Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-25 / 52. szám
(2) 52. szám NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKÉ Szőke Béla a 22. kiadási tételnek fölemelését javasolja, mivel a r. kath. egyház a torony átépítéséhez készül, továbbá a toronyőr fizetésének törlését kifogásolja, mivel az az órát kezeli. Polgármester erre vonatkozólag fölvilágositást nyújt, hogy a torony átépítési költségek külön hitel utján lesznek fedezendők és hogy a toronyőr fizetését egy régebbi közgyűlési határozat alapján törölni kellett. Stoll Béla indítványára valamint Révész János hozzászólása után egy villamos toronyóra költségeire évi 200 koronát beillesztettek az előirányzatba. Moldován László hangsúlyozza, hogy tekintettel a város nagy fakészletére a kiadás 10. tételének 163490 koronáját a tanács ne vegye igénybe, hanem csupán a legszükségesebbekre szorítkozzék. Ezt ő a pénzügyi bizottságban is javasolta. A közgyűlés ezt a tisztikarnak jelen közgyűlésből is utasításul adta. Bay Lajos szóvá teszi a közkórház ügyét, mely nagyon elavult, a viszonyoknak meg nem felelő. Elnök megnyugtatásul előadja, hogy tárgyalások folynak egy nagy, modern kórház létesítése iránt, melyet a város és a kincstár együtt tartana fenn. Révész János az iratok közt olvasta, hogy az uj szálló »Szent István szállónak« van nevezve. Nem tartja szerencsésnek a dolgot, ha Szent István nevét egy vendéglővel hozzák kapcsolatba s fél tőle, hogy felekezeti huzodózások származhatnak a címből a jövedelem rovására. Kéri a polgármestert, hogy mielőtt a szállót elneveznék, előbb terjesszen javaslatot a közgyűlés elé. A polgármester ezt megígérte. Stoll Béla az épületek rovatán ál ajánlja, hogy a r. kath. kántorlakot cserélje ki a város a Szervirth- féle házzal s igy a Léding-telket a szomszéd házzal egybe foghatja. (Helyeslés). Elnöknek újólag föltett kérdése után a közgyűlés az előirányzatot, a pénzügyi bizottság változtatásaival, teljes egészében egyhangúlag elfogadta. Ezzel a gyűlés 11 órakor véget ért. Mária Innocent. — Irta: Jörgné Draskóczy Ilma. — Fehér liljomok hervadtak sorba, Egy ódon, rácsos, nagy kolostorba Idegen bűnt is olvasóra szedje, Úgy vezekelve. A Priorasszony : Mária Innocent, Az ezüsthaju, márványarcu, a szent, S a fagyos, kongó, zord kőárkádok Vigyáztak rájok. — — Ave után volt. Zárták a templomot. A fejedelemnő levelet kapott, Kusza szavakkal, melyben így ira Egy kis novicia: »Mária Innocent, Nagyasszonyom ! Glória reszket a homlokodon. Látod-e, hogy a zárdakertnek lent, A tavasz üzent? Napsugár-postán jött a híradás ! S azóta ott kint minden csupa láz: Hegyén hegyes, ifjú bimbók fakadnak A friss gályáknak ! Lepke cikázik, bogár muzsikál! A nap a földre aranyport szitál! Fűszeres szárnyon karikáz a szél! Ezer csoda kél! hogy őt fölkeresse. Imádkozott e találkáért, de alkalmat nem akart ő nyújtani. Burton belátva, hogy e nő isteni szolgálatot teljesít, uralkodott arckifejezésén és érzelmein, de csodálatát elnyomni nem tudta. — Orvendek, hogy a vezetőben önt ismerhetem meg. Kérem, engedje meg, hogy ilynemű szolgálatát igénybe vegyem. A lány az első pillanatban más vezetőhöz akarta utasítani őt, de látva a férfi megőrzött hidegvérüsé- gét, az első pillanatban érzett félelme elmúlt. Elvezette a tabernakulumba, miközben tiszta, csengő hangján hévvel mondta el az ő népének történetét, hőstetteit, hogy mily mesterileg jött létre minden a terméketlen pusztaságban. Az apró részletek élénk színezésével, az átérzett és hévvel előadott történet megható volt. Miután túlestek a sablonos formaságokon, leültek a karzaton egy padra s Burtn arra kérte Manvelinet, hogy beszéljen valamit Smith prófétáról és a mormon könyvről. A lány eddigi előadása a szentek életéről telve volt hévvel és buzgósággal, mig azonban mostani előadása színtelen volt és azt a benyomást keltette, mintha ő maga nem lett volna meggyőződve az elmondottakról. A férfi ebből azon végzetes következtetést vonta le, hogy e nő sohasem beszél egyházáról úgy, mint saját egyénisége hitéről, miért is megkockáztatta e kérdést: — Mióta lett ön kételkedő? A lány meghökkenve tekintett rá: »Mondtam én, hogy kételkedem benne?« — Önnek nem kellett azt szavakban kifejezni. Ön páratlanul becsületes és müveit gondolkozásu nő, járt iskolákba, megfordult keresztények társaságában és ép ennélfogva biztosan tudom, hogy az Ön igaz . . . S itt bent — halál van — komor ravatal — Didergek — éltem olyan fiatal — Bocsáss ! — úgy érzem, mintha a világba’ Az élet hívna . . . várna . . .« — A priornő márványarca haván Harag rózsája nyit ki szaporán S az írást, melyből sátán szeme lángol Eldobja magától! — — — — Aztán — lehajlik a levél után, Kisimogatja gyöngében, puhán, Szeme felhős lesz . . , ajka sóbajos . . Szive bocsánatos . . . Dermcdési az égi szent fagyoknak, Emberi forró harmattá oszolnak S lágy permetegben hull a könnye hull Fcllarthatatlanul . . . Leikébe mondhatatlan gyász oson, Mig elmereng egy másik tavaszon, A nagyasszony, Mária Innocent : Mely hiába üzent . . . Jonádáb kendője. — Irta; P. Lázár Türia Febronia. — Támár a templom déli oldalán levő szakadásban, Sión éjszaki lejtőjére ment. A templomhegy déli oldalán még házsorok voltak, ezekkel szemben a mélységben folyó patak partján, amely őt a házaktól elválasztá, haladt tova a bethlehemi kapu felé, az ut kissé lejtős vala odáig. A kapu tömör és hosszú s ez órában még nyitva volt. Előbb egy boltozott ivén kelle átmennie, aztán egy hídon s aztán megint egy boltozott ivén át. A kapuból kilépvén, a várfal egy darabig délnek tartott, tovább nyugatnak fordult és erre déli irányban megkerülte Sión hegyét. Támár, mint egy alvajáró, céltalanul haladt a várfal hosszában, fehér ruhájának alja selymes pázsitot dédelgetett, mely telve vala harmattal s a csöppekben, átlátszó szikrák égtek; most egy hatalmas kő állta útját, csendesen fordult vissza s megállóit. Finom arcát az ég felé forditá, haja szőkp volt, mint a hold erejében szemlélt legjobb arany, szemei hűvösek és ragyogók voltak, mint a napkeleti éjszakák fénytengere. Kétségbeesett tekintete szinte belekapcsolódott a csodálatos csillagba, mely Bethlehem felett reszketett, penetráns sugarai szinte ■ elfulasztották a titokzatos várost Ez az uj felséges csillag — mondja az irás — egy hatalmas lény szüle ését jelzi 1 — gondolá Támár és szemeiben a reménység egy sugara cikázott, össze kulcsolá átlátszó ujjait és gyönge hangon könyör- gött: Izráel istene, ama lény nevében, kinek születését eme csillag jelzi, kérlek add vissza fátylomat! De tekintete ismét elborult s a Bethlehem felé kigyódzó Kidronra esett, melynek vize ilyenkor oly bőséges és tiszta vala s melynek hullámai oly zajosak, pajzánok, habzók és fiatalok voltak. — Mért ne rejtsem napjaimat ama hullámok közé, mikor olyan gyászosak — gondolá Támár — miért ne csonkítsam meg napjaimat, mikor oly keservesek? Miért ne haljak meg, mikor nincs senkim, nincs semmim? — még menyasszonyi leplemet is elvitte a czyklon! Jonádáb nem vár még egy évet, mig egy másikat szövök, hanem elveszi Rákhelt, kinek húsz öszvére és kétszáz juha van, de nekem nincs semmim, semmim, mindenemet elvitte a forgószél 1 Arcát fehér kezeibe rejti. Támár menyasszonya volt Jonádábnak, ki olyan Családból származott, melynek ifjai kérlelhetetlen szigorral tartották be ama különös hagyományt, benső meggyőződése évek hosszú során át tusakodntt a saját népének egyháza iránt való igazlelküségével. Ön azonban félénk, nem mert bízni meggyőződésében, elhitette magával, hogy e tekintetben valakit megkérdezni, egy tekintélytől tanácsot kérni bűn. S igy azon benső tusakodás nem szűnt meg, minek következtében hitének alapjai roskadoznak. Nincs igazam ? A leány a fiatalember szavait a maga határozottságában, — látnoki szellemében lehetetlennek tartotta. ■— Nem avult-e el sok egyház hitvallása? Nem utasithatom-e vissza a mi hitvallásunk egy részét s fogadhatom el csupán azon részét, mely örök igazságon alapszik? Tekintetük találkozott és egy pillanatra Burton tüzes tekintete szinte belefuródott a ránéző fénylő szempárba. — Nem, ha e hitvallásban az egyház gyakorlati részét hamis tanok képezik. Nem, ha áldozatul választolták ki önt, hogy példájával világosítsa meg a tanokat. — Ön hallotta ? kérdezte a leány remegő, vér- telen ajakkal csendesen. ■— Igen, hallottam! A leány büszkén kiegyenesedett és kérdő szemmel merészen nézve Burtonra, kérdezte: — És hiszi ? — Igen hiszem, felelte Burton fékezett hévvel, »hogy nincs az ég alatt oly hatalom, mely Önt ebbe belekényszeríteni tudná, de tudom azt is, hogy nincs többé helye azon egyházban, melyben született, nyugalma nem lesz addig, mig az egyházat el nem hagyja. A leány kesernyésen mosolygott. 1909. December 25. hogy csak olyan leányt vesznek feleségül, ki maga fonja-szövi menyasszonyi leplét és nem vásárolja a pogány görögöktől. Támár két évig készítette patyolatját, de oly szép és selymes is volt az, aminőt még a furfangos görögök se láttak. Midőn elkészült vele, egy uj zsajtárban harmatot gyűjtött, bele áztatta patyolatját és kiterítette a napra, hogy fehérebb legyen, mint a hó/ de hirtelen forgószél támadt s mikorára ő kiszaladt, hogy ruháit behozza, a pehely könnyű menyasszonyi leplet elvitte a szélroham s azóta hiába keresi. Midőn mindent elmondott Jonádábnak, az ifjú elsápadt s összevonva homlokát, mondá: — Az egész csak ámítás ! Aztán sarkon fordulva, otthagyta őt, most meg azt beszélik, hogy Rácbeit veszi el, ki öt év óta vár a kész menyasszonyi lepellel. * Saul középtermetű, vállas barna ifjú volt, fekete göndör hajjal, zsidó jellegű arcéllel és feltűnően okos szemekkel. Szenvedélyes csillagász vala s egy hét óta, mióta a csodálatos üstökös feltűnt, az egész éjjeleket ébren töltötte, a Kidron partján sétálva tanulmányozta a csillagokat, elmélkedett, gyönyörködött. Amint igy sétálgatott, árgus szemei észrevették, hogy a város felől a Kidron partján egy karcsú fehér alak közeledik, kedvtelenül ült egy kőre a közelében levő Cyprus mögé és újra felnézett, ekkor látta, hogy a Cyprus ágai közé valami fehér szövet van csavarva, óvatosan lefejtette s látván, hogy az egy rendkívül finom szövésű menyasszonyi lepel, mosolyogva és gonddal tűrte be s kebléhez rejté. Most egy gyönge női hang szólalt meg közelében a Kidron partján, erőtelen és élnélküli hang, érzett rajta, hogy régóta sir. Saul odafigyelt s tisztán hallá ez igéket: — Lelkem gyötrelmében kiáltok hozzád Uram, ne ítélj el engem sötét szándékomért! Te ismered keservem, hisz könyvedbe van irva: napjaim kényekbe fúlnak el s éjjeim telvék rémülettel! Miért ne hunyja le szemeit az, ki nem láthat többé boldogságot s kinek sóhaja nem talál határt ?! Bocsáss meg Uram, hogy nyugalmat leljek a földben! Bocsáss meg nekem Izrael Istene! Aztán a viz tiszta loccsanása hallatszott az éj csöndjében. Saul a Kidronhoz rohant, de már nem látott senkit. Csak egy helyen remegtek, forogtak sokkal nagyobb tündöklő barázda körök. Itt dobta magát valaki a vizbe; szólt Saul s ő is a kristály folyadékba merült; nemsokára ismét partra úszott, magasra emelt jobbjában az elalélt könnyű, karcsú Támárt tartva. Le se tette a parton, csak sietett vele egy közel levő pásztor házikóhoz, az ajtó nyitva vala, pedig az öreg Xene pásztor nem volt otthon. Saul Támárt a rozoga ágyra fektette, aztán keblére tapasztá fülét. — Él! — mondá örömmel, majd gondosan betakargatta a kezébe került rongyokkal, pokrócdarabokkal. Éppen egy zsákdarabbal akarta letakarni a lány nedves fejét, de látván a nehéz összecsapzott arany hajzatot, messzire dobta a poros rongyot. — Csak nem fogom — gondolá — eme királyi hajzatot daróccal letakarni? Eszébe jutott a szövet, mit a ciprus ágai között talált, melyet keblére rejtett vala s egészen száraz maradt; elővette s Támár feje köré csavarta. Aztán a tűzhelyről szenet vet s arra a falra mely a láng ábrázatával szembe volt s melyet a hold fénye tündöklő fehérre festett, nagy fekete betűkkel rá irta : »Vigyázz, mert rettenetes dolog az élő Isten kezeibe esni!« Aztán elhagyta a kunyhót! * — ügy beszél, mintha ez oly könnyű dolog volna ; nem tudja mily lehetetlen ? — Nem lehetetlen, — javította ki Burton — csak nehéz. Azt hiszem, fel is tudnám sorolni ennek egy pár okát: Szakítania kellene apjával, anyjával, testvéreivel, rokonaival, barátnőivel, élete minden traditiójával. Népe szemében rosszabb lesz egy renegátnál, megátkozottnak fogják tekinteni. Isten tudja, hogy nem kicsinylem a nehézségeket, belátom azok óriási horderejét és átérzem, hogy erre csak igen erős Charakter képes, — de ön nem élhet hazugságban. Ezután naponkint találkoztak és Burton mindig hazakisérte a lányt napi elfoglaltsága után, mely séták alatt folyton e témáról beszélt, nem szűnt meg kalapácsolni a lány sajgó szivét és érzelmeire igyekezett hatni. Látta bár, hogy beszédének hatása alatt a lány sokszor elsápprd, hogy a benső harc egyre erősbödik, de tudta azt is, hogy ügyét csakis gyors cselekvéssel nyeri meg s hogy addig, mig e lány azon meggyőződése, hogy egyházában nem maradhat és hitetlenhez (keresztyénhez) férjhez nem mehet, meg nem változik, cselekedhet. De a leánynak is kezdett mindez biztosabbnak, mesteribbnek és bizalmasabbnak látszani, mihelyt egyedül maradt azonban, valami olyas érzés szólalt meg szivében, mintha a bűn sikamlós lejtőjére lépett volna. Egy napon Burton megvallotta szerelmét. Nem szőtt hosszú fantatisztikus mesét, hanem röviden mondta meg, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal. A viszontszerelem bevallását akarta hallani a nő ajkairól. — Férjhez jön hozzám azonnal ? — kérdezte, de e kérdés szinte parancs volt. — Nem tehetem, — felelte csendesen, remegő hangon a leány.
