Nagybánya és Vidéke, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-30 / 44. szám

Nagybánya, 1910.

4- Október 30. — 44. szám.

XXXVI. évfolyam.

NAGYBÁNYA ES YIDEKE

TÁRSADALMI HETILAP.

A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

megjelenik nvEiJNTüEisr ■v^sAzrunta.ip

V

üli

Előűzetésl árak :

Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos ; Révész János.

Szerkesztősé ff s kiadóhivatal : "l 'ó'ér . ai-utca 20. szám alatt.

TELEFON: Sa. -ZÁM. ■ . . _^

Halottak napja.

»Csöndes csillagok fölöttünk, És csöndes sírok alattunk!«

Emlékezzünk ! És emlékezünk.

Kigyul a sok mécses a porladó hantok felett, mikor leszáll az éj, a demokrata éj, mely mindent egyformán színtelenné tesz. Leszáll az éj s megindul zarándok útjára az ember oda, ahol testének, lelkének egy rokon-része pihen az egyenlőség szomorú földjén.

S a hantok némaságukban is sokat mondanak nekünk. Megnyugtatót is, de keserűt is. Mennyi erőt, reményt, akaratot takarnak el a rögök! Mennyi röpke öröm, mámor, dicsőség, hiúság, s mennyi szomorúság, nyomor, kin alanya porlad alattunk. Ez a mult, a jelen, a jövő,

S ha az elmúlásnak szomorú tanúi, a sok fejfa mellett önkéntelenül fájdalmas gondolatok, borongós, sejtelmes kérdések tolulnak elénk, tanuljuk el azt, amit elnémult ajkuk a meg- megzörrenő hervadt levelek közt eliramló szellőszárnyon suttog nekünk!

Ha csak a gyász gondolata uralná lelkünket, megszűnnénk a holnapra gondolni, a holnapért dolgozni. A nagy, a sáppadt csendbe belekattog az élet dübörgő gépének kereke. A munka vár, az élet; az akarat érvényesitése, az erő kifejtése a feladatunk.

Az élet vándorai vagyunk. De háttal megyünk előre! Csak azt látjuk, amit elhagytunk, amin túl vagyunk. Ami még ezután ránk vár, mély titok. S ez bölcsen van Így rendelve a Gondviseléstől. Ha a jövő perspektívája elénk tárulna, megszűnnénk, azt hiszem, mindnyájan tovább dolgozni, lelkesedni, örülni, s a legnagyobb önzéssel csak magunkra gondolnánk, a közelgő végre, az elkerülhetetlenre. így azonban minden egyes napunk egy-egy megújulás, kicsinyben egy élet. A bizonytalanság az áldásunk! Ez szerel fel a reménnyel, ez biztat azzal, hogy még nagyon messze a vég, addig még sokat tervezhetünk, sokat akarhatunk, esetleg sokat érhetünk el.

Hogy aztán a vágyak, a remények teljesülése kielégit-e, az más kérdés! Nietsche mondja, hogy minden elért vágyunk egy csalódással tesz gazdagabbá! S ez igy van! Mert az ut, amely vágyunkig elvezet, légvonalban nagyon közeinek látszik! De addig még sokat, nagyon sokat és sokáig kell fáradnunk. S mire odaérünk, azt tapasztaljuk, hogy az elért eredmény nem áll arányban az elérésére folytatott küz- ködéssel.

S mégis szerencsés gyarlóságunk, hogy a csalódás nem hangol le végkép! Uj cél, uj irány tűnik szemünkbe s szakadatlanul tovább hajszol a vágy, az élet. S a vágjak e hajszájában van valami a végtelenségből! Épen úgy, mint minden munkánkban. Az egyedek, az alanyok kidőlnek a nagy küzdelemben, mert végesek. De helyüket más foglalja el s az emberiség tovább dolgozik, küzd s ami fő, naiad. S ebben a gondolatban, az emberiség E ladásának gondolatában van valami felemelő, valami megnyugtató. Hogy az egyesek küzdelme nem hiábavaló! Ha e magasabb szempontból nézzük az életet, sok mindent, amihez görcsösen ragaszkodunk, hiábavalóságnak, lényegtelennek tekintünk. S mihelyt igy sikerül magunkat mintegy absztrahálni a a rögtől, fölemelkedni a porból, már nem lehet félelmetes a küzdők sorából való kidülés, az elmúlás! Ellenkezőleg! Mihelyt alkalmatlanokká, gyöngékké válunk a küzdelemre, örömmel kell köszöntenünk a nyugalmat, amely természetes folyománya a munkának,

Amig azonban a kül kők sorában élünk, a becsületes munkában edződve, fáradva, becsüljük meg azt, aki mellettünk küzd, egy sorban velünk. Becsüljük meg úgy, ahogy magunkat s munkánkat akarjuk megbecsülteim. S mihelyt ez az érzés, az embertársak és munkájuk kellő megbecsülése lesz úrrá lelkűnkben, akkor ráléptünk a tökéletesedés útjára s méltóképen kereshetjük fel azt a helyet, amelyet szeretteink pora szentel meg a nagy egyenlőség szomorú birodalmában.

Ne csak a vég, a minden örömet, bánatot megszüntető vég gondolatában találkozzunk egymással ! Hanem akkor, amikor a szeretet elvisz bennünket az elhunytak csöndes sirhalmához, egyesüljünk a minden gyarlóságtól megtisztító, nemesitő emberszeretet szent érzésében. A hantok tanítanak meg arra, hogy a földi javakhoz

ne ragaszkodjunk g úgyis hiába! Itt

kell hagynunk! A fők. ne tegyenek

bennünket elbizakodottakká! ogyis csak ideig- óráig tartanak! Hanem a Gondviselés bölcs intézkedése legyen a mi megnyugvásunk! Ne tulajdonítsunk semmi mulónak túlságos fontosságot, hanem fejtsük ki magunkban azt, ami bennünk az Istenségnek, a végtelenségnek egy szikrája: a mindent átölelő felebaráti szeretetet.

A múlandó dolgok elbírálásánál pedig vezessen a perzsa költő filozófus (Anivari Soheili) mély értelmű mondása:

>Ha egy világot kormányoz kezed:

Ne örvendj rajta, hiszen semmi az !

Ha egy világ számodra elveszett:

Ne búsulj rajta, hiszen semmi az !

Tovatűnik a kín s az élvezet:

Ne gondolj a világgal: semmi az !« ha.

Gyümölcsfáink terméketlenségének okai.

A talajviszonyok, miután a gyümölcsfa majdnem összes tápszereit onnan veszi, igen nagy fontossággal bírnak a gyümölcsfa életére és termékenységére vonatkozólag, különösen, ha meggondoljuk azt, hogy a gyümölcsfa évtizedeket áll egy és ugyanazon helyen, tehát évek hosszú során át vonja ki a földből a saját létfentartásához, valamint gyümölcsei érleléséhez szükséges tápszereket. Ha egy és ugyanazon földparcellára háromszor egymásután búzát, vagy kukoricát vetünk, a negyeduc esztendőben már alig kapunk termést. Miért? Nem azért, hogy a föld maga terméketlen, mert ha az állana, akkor másnemű ugyanoly összetételű gabonanemet sem volna szabad megteremnie, hanem azért, mert ki vannak merítve belőle a föld ama tápalkatrészei, amelyek a búza, vagy kukorica által felvehető tápalakban vannak. Mert hisz nem elég az, hogy valamely földben phosphor, káli, mész, ammóniák stb. legyen vegyileg kimutatható mennyiségben, hanem szükséges, hogy ez oly — előttünk ismeretlen — processuson menjen keresztül, amely által oly alakba jutnak, hogy a növény gyökerei által felvehetők legyenek. Ugy-e, ha egy vérszegény embernek vasat kell beadni, azt nem tesszük úgy, hogy vasport nyeletünk vele, hanem oly tápszereket nyújtunk neki, amelyek vastartalmuak, vagy amelybe a vasalkatrészek megemészthető alpAban vannak belevegyilve. Ne kívánjunk többet a növénytől sem, az is szerves lény, csakhogy helyhez van kötve.

De ha ily befolyása van agabonanemüekre azon körülménynek, hogy — ha azt tovább akarjuk ugyanHervadáskor ne menj az erdőbe . . .

Hervadáskor ne menj az erdőre,

Úgy rabul ejt, válni se tudsz tőle :

Bús szépsége a szivedre fájdul,

Beteg leszel bágyadt mosolyátul.

Mint szép asszony, ki még utoljára Minden kincsét felölti magára,

S hogy múlása annál jobban fájjon,

Még szebbé lesz a halálos ágyon :

Az erdő is, titkon haldokolva,

Ragyogását, nézd, hogy tékozolja !

Ezer színbe rejti haldoklását :

Akarja, hogy gyönyörűnek lássák!

Méla csöndjén elbüvölten állasz,

De tudod jól : halál csöndje már az . . .

Ölthet száz szint csalogató ékül:

Mind mit ér az dalos madár nélkül! . ..

Benn a mélyén gyászfátyolos árnyak Hódolnak a közelgő halálnak ;

Rádröppennek, körülötted lengnek,

S valami kéz gyászindulót penget.

Sóhajtás kél csüggedt lombrul, ágrul,

Bus sejtelem a szivedre fájdul,

Uj tavaszig válni se tudsz tőle, —

Ne menj ki a hervadó erdőre! . . .

Sajó Sándor.

Apró mesék.

i.

A csupor.

Volt egyszer Iszpahánban egy Ali nevű szabó, aki mindig a boltja előtt üldögélt az utcán s Ott var- rogatta a ruhákat. Tréfás ember volt s a járókelőket mindig megbosszantotta valami furcsa mondással.

Mindenkire tudott mondani valamit, mindenki számára volt valami csípős megjegyzése.

Leginkább arról volt hires a tréfakedvelő Ali, hogy furcsa módon tartotta számon a halottakat. Felakasztott a boltjának ajtaja mellé a falra egy csuprot s mindig beledobott egy kövecskét, valahányszor temetést látott.

— Te is belekerültél a csuporba! — kiáltotta a koporsójában fekvő halott felé. — De én még élek! — tette hozzá nevetve.

Arrafelé haladt egyszer egy dervis, egy bölcs, öreg ember.

— Állj meg csak, dervis! Hát meg sem kérdezed tőlem, hogy miért ülök itt a boltajtó előtt?

— Nem törődöm vele — felelte a dervis — azután tovább akart haladni.

A tréfás Ali azonban megragadta a kaftánját és megint rákiáltott:

— Ejnye, kérdezd meg már, hogy mire várakozom ?

A dervis, csakhogy megszabaduljon a tréfás embertől, odavetette neki a kérdést:

— No, hát miért ülsz a boltajtó előtt ? Mire vársz itt ?

Ali ekkor rámutatott a falon függő csuporra és hamarosan megmagyarázta a dervisnek, hogy mikor szokott ö abba egy-egy kövecskét beledobni. Azután gonosz mosolygással mondotta:

— Azért ülök itt, dervis, mert azt várom, hogy mikor fogsz belekerülni te is ebbe a csuporba ?

A dervis szó nélkül tovább haladt és nem törődött többé a csipös nyelvű Alival.

Idő múltán visszakerült vándorlása közben Ali boltja elé s nyomban eszébe jutott a gonosz tréfa.

Nehogy még egyszer megragadhassa Ali a kaftánját, hirtelen át akart menni az utca másik oldalára. De észrevette ekkor, hogy Ali nem ül ott a helyén

Eladó ház és föld.

Az Ötömösy-féle felsőbányai-ulcabeli nagy ház, szuterénre építve, 5 szoba, veranda, konyha, kamara, 4 pince, két istálló, szin, gazdasági udvar, kert, valamint a kisebbik lakóház (Mikszáth-utca), 3 szoba, veranda, konyha, kamara, mellék- épületek, kert eladó, akár külön-külön, akár együtt, mivel az egész egy két utcara nyúló tágas telket képez. Ezenkívül 11 hold föld, az u. n. palás, mely műtrágyabányának és kőedénygyár céljaira is alkalmas, a Zazar és a vasút mentén, ahol homok és kavics is van, a vízvezetéki központi reservoire mellett, (a 11 holdból 2 hold szántó) szintén szabadkézből eladó. Értekezni lehet Révész Jánossal, xxxxxxxkxxxxxxxxxxaxxxxxxxxxxxxx Felsőbánvai-utca 20. sz. alatt, aki az eladásra fel van jogosítva. xxxxxxxxxxxxxxxx><xxxxxxxxxxxxxxx

Lapunk m.a.1 száma S oldal.