cgy„ Xelsti részén, a falusi iskolákban sok szülő úgy teljesiti, hogy nem 6, hanem 8, 9, 10, sőt 11 éves korában kezdi járatni gyermekét az iskolába. Abban a percben, mikor elérte a 12 éves kort, elveszi a mindennapi iskolából. Ily körülmények közt hogyan volna képes a tanító az 5. és 6-odik osztályt fejleszteni, amit a törvény a tanítónak parancsol ? A törvény 50. §-ával nem törődik senki, nem is figyelmezteti senki arra a szülőket, amely azt mondja, hogy: Csak azon 12 évet betöltött tankötelesek írandók az ismétlő iskolába, akik 6 évig jártak, vagyis elvégezték a 6 évi mindennapi tanfolyamot. Ellenesetben továbbra is kötelesek a mindennapi iskolába járni. Ami az iskolai mulasztókat illeti, ez ad a szegény tanítónak legnagyobb gondot, mert ritka az a községi elöljáróság, illetve községi biró, aki azt pontosan teljesítené, a mulasztókat a törvény értelmében bírságolná. így a rendetlen iskoláztatás miatt a tanító nem képes kellő eredményt mutatni, mégis nem a községi birót, hanem a tanítót vádolják hanyagsággal. Mindezek orvoslására a törvény gondoskodott kellő számú tanfelügyelőről, mikor azt mondja, hogy: Nagyobb vármegyékbe nem egy, hanem több tanfelügyelő alkalmazandó, a vármegye több tanfelügyelői kerületre osztandó, egy főnök vezetése alatt. E szerint az összes tanfelügyelői személyzetnek a főnökükkel együtt nem a központban kellene lakni, hanem mindegyiknek a maga kerületében. Továbbá azt mondja a törvény, hogy a központban levő fötanfelügyelő ellenőrzés céljából látogathatja a kerületekben levő tanfelügyelőket is. A jelenlegi állapot az oka annak, hogy a törvény csak papiroson van, de nincs végre- hatjva. Rá lehet mondani: ,,Noli me tangere“. — Mily nagy szükség volna arra, hogy a tanítók gyakrabban érintkezésbe jöjjenek a tanfelügyelővel, az irányítaná és orvosolná a szegény tanítóknak a bajait, őt nemcsak egyszer egy évben, hanem többször látnák meg. Láthatjuk a vármegyei többi szakreferenseket, ezek hogy lennének képesek elintézni az ügyeket, hogyha a hozzájuk tartozó tisztviselők nem a járásokban, hanem a központban laknának mind. Örökösen utazniok kellene, az alispán, főorvos pénzügy- igazgatósághoz tartozó tisztviselőknek, mint most a a tanfelügyelőséghez tartozó fő- és segéd- tanfelügyelőknek. Vannak az országban vármegyék, ahol ha nincsenek is kerületekre vagy járásokra osztva a tanfelügyelöségek, de ahol elmaradottabb a nép és ahol arra szükség van, ott vannak a tanfelügyelöségi kirendeltségek. SzatmárvármeA kecske meg a dió. (Keleti mese.) — Irta: Londesz Elek. — Volt egyszer Iszpahánban egy öreg gazdálkodó, aki azzal tette magát híressé messze földön, hogy sahok asztalára való, gyönyörű diókat termelt. Az ő dióit még Arábiába is elvitték a karavánok. Szerette a diófát, mintha csak a gyermekei lettek volna és még a halálos ágyán is meghagyta, hogy diófalevelekkel béleljék ki a koporsóját és tegyenek melléje egy zsák diót. Mikor meghalt, teljesítették az utolsó kívánságát: egy zsák dióval együtt temették el. A temetés után való napon egy Ali nevű kovács nagyon ráéhezett a híres diókra és elhatározta, hogy lopni fog egy zsákkal belőlük, mert a gazdátlanul maradt kertet nem őrizte már senki. Volt Alinak egy jó barátja, egy Aziz nevű molnár, akinek aztán nagy titokban meg vallotta a szándékát. így szólt ekkor a molnár: — Jól teszed, ha még ma éjjel tele szeded a zsákodat dióval, mert holnap talán már uj gazdája lesz a kertnek s őrizni fogja a diófát. Minthogy te megvallottad nekem a szándékodat, én is megvallom neked az enyémet: én is lopni akarok ma éjszaka. A gazdag Mehemed kecskéi közül akarok ellopni egyet. Van neki elég, ha egyet ellopok, marad még számára száznál is több. lóduljunk el együtt a szándékunk megvalósítására és tegyünk rá fogadást, hogy megvédelmezzük egymást, ha valamelyikünk veszedelembe kerülne. A kovács megígérte, hogy meg fogja védelmezni társát; ez is ilyen fogadást tett. Megállapították ezután a tervüket. Elhatározták, hogy a lopás után a temető kapujánál fognak találkozni : arra felé nem jár senki, nem kell tehát attól félniök, hogy észreveszi valaki. Mikor leszállt az éjszaka, mind a ketten útnak indultak . az egyik a kovácsmühelyböl a másik pedig a malomból. A kovács óvatosan bemászott a kert kerítésén a diófához és jól megtöltötte dióval a zsákját, azután vissza mászott és meg sem állt a temető kapujáig. Ott leült és türelmesen várta a molnárt a kecskével. Mikor unatkozni kezdett, kibontotta zsákját, kivett belőle egy maréknyi diót és egyenként megtörte a fogával azután eszegetni kezdte a belét. Történt, hogy egy földmives éppen hazafelé igyekezett a földjéről, ahol egész nap késő estig dolgozott. Éjszakára járt már az idő, mire a határból megérkezett a falu alá. A temető’ mellett vezetett el az útja és amint messziről odapillantott a temető kapujára, majdnem összerogyott nagy rémületében. A hold fényénél megpillantotta a diót ropogtató kovácsot. Tudta, hogy az előtte való napon temették el a diótermelö öreg gazdát, aki meghagyta a halálos ágyán, hogy egy zsák dióval együtt temessék el. Babonás, tudatlan ember volt és nagy rémületében azt hitte, hogy az eltemetett öreg ember szállt ki a sírjából a diós-zsákjával egütt, hogy még holta után is ropogtassa a diót, ami életében olyan kedves eledele volt. A tudatlan, babonás ember, amikor magához tért nagy rémületéből, hirtelen letért az országúiról és egy félre eső utón szaladt be a faluba. Ott berontott az első házba, amelyben egy mankós ember lakott. — Ébredj fel, hé! — kiáltott rá a mankós emberre. — Az öreg diós ember kibújt a sírjából és ott ropogtatja a diót a temető kapujában. Mellette van az a zsák dió is, amit tegnap beletettek a sírjába. A mankós ember nevetni kezdett. — Megbolondultál atyafi! — kiáltott rá a föld- mivesre. — Nem hiszem, amit mondottál, A földmives azonban erösködni kezdett és addig- addig beszélt amig a mankós ember a szavába nem vágott ilyenképpen : — Ha úgy tudnék szaladni, ahogyan te tudsz, akkor bizony magam is megnézném az öreg diós embert. Elmennék veled a temető kapujához, de attól félek, hogy majd nem tudok elszaladni, ha nagyon megrémülnek a hazajáró féléktől. Erre meg igy szólt a földmives: — Attól ne félj, atyafi, mert én majd a hátamra veszlek, odaviszlek és vissza szaladok veled, ha nagyon megijednénk. Beleegyezett ebbe a mankós ember, felöltözött és a földmives hátára mászott. így igyekeztek azután a temető kapuja felé. Mikor már közel jártak a temetőhöz és megpillantották a kovácsot, aki még mindig ropogtatta a diót, nagyon megrémültek. A sánta ember kiabálni kezdett a földmivesre: — Szaladj, szaladj, itt ne maradj! A kovács megpillantotta a hold fényénél a tá- molygó földmivest, aki a hátán cipelte a mankós embert. Azt hitte hirtelenében. hogy a molnár közeledik feléje a lopott kecskével a hátán. Már éppen indulni akart, hogy majd elébe megy, amikor a sánta ember kiabálni kezdett a földmives hátán : — Szaladj, szaladj, itt ne maradj! A földmives most még jobban megrémült s hogy minél gyorsabban elmenekülhessen, ledobta hátáról a terhét, azután kereket oldott. A szegény sánta ember nyögni kezdett fájdalmában, a hangja nagyon hasonlított a kecske mekegéséhez. A kovács, amikor ezt látta s a kiabálást, meg azután a mekegést hallotta, nagyon megrémült. Azt hitte, hogy a molnár veszedelembe jutott és ledobva hátáról a kecskét, futásnak eredt és őt is figyelmezX-.ra,iDTxn.lc mai száma S old.a.1. NAGYBÁNYA ES VIDÉKÉ Üdv a vendégeknek!
