Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1909-03-21 / 12. szám

(2) 12. szám.

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

1909. Március 21

Indignált árnyalatú citátumokat is mutat be a cikk, melyekben Ady kitöréseit is ismerteti — kritikusaival szemben. De hol élt még e földön költő, ki az egyoldalú, kíméletlen kritikáért hálás lett volna? Hiszen azért magyar költő Ady, hogy véd-támadásai paprikásak legyenek; ebben nagy mestere, Petőfi meg lehet véle elégedve, ha másként talán nem is vállalná a cimboraságot az Adizmussal.

Bár eldönthetetlen kérdés, hogy nem vállalná-e, ha most élne, a mai korszellem levegőjében?

Előttem kétségtelennek látszik, hogy az, amiben magukat a modernek Petőfihez, Vajdához, Reviczky- hez mérik, nem a költői erő önkényes mérlegelése, párhuzamba állítása, hanem a mélységes és nem mondva csinált pesszimizmus. Erre vall az is, hogy a világfájdalmasság költőjének, Vajda János emlékének ajánlották föl dalfüzéröket, a »Holnap«-ot.

Hogy a magyar kultúra nyugattól való elmaradottságát siratják, ostorozással ébresztik az elnyo- mottan, optimizmusba merült magyar energiát; — hogy fáj nekik a magyar nemzet közjogi elnyomott- sága, papiros alkotmánya, hogy fiatalos elkeseredettséggel ostorozzák ezt a politikai állapotot, — azt hazafiatlanság vádjával illetni: ez csakugyan az előítéletességbe merült elfogultság. Ezt általánosságban értem, nem direkt elvi ellenfelem cikkére.

»Czinka Panna« írójáról föl sem tenném, hogy Petőfi költészetét mélyebben nem ismerné: nemzeti narkózist ostoroztak-e valaha keményebben, mint Petőfi tette ? Legerősebben »Nagykárolyban« cimü versében; és Petőfi hazafiasságát ki vonná kétségbe ?

Petőfit általában úgy tekintik, mint a szerelem és lelkes, hazafias dalok költőjét, pedig hazafias költészetének kiinduló motívuma a nemzeti narkózis ostorozása — gazdag változatokban. A zsarnokság, a külellenség, az ellenséges nemzetiségek ostorozása már a sajtószabadság kivívása utáni időre esik, de az elpuhult nemzeti közönyt mindig élesen ostorozta, ám egyúttal a világtestvériességnek is apostola volt: »Sors, nyiss nekem tért, — hadd tehessek az emberiségért valamit!« ezzel a kiáltással kezdi egyik ódáját, de a világeszmék több más költeményében fellángolnak; a világtestvériesség felölelése emelte Petőfit többi nagy költőink fölé — Reviczkyvel együtt — s szerzett neki helyet a világirodalom nagy pantheonjába.

»Panyó Panni« nép-genre-jében a jobb sorsra érdemes parasztleány elzüllésének megfestése — és Juhász Gyula »Maillard kisasszony«-jának lélektani fordulata testvérvonással bir — s elvi ellenfelem ezt a költeményt is, t. i. a »Maillard kisasszonyt« a ki- vetendők közé sorozta, még több más értékes költeménynyel együtt; pedig sötét, merész vonásokban »Panyo Panni« sem marad el a fent jelzett költemények mögött.

Pardon! A tárgytól kissé eltértem, de a vitában forgó ügy megvilágításával ez a kitérés összefügg. Visszatérve a modernekre, első sorban Adyra, Ady költészetét — ép úgy, mint a többi modernekét — a »Holnap« után mérni nem lehet, csakis hozzávetőleg lehet némileg tájékozódni, de nagyon bizonytalanul költői erejűkről s annak értékéről. A Dutka költeményei sem úgy vannak összeválogatva, hogy szerzőjük értékes költői tehetségét teljesen megvilá- gitnák s mégis általános rokonszenvet keltettek azoknál, kiknél a sok támadás ébresztette föl az érdeklődést a modernek iránt és szigorúan, de elfogulatlanul bírálták el ezt a meghurcolt verskötetet.

De gustibus non est disputandum, — de Ady különben törekvéseiről világos hitvallást tesz »A

Sok jeles vitéz verekedett már akkor a kuruc zászló alatt. Az egykori gvárdiánt mégis az elsők között emlegette a hir. Maga a tejedelem is belátta, hogy az igazi haditudomány az erős kézben és a még erősebb lélekben rejlik s a novicius katonát ezredesnek nevezte ki.

Miklós páter múltja emlékéből mindent a kolostorban hagyott: kivéve a barátcsuhát. Ez volt az ö saját eredeti uniformisa, de amit jobban rettegnek a császáriak minden nehéz vaspáncélnál. Mintha csak Kapisztrán János szállt volna ki sírjából, hogy fanatikus tűzzel vezesse diadalra magyarjait, De a csuha miatt kellemetlenségei is voltak. Bármint intézkedett az uj ezredes, a vastagnyaku kálvinista hajdúknak mégsem fért a fogára, hogy egy szoknyás pap járjon előttük a harc tüzében. Mikor már nyíltan zúgolódni kezdettek, Andrássy megoldotta a csuha-kérdést. Volt a fejedelem szolgálatában egy idegen légió, amely hétféle náció fiaiból állott. A tatár kozákok, tették a zömét, de ott harcoltak velők a zsoldért a lengyelek, a szakszók, svédusok és a németek is, amint egykori krónikák följegyezték.

Ennek a vegyes csapatnak az élére vágyott Andrássy. Bánták is az idegen kalandorok, hogy csuhát, vagy dolmányt visel a vezér, a fő az volt, hogy kijárjon a heti zsold. És e vad, féktelen hordában csodálatos fegyelmet teremtett az uj parancsnok. Különösen a tatárok rettegték babonás tisztelettel, ők nevezték el dervis ezredesnek s csakhamar e néven dicsőítette az egész kuruc tábor és e névtől borzadtak még a labanc csecsemők is.

Pusztító tüzként száguldott repülő hadával. Mindig olyankor jelent meg az ellenség nyakán, mikor még mértföldekre gondolták táborozni. Egyszer azonban mégis megkésett, bár maga sem tehetett róla, hogy szárnyakat nem adhatott csapatának.

Kecskemét védelmére rendelte ki Bercsényi generális. A bácskai ráczok fölhasználva a zavaros vibélyeges serleg« cimü költeményében s a modernek mindannyian, kiki egyénisége, temperamentuma szerint, mind ezt a kijelölt irányt munkálják, ez törekvéseik tendenciája. Hogy én, e sorok írója, mint látom ezt a tendenciát, azt kifejteni nem is próbálom, mert a medernek ellenségei ennek éppen ellenkezőjét látják a modernek törekvéseiben s ily szélső vélemény-eltérés meggyőzésére gyengének érzem magamat.

Azt nem tagadja senki, hogy a költészet jogosultsága, mint minden művészeté, a szép megérzéki- tésénél kezdődik és végződik; de a művészi színvonalon álló költészet nagyon sok sokféleképpen eltérő egymástól: Ihász Aladár csillingelő, könnyű lyrájától, Oláh Gábor hatalmas erejű sötét költészetéig a lyrai költészetnek ezernyi árnyalata és iránya uralja a dal birodalmát. Kinek-kinek melyik tetszik a szélső vagy mérsékelt irányok közül. De az előítélet még az egyéni látást is befolyásolja, pl. Babits Mihály akceptálhatatlanul szerencsétlen bemutatkozása előítéletet kelt az egész »Holnap« iránt, pedig ha a »Holnap« egyik-másik kifogásolt versét, pl. a »Maillard kisasszonyt« »Manon«-t teszem fel, Farkas Imre irta volna régebben, úgy hiszem, még érdemül tudnák be néki, nemhogy hibául.

Farkas Imre most legutóbb megjelent verskötetéről az Uj Idők — Farkas Imre legfőbb protek- tora — is elismeri, hogy a modernek irányát igyekszik követni; azt az irányt, melyet négy évvel ezelőtt már ostorozott, — apostolait ícigunyolta. »Csipkefátyol« cimü verskötetében s most »Tűnő évek« cimü legújabb kötetében azt a furcsa szituációt tünteti föl, hogy most is ostorozza a moderneket, megtagad vélők minden közösséget és mindamellett szembetűnő törekvést árul el a modern irányhoz való idomulásra. Ez csak elég különös jelenség: megdobálni egy oltárt és egyben áldozatot mutatni be rajta a megdobált eszménynek. De az Uj idők ezt mint érdekes költői forrongást tünteti föls ezzel a jóakaratu elbírálással nyilvánvalóvá teszi azt, hogy minden művészi törekvést, irodalmi jelenséget lehet rózsaszín (ép’ úgy sötét vagy tiszta) világításban feltüntetni.

Ezzel a kis irodalmi pletykával ismét eltértem a tárgytól, pedig cikkem már is hosszúra nyúlt s még szeretnék egy pár elfogultan ítélt jelenségre rámutatni a modernek irányánál.

Hogy a »magyar föld meddő és kisajtolt« t. i. a magyar közélet, az nem puszta állítás, kitűnik többek közt abból is, melyet egyik elsőrendű napilap föltüntet, hogy pl. oly gazdag város fönhatósága alatt, mint Makó városa, három községben 280 gyermek nem járhat iskolába, mert az iskolaépület minhárom helyen életveszélyesen korhatag állapotban áll.

A modernek nyitott szemmel nézik az ország közéletének ezer ilyen jellegű jelenségét s mindenik a maga temperamentuma szerint kiáltja az ébresztőt a magyarság fülébe ; legkíméletesebben Dutka Ákos »A föld, meg a város« cimü változatos, gazdag tartalmú könyvében.

Hiszen »Czinka Panná«-t is az teszi előttem feledhetetlenné, az a mélységesen szép gondolat, hogy Rákóczi lemondásteli, mélabus áldása, melyet Rodostóból küld hazájának és a császárnak Czinka Panna által, — ez a bánatos, rezignált üdvözlet hogyan alakul át a szilaj cigány vér révén, a cigánynő so vén magyar érzése és Rákóczi iránti rajongástól telítve — egész jóhiszeműen — nemzeti lelkiismeretet korbácsoló tüzes, vad, gyűlölködő hangú szemrehányássá:

lágot, sorban megsarcolták a virágzó alföldi városokat, mialatt a szegedi császári parancsnok se nem látott, se nem hallott. Egyremásra érkeztek a segélykérő küldöttségek a kuruez fővezérhez, aki a rendcsinálást Miklós ezredesre bízta. Ez kellett csak Miklós páternek. Végre szabadon, önállóan működhetett embereivel, megszabadulva a rendes hadsereg béklyóitól. Gyors vágtatásban, pihenés nélkül haladtak a keményre fagyott alföldi utón egészen Czeglédig. Itt már ember és ló alig birta tovább. Az ezredes mégis kész volt meg sem állani Kecskemétig, de a városi főbíró lebeszélte.

— Nincs most már semmi veszedelem. Kecskeméten országos vásárt tartanak s ilyenker tele van török kalmárokkal, akik jobban megvédik minden katonaságnál, mert ezekre a szegedi császári generális vigyáz, nehogy épségükben kár essék. Ha csak egyet is kifosztanának a rác rablók, a porta azonnal a pasz- szarovici béke megszegését látná, már pedig a bécsi udvar ez idő szerint nem szívesen látná a nádorfehérvári basát ellenségesen megmozdulni,

A páter-ezredes most az egyszer hallgatott a más szavára, de azt is keservesen megbánta. Alig nyergelték le a lovakat, már megérkezett a vészhir- nök Kecskemétről, hogy egy rabló rác csapat, mit- sem törődve a bekövetkező diplomáciai konfliktussal, kirabolta az egész várost, legyilkolt mindenkit, aki útjába került, törököt, keresztényt, nőt és gyermeket egyaránt. Földhöz repült a telt kupa az ezredes kezéből, megfujta rettenetes hangon hatalmas kürtjét s pár pillanat múlva keményen sakantyuzta lovát az egész csapat a szerencsétlen város felé. Csakhamar sötéten gomolygó füstfelhők erősítették meg a rémes hirt, Kecskemétnek csakugyan vége volt. Az előző sötét éjszakán észrevétlenül lopódzhattak a rácok a város közelébe. A határon elfogtak egy tanyára menő lakost s ezt fenyegetésekkel kényszeritették, hogy kalauz legyen. A halasi országúton levő kapuhoz értek, midőn megszólalt a nagy templom hajnali harang»Mit üzen Bákóczi? Azt üzeni néktek:

Meg se érdeműtek, azt se, hogy még éltek!«

Több év előtt olvastam s még ma is szóról- szóra áll előttem ez a megkapó fordulat; akinek leikéből fakadt, az nem maradhat végképpen előítéletes az uj úttörők — tévedéseik mellett is értékes költészete iránt.

De vájjon a »Holnap« költőit,, érti e cikkíró a tehetségtelen Ady-utánzók alatt? Őket nevezi-e törpe követőknek ? Balázs Bélát, Dutkát, Juhász Gyulát, Ernőd Tamást, Miklós Jutkát számitja-e a névtelen utánzók légiójához? Azokhoz, kikről maga Ady úgy nyilatkozott, hogy jobban gyűlöli ezeket, mint a mennyire őt — Adyt gyűlöli Gyulai Pál.

Olyan költői alkotások, mint »Megyek Betta- niába,« »Rab prédikátorok éneke,« »Maillard kisasszony,« »Manón,« »Baál Isten« méltán vívták ki a legdisztingváltabb egyének rokonszenvét. . . Miklós Jutka költői ereje helyenként férfias jellegű, de két hatalmas kötetében — eddig még — sehol sem található az az erotikában való tobzódás, melyet a női lyrában külföldön — Annie Vivanti honosított meg és nálunk is akadt két általánosan ismert nevű apostolnője ennek a merész irányzatnak; és csodálatos: költészetüket eddig — évek óta senki sem támadta meg szembetűnően, sőt mintegy kiemelkedtek általa az irodalmi közvélemény előtt.

Tartoztam magamnak azzal, hogy a Modernekről ezt a külön véleményt közzé-tegyem ; de különben kit érdekelnek manap, jóformán lezajlott irodalmi összeütközések, mikor nagy, komoly, kiszámíthatatlan kimenetelű hadjárat előtt áll az ország. Adjon minden magyar békejobbot elvi ellenfelének, simuljanak el az ellentétek az igazi megpróbáltatás küszöbén.

Szives üdvözlettel N.

Heti krónika.

Szép volt, nagyon szép, március tizenötödikének megünneplése s kétségkívül magasra emelte azt Földes Béla jelenléte és komoly politikai eszméje, de azért mégis mintha valami lidércnyomás-féle nehezedett volna a kedélyekre. Nem daloltak a*polgári körben, nem dalolnak az utcán, a mezőn s mikor a nép nem dalol, az a nagy csend vihárt jelent.

Puskaporos a levegő, már nem is csupán háborús hírek, hanem a behívott katonák maguk, kézzel fog- hatólag jelzik a helyzetet. Tőlünk is mentek már sokan és fognak is még menni. Hogy ez nem költ valami kedves, örömteljes, vidám hangulatot, azon senki sem csodálkozhatik.

Hajnalban adták kézhez a behívókat, aztán rögtön, sürgősen vitték őket a vonathoz, persze volt si- rás-rivás, különösen az asszonynép részéről. Lehet, hogy mire e sorok napvilágot látnak, az első fegyver már el is dördült, hogy a kardokat és szuronyokat élesítik, az már bizonyos.

És idehaza mégis csendes, békés a hangulat, talán még békésebb, mint valaha. A vármegyei gyűlésen, csütörtökön 40—50 bizottsági tag jelent meg s az volt a nézet, hogy Sándor és József napjának tájékán kár is körözni a meghívót, hisz minden második magyar ember Sándor és minden első József.

A városi közgyűlés is olyan higgadt volt ma, hogy a szokástól eltérőleg ülve beszéltek az emberek s négy nagy kérdéssel végeztek pár perc alatt.

A fürdő iránt ismét nagy volt az érdeklődés. A bazén párt és a revíziós párt egyaránt felvonult. Részava. Már azt hitték, hogy el vannak árulva és a vészharangot kongatják odabenn, de kalauzuk félelmében felvilágosította ókét.

A kaput fejszékkel rövidesen bevágták és kezdetét vette a borzalmas utcai harc és kegyetlen gyilkolás. Böde Jánost, a város ősz biráját iszonyú fúrókkal a földbe szegezték s úgy végezték ki. Egy másik tanácsbeli ur hosszú haját dorongra kötötték s ezzel nyakát a küszöbre vonva, fejszecsapásokkal végezték ki. Határt nem ismertek a kegyetlenség száz meg száz nemében, amiknek a kalugyerek voltak a kitalálói, mig a martalóc had másik része összerabolt minden kimozdithatót.

Nem marad éló lény az egész városban, ha reggel meg nem érkezik Nagykörösről kis csapatával Szűcs Istók hadnagy, aki elöl a gyáva rablók gazdag zsákmányokkal megszaladtak.

Nemsokára a hadnagy után viharként rohant a siralom völgyébe a krasznahorkai hős. A harcban eldurvult vad katonák is majd sírva fakadtak az embertelen kegyetlenségek láttára.

Ok kérték Miklós pátert, hogy a pokolban is keressék fel és számoljanak le az emberbőrbe bujt vadállatokkal. Kecskeméten már nem volt tennivaló. Az égő házak oltását, a temetést elvégezhetik a szomszéd községek is, reájuk csak a kíméletlen megtorlás várakozik. Napok teltek el, mig az üldöző kurucok a Bácskában föltalálták a rác rablókat. Éppen a Tiszán akartak átkelni, midőn rajtuk ütött a páter-ezredes. A küzdelem nagyon rövid volt. Egy részüket a roham tiporta el, a többiek pedig hanyatthomlok menekültek a Tiszába.

A vezérük nyergeletlen lovon akart menekülni. Hírhedt, vörös ruhájáról azonnal fölismerte Miklós páter. Utánna vágtatott s úgy szúrta le, ahogy érte hátulról. A rabló lefordult a lováról, de a másik oldalon is a földre zuhant egy test. Valaki még ült a nyeregben. Az ezredes bámulva látta, hogy csodaszép