Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-31 / 5. szám
Nagybánya, 1909. Január 31. 5. szám. XXXV. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK HVEIJXTIDIEIISr "ST'-A.SAítlsrAI3 Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : IRé-vész CTátnos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsöbanyai-utca SO. szám ala. Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint. A vasúti állomás bővítése. A gazda ha elkezdi a csinosítást, rendezgetést, folyton nagyobb kedvet kap hozzá és annyira beléjön, hogy lassanként minden téren szépíteni kezd. így vagyunk a városi életben is. Hogy szemmel látható pezsgés indult meg a közügyekben, most már bánt az is, amit éveken át tűrtünk, elnéztünk, a mi ellen soha sem panaszkodtunk eddig, de most egyszerre változtatni, fejleszteni, vagy egészen mellőzni szeretnék. A vasúti állomási épület már nem felel meg Nagybányának, bővíteni kellene mindenképpen, hogy a haladó korba beleilleszkedjék. Persze a vasút, érthetőleg, óvakodik minden nagyobb kiadástól, még ha belátja is a változtatás szükségességét. De hiszen lehetne azt úgy eszközölni, hogy egyelőre néhány évig még a nagyobb építkezés elmaradhasson. Első sorban a főnöki kertet kellene tabula rázává változtatni, hogy a bérkocsisok elférjenek az állomás előtt, mert már nagyon szűkön vannak. Ez a kert zöldségtermelésre, a nagy por miatt, úgy sem alkalmas, a fák igen sür- ven vannak ültetve, tehát gyümölcstermelés szempontjából sem sokat ér az egész, a közlekedésnek pedig föltétien szüksége volna rá. Azután a vasútnak meg kellene vennie az u. n. Lajos György féle házat, szemben az állomással, ahol egy kis igazítással jó főnöki lakást és pompás kertet létesíthetne kevés költséggel. Akkor aztán a mai főnöki lakás fölszabadulván, annyi helyiséget nyerne a vasút, hogy egyelőre megint el volna látva nehány esztendőre, mig a forgalom nagyobbodik. Még ez évben szép egyenes uj utcát fognak nyitni éppen az állomási épülettel szemben, mely szintén emeli a forgalmat, aztán ha a kaszárnya is odakerül, az állomás előtti térre még nagyobb szükség lesz. Itt az ideje, hogy ezt a kérdést megoldják a hivatott tényezők. Bizony a Fried-féle telken épülő uj városrész közelében az állomásra jó lesz mielőbb gondolni, mert már most sem illik bele az általános keretbe. A hét vándor. (Mese.) Volt egyszer egy faluban hét ostoba ember. Nem sikerült ezeknek semmi, akármihez fogtak, mert sohasem gondolták meg előre, hogy mi lesz a vége a cselekedetüknek. Nagy szegénységbe jutottak mind a heten s elhatározták emiatt való keserűségükben, hogy elhagyják a falujokat és másfelé próbálnak szerencsét. Abban állapodtak meg, hogy mindig együtt maradnak, mert együtt talán lesz anynyi eszük, mint az okos embernek. Mentek, mendegéltek s hét napi vándorlás után tanyát ütöttek egy erdő szélén és hétnapig pihentek ott. A nyolcadik napon igy szólt a hét közül az egyik: — Most már induljunk tovább, de előbb hadd lássam : nem veszett-e el útközben valamelyik társunk. Megkezdte azután a társainak megolvasását. — Egy, kettő, három, négy, öt, hat . . . — Nini! — kiáltotta. — Hiszen csak hatan vagyunk. Magáról egészen megfeledkezett: magát nem számította oda hetediknek. A többi csodálkozva mondotta: — Csak hatan volnánk? Hiszen akkor elveszett az egyik társunk. De lássuk csak, hogy nem tévedtél-e a megszámlálásunkban. Rendre mindegyik megszámlálta azután a kis csapatot: — Egy, kettő, három, négy. öt, hat . . . Magát azonban egyik sem számlálta bele; erről mindegyik megfeledkezett. Nagy sopánkodással indultak el most az elveszett társuk megkeresésére. Útközben egy pásztorra akadtak, aki az erdő szélén legeltette a nyáját. Rétegek az irodalomban. Sajátságos jelensége a mi irodalmi. életünknek az örökös forrongás, amely bámulatosan rövid időközökben uj irányokat és uj Ízlést teremt. Megállapodás, egységesség soha nem mutatkozott még itt annyi ideig, ^amatínyi egy nemzedék életére kiterjed ; a könyves Botéunk minduntalan rendeződik s az elüllevő könyvek hamarosan hátrakerülnek, ha alkalmazkodni akarunk az uj irányokhoz és az uj Ízléshez. így volt ez már régellte is; az irók, költők hamarosan rájutottak arra a tragikus tapasztalatra, hogy a helyüket mások foglalták el a népszerűségben s maguk bekerültek az »általánosan tisztelt«, de senkitől sem olvasott klasszikusok közé. Valami megállapodás-féle csak akkor mutatkozott talán az irodalmunkban, amikor valójában nem is volt még irodalmunk s az Abules és Agétás érzékeny történetén könnyeztek az udvarházak kisasszonyai. A külföldi irodalmi mozgalmak hozzánk eljuttattak azután egy-egy hullámot s a régi úttörők példa nélkül való hevességgel és akaraterővel kezdtek buzgólkodni irodalmunk megteremtésén, amely első sorban magának az irodalmi nyelvnek megalkotását tette szükségessé. Máig is tart még ez a küzdelem, habár látszólag belejutottunk már abba az állapotba, amely nem a kezdés munkájának folytatását jelzi, hanem a fejlesztését. Ahol már csak fejlesztésre van szükség, ott meg van a reménye a tökéletesség elérésének is. Csalódás ez a látszat; mi még mindig abban a másik állapotban vagyunk, de ezt csak akkor vehetjük észre, ha a világirodalom nézőpontjából vizsgáljuk magunkat. A régiek nem törődtek ezzel a világirodalmi nézőponttal, mert első sorban a nemzeti irodalom megteremtése volt a céljuk "bben sok más nemzettel együtt helyesen cselekedtek. Előbb magunkat kell megtanítanunk a magunk irodalmának szerete- tére s csak azután álljunk a külföld elé azzal a kívánsággal, hogy most már ez is gyönyörködjék az írásainkban. A régi költők és irók hatalmas munkát végeztek, de nem bírták egyesíteni azokat a rétegeket, amelyek egy-egy nemzet szellemi életében mutatkoznak. Vörösmarty korában is csak a legfelső réteg mozdult meg s az alsóbbak még Abules és Agétásnál tartottak. S milyen vékony volt ez a legfelső réteg! Az irodalomtörténet olvasgatása Közben könnyen abba a csalódásba eshetünk, hogy Vörösmarty korában minden ember könyv nélkül szaval- gatta a »Zalán futásá«-t. Az irodalom történetírói úgy tesznek velünk, mint a csillagászok. Lelkesedve mutatnak a csillagos égboltra s nem szólnak arról, — Jó ember — kérdezték tőle — nem láttad a hetedik társunkat ? Heten indultunk útnak s útközben elveszett a hetedik társunk. A juhász csak egy pillantást vetett rájuk s azonnal észrnvette, hogy heten vannak, nem hatan. Meg is mondta ezt nekik, de nem hittek a szavának. — Nem tudsz te számolni, jó ember! — ezt felelték neki. A juhász ekkor odament hozzájuk és egyenkint megszámolta őket. Mikor a hetedikhez jutott, nevelve kiáltotta: — No, nesztek, itt van az elveszett hetedik társatok! Ugy-e megtaláltam. A hét ostoba ember majdnem sóbálványnyá változott a csodálkozástól. — Igazad van ! — mondották. — Csakugyan megtaláltad az elveszett hetedik társunkat. Hálából most már szolgálni fogunk neked hűségesen. A juhász megörült az ajánlkozásnak s elvitte a kunyhójába a hét embert. Jól tartotta őket étellel, itallal, azután nyugvó-helyet készített számukra, hogy kipihenhessék magukat. Másnap aztán igy szólt hozzájuk : — Most már elég volt a pihenésből, dolgot adok nektek. Melyik a legokosabb közületek ? Mind a heten egyszerre kiáltották: — Én vagyok a legosabb! — A juhász ekkor kiválasztott közülök egyet és igy szólt hozzá: — Hadd lássam, hogy mit tudsz. Te rajtad próbálom ki a többinek az okosságát, minthogy mindnyájan a legokosabbnak tartjátok magatokat. — Jó lesz, jó lesz! — kiáltották mind a heten. A juhász megparancsolta most a kiválasztott embernek, hogy üljön a nyájat őrző kutya mellé és hajtsa el róla a legyeket. — Majd meglátod, hogy milyen jól fogom végezni hogy milyen nagy a sötétség a fény hátterében^ -A* régi irók alkalmasint jól látták ezt a sötét hátteret s a fényforrások keresgetése közben azért választották a megvilágításnak azt a módját, amely a legtöbb szemet maga felé fordíthatta. A kor hangulatához és érzéseihez alkalmazkodtak a testi erő dicsőítése és a véres csaták hőseinek glorifikálása által. Mikor az idő nagy lépésekkel haladt előre s külföldről beszivárgott eszmék és hatások emelkedettebbé kezdték tenni nálunk a gondolkodás módját, a költők és az irók is más irányok felé fordították a munkálkodásukat: a legalsóbb rétegeket igyekeztek megmozdítani és leszálltak a néphez. Ez volt a legsikeresebb agitációjuk s ezért volt olyan általános hatása Petőfinek. Egyben az is bizonyossá vált, hogy az a réteg a legnagyobb, a legtávolabb eső, amelyiket maga a nép alkot. A felette levő rétegek addig sem tisztán a nemzeti irodalomból merítették a maguk esztétikai gyönyörűségét; nem ő róluk kellett első sorban gondoskodni. Minél közelebb jutottunk azután a mához, annál jobban megfeledkeztek az irók és a költők az alólmaradt rétegekről, amelyek lassanként újabb meg újabb rétegekre bomlottak, mindegyik jóval alája kerülve a másiknak. Most tehát ott vagyunk, hogy az irók maguk sem számítanak az általános népszerűségre. Mindegyik azzal vigasztalja magát az elhagyatottságban, hogy a maga rétege majd csak megérti őt; a többivel miért törődjék ? Igazuk van ebben, de a vigasztaló- dások közben megfeledkeznek arról, hogy az olvasó közönségnek e rétegekre való megoszlásánál nem lehet nagyobb átka az irodalomnak. A sok réteg között lennie kellene legalább egynek, amelyik magába gyűjti a többitől elhanyagolt hatásokat s a folytonos terjeszkedéssel lassan-lassan közelebb jusson a többi réteghez, amelyeket azután odatapasszon magához. így történt ez valamennyi nagy némzet irodalmában, habár nem is volt olyan nagy szükség rá. A nagy nemzetekben a legfelsőbb rétegek magukban is képesek lennének arra, hogy éltessék az irodalmat és az Írókat, annál is inkább, mert ez a réteg az egész világirodalom területére kinyúlik az otthonából. Alsóbb és legalsóbb rétegek a legnagyobb nemzetek irodalmában is vannak, de nem olyan nagy a jelentőségük, mint a mieinknek. A mi vastag rétegeinket, még nem sikerült megmozgatnunk s amig ez meg nem történik: hiábavaló a panaszkodás az irodaimi életünk mai állapotán. íróink már helyet követelhetnének a világirodalomban is, de még idehaza sem ismerik őket eléggé. Londesz Elek. a dolgomat! — kiáltotta kérkedve a kiválasztott ember. Oda is ült nyomban a kutya mellé. Ebben a pillanatban egy nagy légy szállt rá a kutya fejére. — Hess! Hess! — kiabált rá a légyre a kiválasztott ember. A légy azonban meg sem mozdult. — No megállj — mondotta most haragosan a légyhajtó. — Majd elveszem én a kedvedet az engedetlenségtől. Felkapott egy nagy követ és a kutya fejéhez vágta. Agyon akarta vele ütni a legyet. Jaj, de mi történt. A légy elrepült, a kutyát azonban agyonütötte a kő. A juhász hamarosan észrevette, hogy mi történt. Haragosan kiáltott rá az emberére: — Mit cselekedtél te boldogtalan? A légyhajtó nagy megelégedéssel felelte: — Hát nem látod, hogy elhajtottam a kutyáról a legyet? Ugy-e jól végeztem a dolgomat? A juhász meg akarta verni haragjában a légyhajlót, aki azonban odamenekült a társai közé. — Adjátok ki azt a semmirekelőt! — kiáltott rájuk a juhász. — Hadd verem meg! — Miért vernéd meg ? — kérdezték amazok. — Hiszen jól teljesítette a kötelességét! — De agyonütötte a kutyámat! — Hiszen te ostoba ember vagy! — kiáltották amazok. — Hát tehet ő arról, hogy a kő agyonütötte a kutyát? A mi társunk megtette a kötelességét. Hát nem hajtotta el a kutyáról a legyet? Majd mind a heten fölkerekedlek és ott hagyták a juhászt. — Ilyen ostoba embernek nem szolgálunk! Mentek mendegéltek azután tovább s talán még most is keresik a szerencséjüket. Londesz Elek. Lapu-nls: mai száma 6 oldal.
