Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-04-12 / 15. szám
(2) 15. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE egy szobrász . . . ..................... 10,000 » ké t festőművész............................... 10,000 » eg y szállodás........................................40,000 » eg y kávéháztulajdonos..................... 14,000 > eg y ékszerész.................................... 60,000 » két régiségkereskedő.......................... 5,000 » eg y üveg- és porcellánkereskedő . 40,000 » egy borkereskedő ............................... 50,000 » eg y dohánynagykereskedő . . . 30,000 » két gabonakereskedő ..................... 80,000 > egy épitészvállalkozó..................... 60,000 » stb Meg v agyunk győződve, hogy a pénzügyminiszter birtokában van oly adatoknak, melyek még jobban illusztrálják a bevallások gyarlóságát, sőt meg vagyunk győződve, hogy a pénzügyminiszter minden kormányzati hatalma dacára is az adóelvonás merényletét — jobb tudomása dacára — sem tudja megakadályozni, különösen, ha az illető befolyásos egyén, szerkesztő, képviselő stb. Ilyen körülmények között félek attól, hogy a jövedelmi adó még nagyobb aránytalanságot fog szülni, mert még jobban ösztönöz a hamis bevallásra és csak azok fognak rosszul járni, kik jövedelmöket bevallják és kiknek jövedelme leginkább állandó fizetésből áll. Ily aránytalansággal szemben joggal lehetne kívánni azt az eljárást, melyet Eszak-Amerikában a property adónál követnek, — hol szintén tömegesek a hamis bevallások — hogy az egész országból beérkezett vallomások valami módon kiegyenlittetnek. Látjuk mindezekből, hogy a bevalláson alapuló adókivetés mindenütt lidérczfényt kerget, mindenütt egy tragikomikus harccá fejlődik az adóztató állam és az adóalanyok között. így volt ez régebben is. A középkori Flórencben azt, a ki hamis vallomást tett, polgári jogaitól megfosztották és a «morte civile» volt osztályrésze. A védelemtől megfosztatott és vagyona eladatott vagy megsemmisittetett, neve pedig egy külön e célra vezetett fekete könyvben »il specchio« bejegyeztetett. A catasto féle adónál a kereskedők tartoztak kereskedelmi könyveiket fölmutatni. A kik hamisan vallókat denunciáltak, jutalmaztattak és hogy munkájok annál könnyebb legyen a különböző városrészekben fölállittattak szekrények, úgynevezett dobok, a melyekbe a följelentéseket bedobták. A vége mégis az volt, hogy az állam kénytelen volt ezt a rendszert eltörölni. A jövedelem helyes tudományos megállapítása abból indul ki, hogy a jövedelemhez tartozik a javak összesége, mely az egyének szükségletkielégités céljára bizonyos korszakban rendelkezésére áll, azaz melyeknek fölhasználásával gazdasági helyzete, vagyoni ereje nem csökken. Ebből szükségszerűen következik, hogy a jövedelemhez hozzászámítandó nemcsak az a gazdasági szaporulat, mely a mai pénz- gazdaság mellett szabály szerint a pénzjövedelem alakját veszi föl, hanem azon javakat is, melyek az illető egyénnek szükségletének kielégítése céljából természetben állanak rendelkezésre. Mert ha például két egyénnek egyformán 1000 forint a pénzjövedelme, de a mellett az egyik még teljes ellátást is élvez, úgy hogy talán az 1000 forinthoz nyúlni sem kell, mig a másik csakis az ezer forintból kénytelen szükségleteit kielégíteni, lehetetlen azt mondani, hogy a két egyénnek anyagi helyzete, szükségletkielégitési ereje és igy az állam iránti teherviselési képessége egyforma. De a mit a tudományban szorosan fogalmilag meg lehet határozni, az az életben oly folyékony, szigorú körvonal nélküli alakot vesz föl, hogy gyakorlatilag alkalmazva, oly nehézségeket szül, oly végtelen kazuistikát okoz, hogy ezen el lehet vitázni a mint a homouziosz és homojuziosz fölött. Különösen baj az ott, hol pénzről és számokról van szó, melyek szigorú meghatározást követelnek. A törvényjavaslat a jövedelmet következőkép határozta meg: »adóköteles jövedelemnek tekintendő az adókötelesnek bármely forrásból eredő és akár tényleg befolyó, akár őt megillető pénzbeli vagy értékkel biró egyéb bevétele, a melyhez a saját házában, vagy illetménykép avagy ingyen birt lakásának hafaluban van torna vagy céllövölde, — ez a hazafias és katona-erény. O Excellentiája a hadügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy dterve az egyéves katonai szolgálat kedvezményének kiterjesztése a jó céllövőkre is.« Nálunk Magyarországon a honvédelmi minisztérium minden lehetőt megtesz az ifjúság katonás nevelésére, a középiskolákban a céllövészeti tanfolyamok szervezését elősegíti, fegyvereket kölcsönöz és a legjobb indulattal előmozdítja az ügyet, áldoz a minisztérium, amit áldozhat, mert látja, hogy a hadi siker a jövőben az ifjúság hadi erényén, hadi képességén fog megfordulni. Tessék megnézni Svájczot vagy Angliát, ahol az ifjúság katonai nevelését Feldmarshall Roberts maga szervezi. Nálunk az állam vajmi keveset tehet, de a társadalom igen sokat. Most kezdette meg hazafias működését Szemere Miklós, mint a céllövészet megteremtője, — a céllövő társaság három lelkes tevékeny tagját a maga költségén utaztatja városról városra a céllövő tanfolyam szervezése s az egyesületek megalkotása céljából. Erős a meggyőződésem, hogy Nagybánya városának férfiai sem hagyják ezt az üdvös mozgalmat pártolás nélkül, annyival iukább, mert e városnak már céllövészeti tere van, csak át kell kölcsönözni a tanfolyam időtartamára, hogy a tanuló ifjúság, de meg a polgárság is megkezdhesse ez irányban való hazafias kiképzését. Szemere Miklós célba vette, hogy ahol életreszonértéke, továbbá akár a sajátjából fölhasznált, akár illetményképp vagy ingyen kapott gazdasági, üzleti és más cikkeknek pénzértéke is hozzászámítandó.« Nézzük e meghatározás különösen utolsó részét. A jövedelemhez hozzászámítandó minden cikk értéke, melyet valaki saját készletéből fölhasznál vagy illetménykép vagy ingyen mástól kap. Vegyük csak apróra ezt a meghatározást, mely olyan államban, hol a pénzgazdaságtól való eltérések a ritka kivételek közzé tartoznak, kevesebb nehézsé get okoz, de olyan államban, hol az főleg vidéken még nagyban szerepel, mindenesetre alig vihető keresztül. Megelégszünk néhány eset felsorolásával. Nem tekintve azt, hogy a saját gazdaságából fölhasznált termények pontos megállapítása oly könyv- vezetést tételez föl, mely e legtöbb gazdánál hiányzik, nem is tartjuk keresztülvihetőnek. Már azért sem mert azoknak pénzbeli értékét, olyan értéket, melynek alapján terheket lehessen kiróni, csakis akkor lehet megállapítani, ha az tényleg forgalomba került, ott az adásvevés tüzében kétoldalról erős világításba helyeztetett. A mi forgalomba nem került, ott minden ármeghatározás fictio. Hozzájárul, hogy ezen jószágok sok esetben azért használtatnak a gazda, a gyáros, a kereskedő által, mert azokat eladni nem tudta, vagy azért, mert nem volt vevő, vagy azért, mert hibás volt, egy kissé romlott, tehát értéktelen. Aztán ne felejtsük el a »minima nőn curat praetor« elvét. Nehézséget okoz továbbá az, hogy alig jogosult, miszerint az elv csak cikkekre szorítkozzék és ne terjesztessék ki. szolgálatokra is. Még nehezebb azon elv alkalmazása, hogy a jövedelemhez számítandók az ingyen kapott gazdasági, üzleti és más cikkek. Beszámítjuk a hivatalszolgának a nyomorult természetbeni lakást és hivatali egyenruháját. De lehet-e a miniszternek beszámítani ingyen lakást, melynek értéke esetleg fizetésének harminc, sőt öt- ven százalékának is megfelel? Oly eset, mely egyszer Bismarknak egy érdekes fölszólalását okozta. Hát ha egy részvénytársulat megengedi jogtanácsos- sának, hogy hivatalos helyiségében magángyakorlatát is végezze? De nem folytatjuk az ingyen kapott áruk eseteinek fölsorolását. Tekintetbe veendő különben itt az a körülmény, hogy az adózás ma pénzben történik és ha valakinek természetben jövedelme van, de pénzben nincs, pénzbeli szolgáltatásokat nehezebben teljesíthet. Mellesleg legyen még fölemlítve, hogy természetbeni előnyöknek pénzbeli becslése oly célból, hogy ez alapon igazságos adókivetés történhessék, az árak ingadozása mellett sok esetben nehezen képzelhető. Ha tehát szigorúan alkalmazni akarják, akkor az adóügyi bölcseség itt a kasuistika lidércfényénél a legmerészebb bukfenceket fog hányni, vagy pedig lazán, ötletszerűen fogják a törvény ezen meghatározását alkalmazni, mely sok igazságtalanságnak, differen- tialis eljárásnak lesz az okozója, főleg pedig túlságos diskretionalis hatalommal ruházza föl az illető közegeket. Az adóztatásnak egyik legfőbb követelményét, hogy az adó határozott legyen, hogy törvényes, azaz a törvény által szigorúan körülirt, nem pedig hivatalnokok és bizottságok tetszésétől, önkényétől függő, a személyek és évek változásával változó, ingatag legyen, ez utón legkevésbé érhetjük el. Az ingyenes jövedelmi előnyökre vonatkozólag is jobb lett volna az osztrák vagy még inkább a porosz törvény fogalmazását követni. Az osztrák törvény (159. §.) nem használja az »ingyenes« szót, hanem a természetben élvezett lakáson, a saját gazdaság- és üzletből származó és a háztartásban elhasznált árúkon kívül, csak említi »Sonstige, dem Steuerpflichtigen allenfalls zukommende Naturaleingänge.» Azt hiszem, itt a »zukommende« alatt rendesen kijáró természetszerű illetmények értendők. Még szabatosabb a porosz törvény. Igen nagy fontossággal bir a jövedelmi adónál az eredeti és származékos jövedelem megkülönbözkész polgári céllövő társaság létesíthető, tetemes anyagi segélyt adat társulata utján. Kapnánk fegyvereket használatra kölcsön, töltényeket, céltáblákat ingyen, a honvédelmi minisztérium pedig rendelne ki katonai oktatókat. Tehát minden előny, segítség meg lesz adva, csak kellő szervezkedés szükséges, mily szép volna látni Nagybánya és vidékének lelkes fiatalságát a város tulajdonát képező »Széchenyi-liget«-ben, ahol célba- lövés gyakorlásában hazája iránt táplált szeretetét egy sokkal magasabb nemes erénynyel istápolná, lelkében bizalmat, testében erőt fejlesztene. A város tisztelt úri lakói az országhirü szép ligetben kellemesen töltik el a nyári ünnepi délutánokat, de meg kellene emlékezniük a czéllövészetről is s a kellemest magasztos, hasznos és igen fontos hazafias kötelezettséggel párositaniok. Reménykedem, hogy a haza szent oltárára vetekedve fogja áldozatát letenni Nagybánya város közönsége s itt igazán elmondhatom, hogy a >cél szentesíteni fogja az eszközöket.« «Talpra magyar, hí a haza*, — igen uraim a legnagyobb hazaszeretetnek adjunk megnyilatkozást azzal, hogy szervezkedjünk, beszéljék meg egymás között e nemes célt s annak elérése iránt értesítsék a »Szemere Miklós céllövő társaságát Budapesten«, semmi kétség benne, hogy a legmelegebb támogatásra találnak, Egy vidéki. 1908. Április 12. tetőse. Természetes, hogy csak az eredeti jövedelmet lehet megadóztatni. Ez annál fontosabb, mert ez a különbség összefügg bizonyos osztályok életviszonyaival. Bizonyos osztályok hagyományai magukkal hozzák, hogy ott sűrűn fordulnak elő származékos jövedelmek, melyeknek megadóztatása nemcsak a kettős adóztatás hátrányával járna, hanem osztálykülönbségeket is teremtene. A törvényjavaslat csak a rokoni köteléken alapuló származékos jövedelmeket veszi ki az adóztatás alól, mig a porosz törvény szabatos formulázása egyáltalában és elvileg kizárja a származékos jövedelmek megadóztatását és ez elv a legfelsőbb közigazgatási bíróság által is elismertetett. A jövedelmi adónak egyik tökéletlensége abban áll, hogy az a benne rejlő föltevés, mintha egyenlő szükségletkielégitési erőt és igy egyenlő teherviselési képességet nyújt, csak egész általánosságban áll. A jövedelmi adó legerősebb támasza az, hogy igazságos, hogy mindenkit adózóképessége arányában vesz igénybe és ezen előnye miatt a vele járó nagy bajokat, zaklatásokat, kutatásokat nem ellenezzük. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk ezen tétel jogosultságát, akkor azt látjuk, hogy a jövedelem magában még nem hű kifejezője a teherviselési képességnek, hogy ugyanazon jövedelemben különböző szükségletkielégitési erő rejlik és a jövedelmi adó nem képes azon tényezők kaleidoskopikus alakulását követni, sőt még azok közül, melyeket egészen jól lehetne követni, csak egynéhányat, ezeket is inkább egészen durván veszi tekintetbe. Az igazságos megadóztatás itt oly nehézségekbe ütközik, hogy ezen bajon csak úgy segíthetni, ha a kivető bizottságoknak a körülmények latolgatásában messzeterjedő jog biztosíttatnék. De ez az orvosság ismét talán nagyobb baj volna, mint maga a gyógyítandó betegség. Hogy csak egynéhányát említsük azon körülményeknek, melyeknek tekintetbevétele nélkül a jövedelem teherviselési képességét meghatározni nem lehet, ime a következők. Itt van első sorban a lakhely. Ki kétel- kedhetik abban, hogy ugyanazon jövedelem más szükségletkielégitési és teherviselési képességet jelent a nagy városban, a kis városban, faluban ? Hisz ezt még maga az állam a lakbérekben, személyi, drágasági és más pótlékokban elismeri. Az a kereskedő, iparos, kinek Budapesten 2000 frt jövedelme van, csa nem rendelkezik ugyanannyi gazdasági és adózási erővel, mint a hasonló jövedelemmel biró kereskedő, iparos egy kis városban vagy faluhelyen? Ninccen-e továbbá nagy különbség a társadalmi réteg és műveltség szerint? A parasztnak egyszerű szükségletei mellett nincsen-e ugyanazon jövedelem mellett nagyobb gazdasági és adózási képessége, mint a hasonló jövedelemmel biró tisztviselőnek, tanítónak, papnak? Nem-e okoz még jelentékeny különbséget a kor, a nem, a családi állapot? Ugyanazon jövedelem más erőt képvisel a fiatal, a közép és a magas korosztályban, mást férfinél, mást nőnél. Látjuk már ezen néhány példából, hogy a jövedelmi adó is nagyon messze áll attól, hogy teljesen megvalósíthassa az igazságos adóztatást. Ha a jövedelmi adónak ezen itt vázolt kényes természetét szem előtt tartjuk, nem csodálkozhatunk, hogy voltak igen kiváló pénzügyi államférfiak, kik ezen gyakorlati nehézségek miatt a jövedelmi adó ellen foglaltak állást. így első sorban Gladstone, a XIX. századnak legnagyobb pénzügyminisztere, ki élete végéig a jövedelmi adó ellen küzdött; mint tagja a Peel-kabinetnek, annak behozatalát ellenezte: egész életén át annak eltörlésére törekedett, sőt egy nevezetes történeti időponton a népet fölszólította, hogy vele kezet fogva az adót törölje el. Egy másik államférfi, ki több ízben vezette Francziaország pénzügyminisztériumát, Léon Say, életének utolsó nagy munkáját, Les solutions démocratiques de la question des impots cimü két kötetes müvét annak a feladatnak szentelte, hogy óva intse polgártársait a jövedelmi adó behozatalától. Bismarck azt mondja 1875 november 22-iki beszédében: Man sollte von den direkten Steuern als eine Anstandssteuer die Einkommensteuer beibehalten, aber nicht als Finanzsteuer, mehr als Ehrensteuer . . . »der reichen Leute, aber wohlverstanden nur der wirklich reichen Leute.« Állást foglal ellene Scharling, a nemzetgazdaságtan kiváló tanára a koppenhágai egyetemen és későbben dán pénzügyminiszter, a kiváló franczia nemzetgazda, Leroy-Beaulieu és mások. A jövedelmi adó még ma is a gyakorlati pénzügyi politika egyik legnehezebb problémája, melyet csak a legnagyobb óvatossággal és számolvá a tényleges viszonyokkal lehet megvalósítani. Heti krónika. Budapestnek most három nevezetessége van. A poloska, az éhtifusz és a műtárlat. A poloskára törvényt hoztak, hogy mindenki leltározza a magáét és felelősséggel tartozik érte. Az éhtifusz csak any- nyiban érdekli a fővárosi embert, hogy a kiflit a kávéházban meg a vendéglőben nem szabad többé: megropogtatni s ez szörnyen bosszantó az előkelő világra nézve. A műtárlat érdekes, kicsi és szegényes. Hiába, a nagybányaiak ezúttal nem vettek benne részt s ez nagyon meglátszik rajta. Legjobban csodáljuk mégis a Feszti Árpád »Nagypéntek« cimü képét, mely a kiszenvedett Jézust temérdek sok gyertya fénye és üvegpohárból készített számtalan mécses halvány lángja mellett ragyogó világításban .ábrázolja, valóságos csodás kép, Még csodásabb azonban Stetka
