Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-12-13 / 50. szám
Nagybánya, 1908. December lit — 50. szám. XXXIV. évfolyam. 4, 'm ■ m TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI Eg|eSÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK IVLIIX DEIST VASÁRNAP * Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő é laptulajdonos : Eévész János. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsőbányai-utca 20. szám alá** Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint,2.450,000 korona. Erfnyi adósságot csináltunk hamarjában a szerdai közgyűlésen. Magán embernek, bizony, ijjesztő nagy/szám, óriási volna biz ez a városnak is, ha könnyelműen csinált kölcsönök, elfecsérelt, céltalan összegek rendezéséről volna szó. Sőt még az okos beosztás és bölcs meggondolás föltételezése mellett is méltánylandó- nak tartjuk a város egyik tekintélyes képviselőjének és számvevőjének súlyos aggodalmait, hiszen kétségkívül nagy önbizalomra és bátorságra valló lépés, mikor egy olyan kis város, mint Nagybánya, évi 132000 korona terhet vállal magára. Ismételjük, tisztelettel hajolunk meg az ellennézet előtt is, de ha mérlegeljük a helyzetet, ez a kölcsön megszavazása nem volt egyéb, mint a képviselet és a vezető tisztikar két évi szakadatlan működésének, intézkedéseinek, határozatainak természetes folyománya. Közönségesen azt tartjuk, hogy aki á-t mond, annak b-t is kell mondania. Részünkről nem voltunk ugyan a szállodának a tervezett alakban való megépítése mellett, de a nagy többség úgy akarta, hogy a 660000 koronás épület Nagybánya jövő fejlődése érdekében megvalósuljon s habár jövedelmet nem várunk belőle, annyit talán szabad mégis reménylenünk, hogy a törlesztési részleteket fedezni fogja, akkor pedig tulajdonképpen nem újabb teher, sőt nem is teher, hanem csupán hitelművelet. A villamos világítás létesítését a közgyűlés kimondotta, mert előnyös szerződés birtokában van, mely jövedelmet biztosit s igy az a 450 ezer korona, ami a nagy kölcsönből erre a célra megy, nem egyéb, mint hasznos befektetés. A vízvezeték és csatornázás költsége 800000 korona. Kicsoda vonná kétségbe, hogy ez elsőrendű szükségletet képez s legkevésbbé sem csodálkozunk rajta, ha a polgármester ennek létesítésével óhajtja a város boldogulását első sorban előmozdítani s az ő polgármesterségének időszakát örökké emlékezetessé tenni. He hasznot is várhatunk belőle. Budapestnek pl. ma a legnagyobb jövedelmet éppen a vízvezeték nyújtja. Az erdészeti üzem iparvasutjára 300000 K. szükséges. Ez szintén hasznos beruházás, amennyiben ma nem bírunk annyi fát termelni, amennyihez az üzemtervek szerint jogunk volna s igy jövedelemben évenként tetemes összeget vészit a város. Még egy van hátra a főgimnázium építése. Nagy elismeréssel kisérte mindenki a polgármesternek ebbeli fáradozásait s azt a szerencsés ötletét, melyei az évi 16000 K hozzájárulásnak megszüntetését elfogja érni, a mit pedig nagynevű, országos emberek nem voltak képesek húsz év alatt soha nyélbe ütni. Egy eszményi gimnázium a hegyek alján, szép uj városrész rendezés, a pompásan megfelelő telek előnyös értékesítése, ja városháza épületének fölszabadulása is összefügg ezzel, az évi 16000 K beszüntetésén kívül. Be kell látnunk, hogy a 200 000 K, amit a kölcsönből e címen fölhasználnak, busásan meghozza kamatját ha — amit pedig elől kellett volna említenünk — 300 előrelörekvő, értelmes fiúnak jóvoltát, egészségét, előhaladását nem is tekintenők. Mi tehát teljesen megokoltnak látjuk a képviselet határozatát, mikor a nagy kölcsön fölvételét két szó ellen majdnem egyhangúlag kimondotta, egyet azonban mi sem értünk s ez az, hogy a mikor egy millió koronás költségelőirányzat és harmadfél millió kölcsön tárgyalásáról van szó, hogy akkor 25, mondd huszonöt városatya tud csak összegyűlni a 120- ból. Hogy értékképviselők elmaradtak azt értjük, hiszen ők a pótadót könnyebben bírják, de hol vannak a választottak? Bizony-bizony a mandátum szép jog, nagy megtiszteltetés, de ne feledjük, hogy egyszersmind komoly, messzevágó kötelesség is. Elmélkedés a modernségről. — Irta : dr. Ferencz Dezső. — \ A mi mostani küzdelmeink nem természetes eredményei fejlődésünknek! Vágyaink, divatunk, műveltségűnk, ízlésünk: idegen légkörben elcse- nevészedett, a haladó idővel elfajult növény át- plántálása. Pedig ifjú a mi életünk, fiatalságunk erejét el nem dobtuk, hogyan válhatik hát vérünkké az, a mibe még bele nem nőttünk?! De nagykoru- sitjuk magunkat, csakhogy jogunk legyen elpazarolni azt a hírnevet, mit apáink gyűjtöttek. Fiatal erővel rokkantak kedvtelése! Lebegünk ég és föld között, mint a Mohamed koporsója. S az eredmény az, hogy társadalmi fejlődésünk útja a rengetegben eltévedt s nincs erőnk, hogy mint az eltévelvedett gyerek, visszatérjünk azok közé a kedves falak közé, melyeket könnyelműen elhagytunk. Ne azonosítsuk magunkat másokkal! A franciák Moliere Tartuffejének tapsoltak a színpadon s csak azután emelték pajzsra »Osztrigás Mici«-t! Körömcipőben lejtettek XIV. Lajos szalonjaiban. Udvarias bókok között hajlongtak a szerelmes hölgyek előtt, illatos, káprázatos, mámoros, regényes múlt után rohantak a borzalmaiban és nagyszerűségében páratlan forradalomba, melybe egyáltalán nem a faj- fentartás kötelessége kényszeritette őket. Látták a császárt, őt követve dúlták fel a vas oszlopokon nyugvó trónokat, sárba és vérbe taposták a hermelint, darabokra törték a hercegi koronákat. Látták koldusokként futni a királyokat. S megérték, hogy »felséges« lett a porban fetrengett nép. Átélték a száz nap izgalmait. Tanúi voltak a Bourbonok restauratiójának. S végül örömittasan emelték az egekig a köztársasági lobogót. Dévaj élvezetekben és izgalmakban gazdag fiatal kor után vésődtek arcukba azok a ráncok, melyek eltüntetéséhez az email-crém szükségeltetik. Egy kimerült élet izgalmai vibrálnak lelkűkben; inyök kívánja a tartárt, szemök a szokatlant, testük a morfint, leikök azt, ami extra-vagáns. Divatjuk, mozgófényképek. Szemkápráztató gyorsasággal változtatják kívánalmaikat és ruháik fodrait, blouzok ujjainak szertelen szélessége ma fent van, holnap már alant s kalapjokba dugják azokat a hosszú tallukat, melyeket a hottentották bozontos hajából húztak ki. Mi a mi közösségünk velők? Mi a kötelességünk ? Hogy szertelenségükben kövessük őket ? ... Nekünk a létért való küzdelemben teltek el hosszú évszázadaink. Pár évtizede annak, hogy Világosnál a muszka lovak patkói összetaposták reméiÁeliet-e remélni ? Nézlek, nézlek téged, nézem az arcképed, Nézem a szemed, a fényeset, a szépet. Az ajkam nem mondja, csak a szivem kérdi: Lehet-e még nékem valamit remélni, Lehet-e remélni ? Úh, be gyönyörű volt terólad az álmom! Szomorú lelkemmel még mindig azt látom .. . Nem akarok én már felébredni többé, így szeretnék én már aludni örökké S álmodni örökké . . . Óh, de tűnnek már az édes álomképek, Borús nappal váltja a csillagos éjét. — Nem ragyog a napfény, nem virul a tájék. Szivemre is leszállt már az őszi árnyék. A borongó árnyék ... Csak beszélek véled, csak nézem a képed . .. Tudom hogy nem hallod, tudom hogy nem érted - Balga szivem mégis egyre csak azt kérdi: Lehet-e még nékem valamit remélni, — Lehet-e remélni .. . Krüzselyi Erzsiké. A kis sakál hálája. (Keleti mese.) Volt egyszer egy szegény foldmives, aki minden nap már hajnalban kiment a földjére, hogy estig tartó munkával szerezze meg a betevő falatját. Ilyenkor mindig magával vitte az eledelét egy csuporban. Sovány eledel volt ez; csak rizszsel tölthette meg a csuprát, nem telt egyébre nagy szegénysége miatt. A csuprot mindig egy bokor tövébe rejtette el. Történt egy napon, hogy a csuprot nagy bámulatára, üresen találta, amikor hozzá akart látni az evéshez. Ki ehette meg belőle a rizst? Hiszen egy lelket sem látott egész nap ezen a környéken, Mit volt mit tennie, belenyugodott sorsába és éhesen tért haza, munkájának elvégzése után. Másnap hajnalban ismét kiment a szántóföldjére s ismét magával vitte az elemózsiás csuprát, amelyet azután elrejtett a bokor tövében. Mikor megéhezett, odament a bokorhoz, hogy megkeresse a csuprát. Meg is találta, de megint csak üresen, A rizs megint eltűnt a csuporból, A szegény földmivesnek másodszor is éhesen kellett hazatérnie kis kunyhójába. Másnap hajnalban, amikor kiért a földecskéjére, nem a bokor tövébe tette a csuprát, hanem a bokor előtt levő fűbe. Elhatározta, hogy meglesi a tolvajt s mialatt dolgozott, félszemmel oda-odatekintgetett a csuporra. Déltájban különös zaj ütötte meg a fülét. Valami állat mozgott a bokorban. — Itt a tolvaj! — gondolta a földmives. — No, majd meglesem. Óvatosan elbújt a szántóföld mellett levő bokrok között és figyelni kezdett. Vájjon, mi módon szokott eltűnni a csuporból az ö elemózsiája ? Amint igy leselkedett, egyszerre csak észrevette, hogy a bokorból egy kis sakál mászik elő nagy óvatossággal. Egyenesen a csupor felé tartntt a kis sakál s miután óvatosan körülnézett, hogy nincs e ott a gazda, hirtelen beledugta a fejét a csuporba és enni kezdte a rizst. A földmives gyorsan elöugrott a bokor mellől s odafutott a falatozó sakálhoz. — Jaj neked, te tolvaj! A sakál nyomban észrevette a veszedelmet s úgy megrémült, hogy hirtelenében nem tudta, ott maradjon-e vagy elszaladjon. Mikor aztán már jobbnak látta a futást, már késő volt. Nagy zavarában úgy benyomta a fejét a csuporba, hogy nem húzhatta ki onnan, akárhogyan erőlködött. Beleszorult a feje a szűk edénybe. A földmives odaugrott a kis sakálhoz és rákiáltott : — Te voltál tehát a tolvaj! Te etted meg a rizsemet ? A sakál ide-oda ugrált nagy rémületében s olyan furcsa volt azzal a csuporral fején, hogy a földmives folytonosan kacagott, mialatt a vergődést nézte. Jószivü ember volt a földmives és megkönyörült a bajba jutott sakálon. — Megkegyelmezek neked — mondotta — mert alkalmasint éhesebb voltál, mint én s ezért dézsmáltad meg az eledelemet. De máskor ne az én szűkös falatomon élősködjél, kanem másutt keress magadnak táplálékot. Szavának állt a földmives. Felkapott egy darab követ és összetörte vele a csuprot, hogy kiszabaduljon belőle a sakál feje. A megrémült állat előbb el akart futni, de csak egy-két lépésnyire futott, azutén megállt és a földmives felé fordult : — Jó ember — mondotta neki — meghálálom a jó cselekedetedet. Gyere velem. A földmivest megszállta a kíváncsiság: ugyan mit akar vele ez a kis sakál ? Ment azután utána. — Maradj idekint, amig vissza nem térek. Bement ezután a sakál a sah palotájába. Egyenesen a sah elé szaladt s azt mondotta neki, hogy megtalálta a világ legokosabb emberét. — Hol van az az ember ? — kérdezte kíváncsian a sah. — Odakint vár a palota előtt. Ha kívánod, behívom. De előre mondom, ne ütközzél meg a szegényes öltözetén. Ez a bölcs ember csak szerénységből öltözködik olyan szegényesen, pedig telne neki selyem ruhára is, mert sok kincset őriz a palotájában. A sah igy szólt ekkor : Lapunk mai száma © olcLal.
