Nagybánya és Vidéke, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-06-19 / 25. szám
Nagybánya, 1910. Junius 19. 25. szám. XXXVI. évfolyam. NAGYBÁNYA ES YIDEKE TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MUST DEIST VASÁBNAP ' » * \ Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Eévész János. Szerkesztőség s kiadóhivatal : Felsőbányai-utca SO. szám- ■ TELEFON: NAGYBÁNYA IS. SZÁM. ^...... : ...... _ Tó tfalusi Kiss Miklós. A huszadik század gyermeke tisztában van azzal, hogy az óriási haladást, mit maga körül lát, legfőképpen a nyomdászatnak köszönheti. A tudományokat a sajtó tette köz- kincsesé s a középkor 1—2 lelkes szellemi munkása helyére millió gondolkodó főt állított be a nagy versenybe, akik aztán előbbre viszik folyton a közművelődést s eszközlői annak az óriási haladásnak, amit a hajnal gyorsaságával látunk magunk körül kibontakozni. Ebből önkéntelenül következik, hogy becsüljük meg a sajtó munkásait, a szedőt, aki a szekrény mellett görnyed naphosszat s róvja egymáshoz bámulatos türelemmel az apró szilánkokat, mig kitartó, pepecselő munkával hasáb lesz belőlük. Becsüljük meg a gépmestert, aki a világra szóló alkotmány apró titkaiba belemélyed, a betűmetszőt, aki alkot, stilizál, újat teremt, mint a festő, építész vagy a szobrász. A közönség minden nap olvas újságot. Rászentel egy órát, tehát 365 órát egy év alatt vagyis, ha 8 órás munkanapot vennénk számításunk alapjául, akkor ma egy ember 45 napot fordít újságolvasásra évenként, azaz másfél hónapot. Enélkül nem tudna ellenni, tehát életszükségletéhez tartozik, de azért arra nem gondol, hogy a mai sajtó kiváló életképessége, haladása csakis hosszas fejlődés eredménye. Századok nehéz küzdelme és kitartó munkája fejlesztette idáig a nyomdaipart s ha a múltnak nem lettek volna nagy, úttörő alakjai, a jelen még mindig csak a kezdetlegesség stádiumában volna. Az egész világ közművelődésének ilyen előharcosa volt Tótfalusi Kiss Miklós a XVII. század második felében. Akitől Aethiopiába, Afrikába, sőt a római pápához is rendeltek betűket, noha Tótfalusi protestáns volt. Nemcsak a hazájának élt, de a messze külföld elismerésének megnyilatkozása, mégis a mi hazánk büszkeségét, értékét emeli. Az utolsó magyar. * — Irta: Sajó Sándor. — Hadd meneküljek énmagam elül! Oh jaj, ne lássak ilyen rémes álmot! Szörnyű teherként a lelkemre ül És gyászba vonja az egész világot; És hogy valóra válhat csakugyan : E gondolattól szivem holtra dermed, — Óh hitet, hitet, hitet adj Uram, Hogy, álmodván is, tudjak bízni benned. — Hallgasd meg álmom s adj, Uram, kegyelmet ! * Tótfalusi Kiss Miklós 1650-ben Misztót- faluban született, Szatmár megyében, elvégezte az akkor szokásos legmagasabb iskolákat s végre, nyomdász, betűmetsző, betűöntő lett, aki maga tervezett, stilizált, alkotott, újat, szépet, művészit, emellett élt az irodalomnak is, sürgette a magyar tanítás nyelvét a latin helyett s újabb helyesírási szál hozott forgalomba, melyek még ma i ben vannak többnyire; mint nyomának creziv. hogy erre igen-igen nagy szükség van. Szenvedett sok lenézést, üldöztetést, meg- támadtatást iparáért, irodalmi működéséért. A magyar akkor is lenézte a maga iparosát, akit a külföld piedesztálra helyezett volna. S ebben nem javultunk semmit, most is csak ugv vagyunk, mint századokkal ezelőtt. Tótfalusinak szülőfalujában nem jelzi semmi azt, hogy ott egy világraszóló férfiú látta meg a napvilágot, akit bátran lehet a magyar nyomdászok királyának nevezni. Mi nagybányai nyomdászok elhatároztuk, hogy Kiss Miklós szülőfalujában-emléket állítunk a nagynevű férfiúnak s nem nyugszunk addig, mig ez meg nem lesz. Megkísértettük másszor is, hogy mozgalmat indítsunk, de alig értünk el valami eredményt. Ismételve a nemzethez fordulunk tehát, újólag, kopogtatunk, zörgetünk, a lenézett, az elhanyagolt magyar ipar nevében, a babérkoszorus, világraszóló iparos megbecsüléséért, kiről hálátlan honfitársai megfeledkeznek, holott a világ tudja, hogy ki volt Tótfalusi Kiss Miklós. Nem szégyellünk megint kérni, buzdítani mindaddig, mig meghallgattatást találunk, mert a magyarnak, ha van benne életerő, van érzéke "dicső múltja iránt, végre is öntudatra kell ébrednie s mikor annyi jeles iparosa volt a múltban is, nem szabad átengednie a nemzetek nagy haladásában, minden kivívott szép' eredményt az idegennek. Fölhívjuk tehát a közönséget, hogy adományaikkal megkezdett célunkat előmozdítani szíveskedjenek. Adományok Nánásy István nyomdaLeroskad végül. Gyötrő lázra gyűl És látományok tolulnak eléje, — Panaszol halkan, fölsir szilajul, Haldokló búval zokogván az éjbe . . . — Hahó! Kik vagytok ? Árnyak, erre, erre! Hová rohantok ? Mért nincs hangotok ? Mi lég ez itt, hogy elhal a hang benne ? Mi föld ez itt, hogy szive nem dobog? A magyar szóra mért süket a lég? A rónaságról hova lett az illat ? Távolból mintha dalszót hallanék, — Hajh, többé mért nem a mi dalainkat ? tulajdonos címére Nagybányára küldendők. A szives adományokat lapunkban nyugtázni fogjuk. A nagybányai könyvnyomdászok. Miss J evetiv ‘jC J V . i---— —---- ixTTvn , J.TX100 LiC VCtUSj UK1 cl na pokban hozzánk ellátogatott. Sok adatot gyűjtött itt össze s miként tőle, magától hallottuk. Nagybánya meghódította az ő lelkét. Fényesen megcáfoltnak tapasztalta itt azt a német igazságot, hogy kelet felé a civilizáció mindig kisebb, mert ime a keleti végvidéki városban aranyra, gyöngyszemekre talált. Külső megjelenésében a Miss komoly, szinte ridegnek mondható, mint minden angol. Gyermekkorában reá esett a nyitott angol kaminra ('kandallóra) s arca megégett, ennek a szerencsétlenségnek örök nyomait viseli álián. Keveset beszél, de annál többet gondol s ha megnyilatkozik, akkor látjuk meglepődve, hogy az igénytelen külső alatt, mily nagy, nemes lélek lakozik. Mindig örvendünk, ha külföldiek keresik föl Magyarországot, de még jobban, ha egyenesen Nagybányára jönnek, lassan tudunk tért hódítani idegenben s eddigelé az ilyen látogatások mindig csak hasznára váltak a nemzetnek, a magyarnak. Mint lapunkban előre is jeleztük, Miss Levetíts a »Studio« nevű angol művészeti közlöny munkatársa, a »Daily News« tudósítója városunkba junius 13 án délután csakugyan megérkezett Szatmár felől az 5 óra 20 perczes vonattal. A kiváló műveltségű, alapos készültségü és világ- látott Miss Szmik Antal budapesti igazgató mérnök kíséretében, egyenesen Bécsbőt jött ide Nagybányára, de legkevésbbé sem látszott meg rajta a hosszú útnak nagy fáradtsága, sőt rögtön este kisétáltak a ligetbe, hogy annak szépségeit élvezhessék. A csendes alkony, az üde levegő, a dús falombok elragadták a Miss kedélyét s az első nagybányai benyomás, mondhatjuk, kellemes volt. Hétfőn este különben a vendégek házigazdáiknál voltak: Miss Levetíts Kádár Antaléknál, Színik Dicsőség kél a Kárpátok alatt; Ezt harsogja a Duna-Tisza árja, — Egy nemzet él itt, boldog, hős, szabad, És szent a földje — magyarok hazája! — Óh hazug álom, csalfa látomány ! Nem, nem igaz már itt e földön semmi ! Káprázat leng a múltak fátyolán És most se hagy még végkép megpihenni. Nem, nem igaz, hogy dicső volt e föld. Mint bennem zsongó emlékek regélik, — Nép, kit a sors ily könnyen összetört, Nem élhetett itt másfélezer évig ! A rónaságon hűs szél csavarog, Mint szárnyas bú, mely nyugtot nem találhat: A Tisza árján csobbanó habok Gyászt zsonganak az alvó hún királynak. A szeri emlék immár puszta rom, Kőomladékát bús avar takarja, — Ott bujdokol, még élő fájdalom, Egy meghalt ország utolsó magyarja. Eget és földet uj hang nyilai át; Idegen népek győztes üvöltése ; Ledöntötték a Kárpátok falát: Vad árba fűlt az Árpádok vetése . . . Élet ha zsong itt, nekünk az — halál, Hantdübörgéstől vonaglik lelkem, Haldokló vágyam messze múltra száll, Hogy annak fényén enyhülésre leljen. Késő káprázat, ne kínozz tovább ! Ne regélj immár elhunyt dicsőségről ! Vagy tégy, te Isten, mégegyszer csodát: Támaszd föl népem a sir sötétjéből ! . . . Hallom mit mondasz. Zord Ítéleted Száz hanggal zúg, mint viharban az erdő, S haló szívembe átokként mered A bűnös múltba elsülyedt jövendő . . . Bolyong magában, átkos egyedül, Mint züllött vad, mely idegenbe tévedt; Milliók keserve mind szivére gyűl, Vak éj borul rá s hajnalt nem remélhet. A mindenségből letört egy darab, Egy nemzet sorsa lebukott az égből, — Amerre néz a puszta ég alatt. Iszonyú rémek kelnek a sötétből. Altassatok el ősi szent regék! . . . lm, paripáknak dobogását hallom, És látom daliák büszke seregét, Hogy száguld végig messze síkon, halmon; Lovát pányvázza ijas Napkelet .Szűz erdők, rétek harmatos füvére, — Nyugat földjében itt vert gyökeret, — Hajh régesrégen, másfélezer éve . . . Miért kellett buknunk : bennem sir a vád, Lelkembe zúg a borzasztó Ítélet: Mert nem tudtuk szeretni a hazát S minden mi szent volt, csúfos üzletté lett ; Rút önzésbe fűlt minden akarat, ünámitásban elernyedten éltünk, Vérünk megromlott, erőnk elapadt, Semmit sem szerzőnk s mindent elfecséltünk, Nagy temető a messze rónaság, Lidérctüzként leng lelke búja rajta; A gyászos csönd, a zordon némaság Lesújtja, — mégis egyre űzi, hajtja. Ekék villognak párás hantokon, Nő a magyar vér, fölvirul az élet: Sok évszáz kél a munkált nyomdokon S már ezer évről zeng a szárnyas ének ; Eszményre lelkünk vak lett és süket, A honszeretet cégér, puszta szó csak : Hajh, megfogyolt a magyar becsület, Mint rónákon a büszke, tiszta kócsag Laptmlc ma,i száma © olda.i..
