Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-17 / 42. szám
(2) 42. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKÉ 1909. Október 17. ben Hollóssynak adta ki, az elszámolás minden kötelezettsége nélkül. A hangulat ismét magasra szökött, a nyár és ősz váltakozó és izgatott munkálkodásban telt el. A lerán- dulók is nagyobb számban voltak, mint előző évben. Az iskolának 41 tanítványa volt a nyár folyamán és önálló művész is, magunkkal együtt kilenc készült képeivel az első nagybányai kiállításra. Köztünk volt Csók István is, aki már a tél folyamán testtel-lélekkel a nagybányai zászló alá állt és velünk és általunk remélte megkapni itthon azt a pozíciót, a melyre nagy tudása és nagy külföldi sikerei szerint igényt tartott. E nyár folyamán is ő hozott elsőnek külföldi kitüntetést (müncheni nagy aranyérmet.) haza a kolónia tagjai közül. Lejött Faragó József is, aztán Horthy Béla. Glatz Oszkár, Nyilassy és Kubinyi az ezen nyári munkájukkal debüttiroztak. Itt festett Zemplényi is és — ellenséges szemmel bár — benézett hozzánk Pállik Béla is. A miniszter kívánságára hivatkozva a Képzőművészeti Társulattól külön termet kértünk a téli kiállítás keretén belül, vagy azon kívül — egész munkásságunk bemutatására. Nosza volt fölháborodás, gúnyolódás. »Forradalom egy pohár vízben«, irta egyik újság festőreferense. Kérelmünket kereken megtagadták J) Szerencsénkre ott volt a régi Műcsarnok helyisége (akkor Panoptikum), amelynek két termét kibéreltük és Wlassich miniszter ott nyitotta meg nagy és előkelő vernissage-közönség jelenlétében az első nagybányai kiállítást. III. A szenzáctó, a hatás, az erkölcsi siker példátlan volt. A kritikának valóságos revelációszámba ment ez a kiállítás, erről tanúskodnak az újságok akkori cikkei. Hock János volt az első, aki a riadót megfujta. »Nagybánya előre« címmel a Magyarországban tárcát irt a Kiss József illusztrációiról s ezzel megkezdette két évnél tovább tartó, heves, támadó hadjáratát a hatalmas klikk ellen. A lapok valamennyien hosszú cikkek, tárcák keretében számoltak be a művészeti eseményről s legelőkelőbb fiatal Íróink szólaltak meg, méltatva, magasztalva a kiállítást. (Ignotus, Bródy, Lyka stb.) Hogy némi fogalmat adjak a fiatal kritikus hangulatáról, álljon itt mutatóban egy pár jellemző sor a Lyka Károly cikkéből: » ... Itt csupa egymástól merőn különböző egyéniséggel van dolgunk, akik semmi más pontban nem érintkeznek, csak abban, hogy a művészet szűz és szent, hogy ahhoz csak önzéstelen, szerelmes szívvel szabad közeledni, mert különben lealacsonyítjuk azzá a prostituálássá, a mivé Magyarországon oly sokszor lett. Ez nagyon erős, nagyon széles hangulat és csak ebből teremhetnek igazi képek. Önfeláldozást, nélkülözést kíván. Kinevetést, gúnyt provokál . . . Tanúja vagyok annak, hogy ezek közül a művészek közül nem egynek azért kellett éveken át nyomorognia, mert nem hajtotta meg derekát a nyárspolgárias sablon előtt. És azért ma, a mikor ennek a nagy diadalnak csöndes szemlélője lehetek, a tiszta öröm ritkán érzett hangulata fog el, mert az a sok lelkesülés, tettvágy, akarat, szűz poézis, ami e képekről lesugárzik ezekben a termekben: a tőrülmetszett művészi érzés szülöttje, a mely kitárja lelkét minden mély emberi hangulatnak, a pogány derültség verőfényétől az önmagába fuló bánatig « Hasonló hangon és hasonló értelemben írtak a többi lapok is és általánosan hirdették a nagy Műcsarnok téli tárlatának bukását, vereségét a mienkkel szemben. Voltak természetesen a mozgalomnak ellenségei is, akik epés gunynyal, haraggal támadtak neki képeknek és embereknek egyaránt. A művészeti dogmák őrei, aztán a hivatalos körök8) és a hivatalos művészek — a nagy zsákmányolók — ezen keserű és ijedt harag- vók mellett, nagy számmal voltak a vidám gúnyolódok, a megnemértők, a felületesek, a léhák, az élc- lapok, orpheum- és operett-kuplék hálás közönsége. A nyárspolgárság pedig megismerkedett a szóval: »szecesszió« és szent borzalommal sikoltoztak a jó Ízlés pusztulása fölött. Már ez egymaga is siker lett volna, az előkelőbb szelleműek, a haladásra disponáltak elismerése teljessé tette ezt. Az anyagi eredmény is elég jó volt. A hírlapok cikkei, a Ferenczy Károly plakátja (az első művészi magyar plakát) az utcákon elég reklám voltak, sok ezernyi közönség látogatta a négy-öt hétig nyitva levő kiállítást A kormány majd mindenkitől vásárolt és a publikum is megmozdult úgy, ahogy. E tekintetben nem voltak vérmes reményeink. Az első kiállítás eredményeit kiegészítette és megerősítette a második, amely 1898. december 15-én nyilt meg szintén a régi műcsarnokban. Külső siker tekintetében épenséggel nem maradt az elsőnek mögötte; az elismerés még általánosabb volt — noha nem hatott már az újdonság ingerével és számra nézve kevesebbet produkult az előző évinél, a minek oka s) Az akkor még valami nevetséges, abszurd kívánságnak tetszett az »alapszabályok« lovagjai előtt, hogy egy csoport »vidéki« festő külön termet, külön jogokat kívánjon magának. Mint annyi sok más uj idea, a csoportok és egyes művészek külön kiállításának eszméje is a nagybányaiaktól került ki. A csoportkiállit ások elseje a nagybányaiaké volt: 1897. és 1898-ban a régi Műcsarnokban és 1899-ben az uj Műcsarnok téli tárlatának keretében, külön teremben, saját zsűrivel és saját rendezési joggal. Az egyes művész kollektio külön kiállítására pedig Ferenczy Károly adta a példát először 1903. decemberében a Nemzeti Szalonban. Azóta ez megszokottá lett s úgy a Műcsarnok, mint a Nemzeti Szalon a rendes tárlataikon kívül versengve rendezik az ilyen speciális kiállításokat. 3) Wlassich miniszter kivételével, aki a mozgalommal szemben, szaktanácsosai ellenére is kezdettől fogva csodálatos éleslátással és szimpátiával viselkedett. abban rejlett, hogy az első két év anyagát mutatta be, mig a második csak egyét.1) Úgyszólván az egész sajtó elismerte a nagybányaiak győzelmét a nagy műcsarnok tárlatával szemben, melyet a teljes mű vészeti csődtől az évben Mednyánszky br. és Fényes művei mentettek meg. Egyben azt is konstatálták, hogy a téli tárlat magán viseli az előző évi nagybányai kiállítás befolyását, természetesen azonban durva és meg nem értett alakban. A »nagybányai« név átment a köztudatba, fogalom lett. A harmadik évben pedig a hatalmas műcsarnok megnyitotta kapuit a nagybányaiaknak. A téli tárlat keretén belül külön termet adott nekünk, melyben képeinket magunk zsűriztük, magunk rendezhettük. A Hollósy-iskola azonban nem volt velünk. Mesterével együtt a Hock János protektorátusa alatt állított ki a Nemzeti Szalonban. így különválva jobban ki volt szolgáltatva az eddig visszavonuló ellenségesebb in- dulatu kritikáknak. Sokan velünk szembeállítva támadták, megértés nélkül persze és igaztalanul. Ez időtől kezdve a Hollósy-iskola nem állított ki többet velünk és pár év múlva megszűnt »nagybányai« lenni — mesterével együtt. Ezen a télen történt, hogy a magyar művészek a párisi nemzetközi kiállításra készülve, a kiküldendő képek zsűrijébe két nagybányai művészt, Ferenczyt és Csókot is beválasztották, sőt — mellőzve a hivatalos főmüvészt — a zsűri elnöke is Ferenczy lett. Ezen elismerés azonban korántsem jelentette a nagybányai eszme és Ízlés érvényesülését a zsűriben, lévén ők csak ketten közülünk valók és lévén a kiállítás célja az égisz magyar művészetet jellemző művek bemutatása. Ennek dacára nagy haragok, nagy apprehenziók keletkeztek a dologból. Obskúrus, apró alakok, kiknek müvei semmiféle zsűri rostáján se csúszhattak volna keresztül, szaladgáltak fűhöz, fához, minisztériumba, kormánybiztoshoz vádaskodni, sőt a Képzőművészek Egyesületének gyűlése elé vitték »sérelmeiket«, ez azonban fényes (egyhangú) elégtételt szolgáltatott a zsűri elnökének. De a neheztelés megvolt és a nagybányaiak »zsarnokságát« emlegették. A többség bosz- szuja nem késett és nem is volt nehéz. Mi, akik soha semmi korteskedésben, semmi szenvedélyes vagy anyagi érdekharcban részt nem vettünk, a Képzőművészeti Társulatnak tagjai nem lévén, az ügyei vezetésébe bele se szólhattunk. Midőn az 1900. évi decemberi téli tárlatra az előző évbén már megkapott autonom jogokat s külön termet újra kértük magunknak, kérésün- . két visszautasították, azzal okolva meg ezt, hogy a termeket újra tapétázták és az egységes művészi rendezés nem engedi a külön terem megadását. Ez váratlan csapás volt, amire nem számítottunk. A régi Műcsarnok helyisége már nem volt kibérelhető, a Nemzeti Szalont impregnálta Hock és termei rósz világi- tásuak, a képek érvényesülésére károsak voltak, az anyagiak kényszere alatt bizonytalanra nem halaszt- hattuk el a kiállítást, kénytelen-kelletlen belementünk. A Műcsarnok «tulajdonosai« nem palástolták roszindulatukat, képeinket szerteszét szórták a termekben, épenséggel nem az alkalmas szinü falakat válogatták ki, úgy, hogy se egyenként, se a csoport maga együttesen nem érvényesülhetett, pedig talán sohasem küldtünk jobb anyagot és számra nézve is elég súlyosan voltunk képviselve. A »nagybányai« neveket s művészetet azonban a festők, a sajtó, sőt a közönség is ismerte és a kritikák e szétszórtságunk dacára együtt fogtak, együtt tárgyaltak minket, kifejezetten elitélve a műcsarnokiak nyilvánvaló rósz indulatát. A kár azonban meg volt, ép az érdekek s az anyag’ érvényesülés harcában nem számítottunk többé csoportnak, amely egyöntetűen mozdul s veti latba művészi súlyát. És ép az ebből eredő anyagi okok miatt is nem birt többé a nagybányai csoport együtt, mint csoport kiállítani. A következő években Műcsarnok és Nemzeti Szalon egyidő- ben mutatott be nagybányai képeket, melyekről csak a nevünk után tudták meg, hogy itt készültek. Az irók, a kritikusok főleg, nem voltak feledékenyek a »nagybányai« névvel szemben. Bárhol állítottunk ki, külön vagy együtt, még pl. 1903—4. telén is jelentek meg kritikák, melyek a Műcsarnok téli tárlatából és a Nemzeti Szalonból összeválogatva, minket »nagybányaiak« címen együtt tárgyaltak. A név nem enyészett el, csak emlékké lett. IV. Mig Budapesten igy alakult, változott a sorsa a nagybányai ügynek, azalatt itthonn is történtek följegyezni való mozzanatok. Az első külön kiállításunk nagy sikere uj erőt adott, öntudatát a szerepnek, melyre Nagybánya hivatott a magyar művészetben. Thorma 1898. február végén egy népes értekezletet hivott össze az úri kaszinóba és ott kifejtette, hogy a fejlődés, a kolónia megszilárdítása és állandósítása most a cél s erre az első lépés itt fogni, ide kötni azokat a művészeket, akik uj értelmet és eddig isme-. *) *) Az első nagybányai kiállítás (1897. dec. 15. 1898 jan. 15.) részt vett Csók István, Faragó József, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Grünvald Béla, Holtóssy Simon, Horthy Béla, Réti István és Thorma János. Tehát tizenegy művész 1—141. számú művel és a Hollóssy-iskola (142—203. számú) műveivel. — A második kiállítás ugyanott (1898. dec 15. — 1899. jan 15-ig), Hollóssy, Thorma és Faragó kivételével ugyanazon művészek szerepeltek 'műveikkel (1—78. sz.) az iskola pedig 79—119. számmal. — A harmadik kiállítás 1899. dec. 15—1900. iebr. 15-ig a műcsarnok téli tárlatának a keretében külön nagybányai teremben 25 festményt tartalmazott. Grafikai munkák ezúttal nem voltak. Hollóssy és iskolája a Nemzeti Szalonban állítottak ki. A műcsarnokban Ferenczy Glatz, Grünwald, Thorma, Nyilassy, Réti és Csók állítottak ki katalógusban 149—174. sz. alatt. rétién értéket adtak a város nevének. Műtermeket kell építeni számukra, ez egyelőre az első teendő. Ezen társadalmi akció eredményekép az 1898. márc. 26-án tartott városi közgyűlés egyhangúlag meg is szavazta a nyolc műterem építési költségeit és az építést még azon tavaszon megkezdeni rendelte.1) A szép és gyors elhatározás azonban papíron maradt. A város mérnöke meghalt, a polgármester is nagy beteg volt már s a következő évben ő is elköltözött és bizony akkor, bárha meleg hálával gondoltunk is rá, nem sejtettük, hogy Nagybányán leglelkesebb s legaktívabb barátját vesztette el a kolónia. Három évvel később ugyan újra elhatározta a város Gellért Endre polgármestersége alatt, hogy hat műtermet épit successive, de egyelőre csak kettőt készítettek el, a többi újra papiroson maradt.2) Azóta is följár sírjából az eszme: kellene műtermet építeni. Az uj nagyvendéglő terveiben meg is volt a szándék nehány mansard-műterem létesítésére, de az első, amit az előirányzandó költségek megszorításánál törültek, ép a műtermek voltak, azzal az érveléssel, — risum teneatis — hogy úgy is épit majd a város nagy, díszes műtermeket külön. Turman halála után a városnak a kolónia iránti érdeklődése és gondoskodó előzékenysége, amelynek pedig az elért eredmények után a fokozódását- várhattuk volna, lassan lassan a zérus fokra siklott alá. 1901-ben az állam megvonta az ingyen-jegy kedvezményét a kolónia tagjaitól. 1896-ban ezt, mint föntebb is megírtam, Turman polgármester járta ki számunkra, teljesen fölfogva, hogy mily nagy hátránya Nagybányának a nagy távolság, mely minden kulturális központtól elválasztja. Ezt a távolságot, mintegy enyhíteni volt hivatva a kedvezmény, melyért minden tavasszal a beadott névsor számára a város folyamodott — és ezt szüntette be az állam hibás kérvényszövegezés miatt. A kérvény szavait ürügyül használva »tanulmányi kirándulási nak fogta föl a mozgalmat és csak féláru jegyeket engedélyezett ide s vissza. Ez természetesen nem ártott a kolónia létének, de tény az, hogy ezen öt éven keresztül élvezett kedvezmény visszenyerésére a város részéről azóta a legkisebb lépés se történt, még szándékban, még gondolatban sem. Az 1901. év a kolónia belső életét, és szellemi tartalmát illetőleg mélyreható változást hozott. Holló- synak és iskolájának utolsó esztendeje volt ez itt és őszkor eltávozva, végleg elvált Nagybányától és tőlünk. Eltávozásának közvetlen okai tisztán személyes természetűek voltak, de hogy ez Nagybánya művészeti fontosságára akkor már nem volt válságos, — ez a dolgok további folyásából is kiviláglott és az előzményekből egészen érthető. A nagybányai művészi tömörülésnek a csirái az ő müncheni körében keresendők, és a mozgalom megindításában is, lenyeges, semmiképen nem kisebbíthető érdeme van Hollósynak, aki nélkül az egész el sem képzelhető, erre már fönnebb rámutattam. De a dolgok későbbi alakulásában, fejlődésében — a budapesli kiállításaink után — a súlypont az ő személyéről észrevétlenül eltolódott. Mi ugyan az iránta érzett szerétéiből erről magunknak sem adtunk számot, de ő, bár öntudatlanul, haragosan érezte ezt. Iskolája hatalmas lendületet vett itten, 60—70-re fölment nyaranként a tanítványok száma. Köztük egy- harmad — egynegyed rész idegen, külföldi volt — osztrák és nagynémetek, oroszok és lengyelek nagy számmal, angol, spanyol, amerikai, kisázsiai is egy pár. Külföldről kultúráért Magyarországba csak Nagybányára jöttek el eddig. Az iskolának ilyen virágzása természetesen anyagilag is jó eredménynyel járt Hol- lósyra nézve. A 12 forint tandíjon kívül kapta honoráriumként az állami 2000 forintot, melyet a város számára minden évben külön megfolyamodott, Hollósy külön kérése nélkül. Láttuk, hogy 1899. óta az iskola és mestere nem állítottak ki többé együtt a nagybányai művészekkel, mivel a Műcsarnok iskolakiáliitásokat nem volt haj ■ landó befogadni se a rendes tárlatok keretében, se azon kívül. Így aztán az a visszás helyzet állt elő, hogy két nagybányai kiállítást is láthatott a budapesti közönség ugyanegy időben és természetes volt, hogy a nagyobb szellemi súlyt és a »nagybányai« név jelentőségét nem az iskola külön kiállítása reprezentálta. Thorma, Ferenczy, Grünwald, Glatz, Csók stb. egyénisége és munkássága formálta ki a fogalmat a művészi Nagybányáról a maga sokoldalú egységességében. E fogalom, — a szilárd maggá tömörült fényes köd, konkrét, kemény valóra váltott álmaink, — ebben a formájában a tovább ábrándozókat s igy Holicsyt is — )iem elégítette ki teljesen. Ü elment ’) Érdekes, most, mikor a város' oly rideg közönnyel és üzleitesen fog föl minden a festőkoloniára vonatkozó akciót, hogy akkor mily áldozatkészen és lelkesen határozta el s dolgozta ki az ügy részleteit. Egyhangúlag elhatározta, hogy nyolez művész, név szerint Hollósy Simon, Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Grünwald Béla,Horthy Bélq, Réti István és Thorma János beadott kérelmére nyolc műtermet épit számukra s nekik 80 frt évi bérért 10 évre bérbe adja. Az építkezés pedig azon tavaszon kezdessék meg a Kann Gyula budapesti építész tervei szerint, a költségek fedezésére pedig egy akkor a m. Földhitelintézettől fölveendő 521000 koronás kölcsönből fönmaradó azon 46.000 koronából lesz fedezendő, mely a házi pénztárnak »visszatérittetni szándékolta- tolt« és pedig oly módon, hogy a 640 frt (a közgyűlési jegyzőkönyv forintban beszél) évi bérjövedelem kiegészítendő 1000 forintra a következő évi költségelőirányzatok terhére, mindaddig, mig a költség le nem törlesztődik. (1898. évi február 26-iki közgyűlés jegyzőkönyvi kivonata, 1C41— 23. sz.) ‘‘) A kettős műterem 10 000 koronába került (a költség- vetés 8000-re szólt) és évi bérét 600 koronában — tehát 6%-ban — állapították meg. Késedelmi kamat 8°/0. E két műtermet a kolónia akkori művész tagjainak egyhangú megállapodása szerint Grünwatd Béla és Réti István foglalták el.
