Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-17 / 42. szám
Nagybánya, 1909. UKlooer i7 42. szám. XXXV. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZB4SÁGI ’ ESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELjajMIK JVJ.X- X3E3ST VASAeITAP /;• y\ .) Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 ,T9s szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Hévész 3"á,ELOS. Szerkesztőség s kiadóhivatal : Felsőbányai-utca 20. szám alatt. Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint. Tizennégy észtén a nagybányai festőkolónia — Irta: Réti István. — »Néma gyermeknek az anyja sem érti szavát.« A nyáron jött a hir: elmennek innen a piktorok. Nehány szó esett róla a patika előtt, sőt boros pohár mellett is, aztán elült a riadalom. A helyi lapokban két-három jóindulatú vezércikk jelent meg — ez kijár az ügynek minden három-négy évben egyszer — és csend lett ismét. Az emberek — nagybányaiak — nem is titokban, megkönnyebbülve lélekzenek föl: múlik, megszűnik végre a festőkolonia, olcsóbb lesz a hús, tisztább a viz és visszanyeri a város egyöntetű képét. Ismét szállhatnak a szárnyas szavak, zenghet a tószt s nem zavarja többé kétkedő mosoly a nagybányai szőlőhegyek s a nagybányai elmék nászának ezen önérzetes szülöttét, melynek mámorában testvériséggé nemesül a nappali önzés és bölcsességgé a vakandok látköre. A mindennapi élet beburjánozta, a feledés mohája belepte az elméket és elfojtotta a lelkesedést, amely olyan fényes és egy szebb jövőbe világitó lánggal lobogott tizennegyedfél évvel ezelőtt. Tizennégy év vei ezelőtti Ki emlékszik ez időkre? Akik akkor voltak, fiatalabbak, lelkesebbek, jobbak voltak-e még akkor, mint most? Avagy mások voltak-e azok, akik jobbak voltak és elköltöztek innen, ki máshová, ki a másvilágra ? Keserű kérdések és keserű reflexiók helyett hasznosabbnak vélem, ha leirom sorjában, mint született és élt és miként haldoklik az eszme, fizikai lét föltételeinek teljes hiánya miatt. Megírom a kolónia szellemi és anyagi történetét keletkezésének csirájától egész mostanig, lehető röviden, de e lap rendes olvasóinak érdeklődési zónáját talán mégis túllépő terjedelemben, mert a szellemi eredményekkel is foglalkozni akarok, amelyek nem e várost, hanem a magyar művészetet illetik. Nagyon meglehet, hogy ezen szép és a maga nemében páratlan kulturmozgalomnak nekrológja is lesznek egyszersmind e sorok, mindenesetre azonban oly följegyzések, melyek egyrészt a magyar művészet jövendő historikusa számára szolgálhatnak fontos adatokkal, másrészt a szociológusnak, a társadalmi lélektan búvárának is fölöttébb tanulságosak lehetnek. Ne vádoljanak azért ízléstelenséggel, amért hogy magunkról beszélek; nem szívesen teszem, de kénytelen vagyok vele. Megokolttá teszi ezt a nagy feledés és végtelen tájékozatlanság, amely a festőkolóniát illetőleg a város közönségénél még inkább tapasztalható, mint idegeneknél. I. Nem a theoria, hanem a szeretet jegyében született az eszme. Létesülése Hollósyva! és müncheni iskolájával van szoros kapcsolatban. Hollósy szerepe a magyar művészet evolúciójában egészen sajátos. Neki Münchenben 1886. óta iskolája volt, amelyet akkor ott jobbnak tartottak a nagy, fényes királyi Akadémiánál és az összes többi magániskolánál. Korrektúráját, amely gyakran inspirativ és szuggesztiv hatású volt, páratlannak ismerték el, ami a művésziesen lelki- ismeretes rajzot illeti. Művészeti meggyőződése, a természet meleg és mélységes szeretetén nyugodott — és a francia naturalizmus elveire és példáira esküdött — főleg Bastien, Lepagera, akinek képei akkortájt ejtették ámulatba Münchent. A művészeti tradíciók és akademizmus e székhelyén a Hollósy iskolájában nyilottak meg egy egész generációnak először a modern művészet és a természet mélységei és szépségei. Iskolája nemcsak a műterem falai közt volt, de a vendéglők s kávéházak törzsasztalánál még inkább, ahol jóbarátként mindig együtt volt tanítványaival, akik rajongásig menő szeretettel csüggtek rajta. Érdekes és szokatlan egyénisége, a zsenialitás minden reprezentatív attribútumával, szenvedélyes és fordulatos beszédje különös va- rázszsal voltak a fiatalokra s fanatikus híveket és fanatikus ellenségeket szereztek neki. Akkor még élő, meleg várfal volt körülötte a tanítványai és barátai szerető csoportja, amely ép oly forrón óhajtotta a modern művészet diadalra jutását idehaza, mint mestere elismertetését. Az éjszakába benyúló lázas viták, hangulatos beszélgetések az irodalom és művészet, a természet és az élet nagy problémái felől, ebben rejlett az ő hatása, amely ezek szerint a természet szeretetének, az igazságnak s a művészi erkölcsnek volt a propagandája. Hasonlít Hollósy ezen erjesztő szerepe a Courbet esztétikai harcaihoz a franciáknál és a Leibléhoz, aki a müncheni Akadémikus Kneipékon sörös poharak mellett izgatott — no és műveivel is — az akadémiák s a régi sablon ellen. Csakhogy mig ezek otthon vívták harcaikat, Hollósynak működéséhez, úgy a festéshez, mint a beszédhez hiányzott a hazai föld, a hazai levegő. A művészetet nevelhette, de a hazai viszonyokra csak távoli, csak közvetett hatása lehetett. Ez a feladat már másoknak: ez a »nagybányaiakénak volt fentartva. A modern művészet érvényre jutása, elismertetése és a művészeti erkölcs renaissance-a a nagybányai művész-csoport által történt. Hollósyval a föntebb vázolt természetű meleg baráti viszony kötötte össze Thormát és engem mindketten nagybányaiakat, volt tanítványait, mikor 95 tavaszán Hoilóssy milleniumi képrendelés ügyében 14 évi távoliét után Magyarországon járt, akkor merült fel köztem és Thorma közt egy beszélgetés alkalmával az eszme, hogy Hollósy megrendelését hazai földre, ide Nagybányára jöhetne megfesteni nyáron s lehozhatná ez időre az iskoláját is, ha valahol egy nagyobb csűrt adnának neki helyiségül s esetleg vasúti kedvezményt is. Mikor pedig ezen év legvégén Münchenbe kimentem s ott a kedvező hangulatról és a lehetőségről meggyőződtem, sürü levélváltás indult meg köztem és dr. Virágh Béla akkori nagybányai albiró közt, akit már ez ügyről előzetesen is informáltam. Ö a legnagyobb lelkesedéssel és tevékenységgel fogott hozzá Thormával együtt itthonn a dolog megvalósításának. Vezércikket irt a »Nagybánya és Vidékéiben s a társadalomban és közgyűlésen egész energiáját heves harcba vitte, hogy az ige testté legyen. És Nagybánya város társadalma — akkor — élén a polgármesterrel, Turman Olivérral, teljesen fölfogta az eszme illetve tény horderejét, nagy anyagi és még nagyobb szellemi és kulturális jelentőségét — a városra nézve is. És minden lehető módon a dolog érdekében buzgólkodtak és cselekedtek. Kezemben a levél a polgármester pozitív ígéretével, hogy a város 10 — 15 ezer forint áldozatba is belemegy, nagy fényes műtermet épit Hollósynak és iskolájának, ha Hollósy pozitív Ígéretet tesz, hogy iskoláját 5—10 éven át nyárra mindig lehozza. Mivel nem leheteti előre tudni, előzetes példa nem lévén az esetre sehol a világon — hogy miként sikerülhet egy ilyen kirándulás — nem vállaltuk a felelősséget s a város előre fölajánlott áldozatkészségét csak a lehelő legszükségesebb mértékben vettük igénybe. így csinálták aztán meg a ligeti fa-műtermet az iskola számára, egy a Stoll Béla által ingyen fölajánlott szénatartóból s ma, tizennégy év múlva is ez hirdeti a város áldozatkészségét. Turman polgármester nem sajnálta fölutazni s Wekerle — akkor városunk képviselője — és gróf Teleki Géza közbenjárásával 40 drb vasúti ingyenjegyet kieszközölni az osztrák határtól Nagybányáig és vissza, az ideránduló művészek számára. Ez alatt Münchenben is folyt a munka, a kapa- czilálás, az informálás. A magyarok se sokat tudtak ugyan Nagybányáról, de az idegeneknek oly romantikusan hiányos volt a képzeletük e helyről az észak- keleti Kárpátok tövében, mintha minket valaki a Kaukázusba vagy valamely ismeretlen nevű kirgiz faluba hívna nyaralni és festeni. Némelyeket életük biztonságáról kellett megnyugtatnunk, mig másokat a felől, hogy nem erdőben összetákolt kunyhókban kel! lakniok, ágyban hálhatnak, a lótej meg épen kiment a divatból, és a húst az angolok nyersebben eszik. Hollóssyval készült jönni Grünwald Béla, előző ősz óta társa az iskola vezetésében, akkor már a fiatal gárdának neves tagja. Ö főleg adminisztrálni és finanszírozni vállalkozott az iskolát. Azután nagy volt a gaudium, mikor egyszer Éerenczy Károly is kijelentette, hogy velünk jön ő is Nagybányára. Mi őt már akkor is egyik legjobb magyar festőnek tartottuk, akit azonban a magyar közönség s a vele akkor egy nívón álló kritika — a hivatalos körökről nem is szólva — ép úgy nem akartak elismerni, mint Hollóssyt. Mialatt készültünk az útra, megérkezett és extázisba hozott- mindnyájunkat a Thorma országos diadalának a hire, az »Aradi vértanuk«-kai. Ilyen művészeknek az összesereglése Nagybányán, egy érzésben, egy lelkesedésben, nagy perspektívát nyitott képzeletünkben a mozgalom jelentőségét s jövőjét illetőleg. II. 1896. május elején jöttünk be az országba Hollóssyval mintegy húszán, köztük tizennégy külföldi (német, orosz és angol) a milleniumi ünnepségek mámoros lármájában, rongyos, gőgös kis csapat, hitünk szerint a modern művészet honfoglalói itthonn. Ez országos részegség zűrzavarában a múltakra visszatekintő önünneplés közepette éreztük, hogy a mi arcunk előre fordul, a mi lelkesedésünk a jövőnek szól, melyet mi verekszünk ki majd magunknak, eszményeinknek. Egyedül álltunk, erőseknek éreztük magunkat. Körülöttünk milliók elvakulva ujongtak annak, ami volt, a mi lelkünket annak az öröme töltötte el, ami lesz, ami közeledik, amit mi csinálunk meg. A fiatalság isteni erőérzete feszitette szivünket. Május 6-án ériünk Hollóssyval uj otthonunkba Nagybányára, ahol megvetve lábunkat kimozdíthatjuk majd forgatlan sarkából a magyar glóbust, legalább a művészetre nézve. A város, élén a polgármesterrel, a vonatnál várta a 5-én és 6-án érkező két csapatot és a kaszinóban villásreggelivel vendégelték meg. Azután félve mutatták meg Hollóssynak a ligeti »műtermet«, jó lesz-e, megelégszik-e vele? Gyönyörű fehér tavaszi nap bárányfelhős, kék- egü, hamvas idő, körülöttünk a hegyeken a virágos fák, mindmegannyi üde, fehér és illatos, mint első báljára készülő fiatal leány — és mi egynek éreztük magunkat a felséges természettel, a nagy tavasz zsongott, annak titkos életnedüje keringett lüktetve, forrva mibennünk is, Hoilóssy messze elhajitá kalapját és az öröm, az elragadtatás ujongása tört ki, mindnyájunkból. Ez volt az installáczió. Ne csodálkozzanak, hogy e napokról aránytalanul hosszan és melegen emlékezem meg, de nem érthetnék meg e nélkül, hogyan és mily lelki forrásokból merité e mozgalom erejét, amellyel minden anyagi eszköz nélkül és minden anyagi nehézség ellenére azon eredményeket érte el, melyeket alább külön fejezetben fogunk méltatni. Ezután egymásután érkeztek még festők. A budapesti sajtó is tudomást vett a mozgalomról. Lyka Károly, eszméink első harcosa a tollal, aztán Bródy Sándor, Nyitray József több ízben hosszan és lelkesen ismertették és méltatták vállalkozásunkat, a »Pesti Napló-ban«, »Uj Idők«-ben, »Magyar Hirlap«-ban és »Nemzet«-ben. Szinnyei Merse Pál, aki tizenöt évi méltatlan mellőzés után egyszerre a pleinair legnagyobb magyar mesterének lett elismerve, — lejött meglátogatni minket. A modern művészet első hírnöke volt ő nálunk kietlen időkben, ő pedig bennünk látta ideáinak győzelmes harcosait, akiknek megjelenése meghozta az ő idejét is. Másik morális sikerünk pedig Kiss Józsefnek, a költőnek látogatása volt, aki Révai Ödönnel jött le, hogy költeményei illusztrálását ránk bizza és velünk megbeszélje. Ezen első esztendő azonban a produkálásban messze mögötte maradt a nagy terveknek s a nagy lelkesedéseknek. A művészi és baráti együttlét ebben a szokatlan, uj és uj szépségekkel teli környezetben nem hasonlított semmi máshol ismert művész-életmódhoz s folyton uj és uj szenzációkkal szolgált; a higgadt, tervszerű munkában való elmélyedésre ez az izgatott hangulat nem volt kedvező. Éhez járult még az anyagi viszonyok nyomasztó volta is, úgy, hogy szeptember végén a kolónia bizonyos lehangoltsággal oszlott szét. Nagyrészt Hollóssyval visszatértünk Münchenbe. Az őszt és a telet leginkább a Kiss József illusztrációinak készítése töltötte be. Az elszéledéskor tapasztalt depressio azonban Münchenben megszűnt. Idegenek és magyarok mind többen s mind nagyobb kedvvel ígérkeztek és sürgették a kirándulás megismétlését. Közben megjött Turman polgármester meghívása Hollóssyhoz a következő nyárra, — amire mi hosszú levélben — Hoilóssy és Grünvald által aláírva — fejtetjük ki a föltétien szükségét az anyagi támogatásnak. Érveinkre támaszkodva, a város az államhoz folyamodott segélyért s az ügyben a polgár- mester nem restelve a fáradságot, több ízben is Pestre utazott, Wekerle, Teleki Géza gróf és Láng Lajos befolyását megmozgatva, a kért szubvenciói csakugyan megkapta. Wlassich miniszter »a város közönségének« nemes buzgalmát méltányolva 2000 forintot bocsátott rendelkezésére a kolónia számára, ennek ellenében azt kötve ki, hogy az itt időző művészek munkálkodásukat ősszel Budapesten külön kiállításon mutassák be.1) Ezt a pénzt a város egész’) Wlassich leirata a városhoz kelt 1897. márc. 30-án 18551. szám alatt. Ua/pvinAs: mai száma S oldal.
